Margit Kaffka - Színek és évek

Így tudom megérteni, hogy az igazi, nagy dolgoktól, elhatározásoktól mindig visszatartott valami különös gyávaság. Tudom, hogy egypárszor nagyot lendíthettem volna a sorsomon, egészen másfelé… De most már úgyis mindegy volna! Azért így is sok és sokféle jutott ki nekem jóból-rosszból, van min eltöprengeni holtig. Mint valami idegen, tarka képeskönyvet, úgy forgatom, lapozgatom néha a múltamat; s csak egyszer-egyszer jut eszembe: hiszen én voltam ez. Ilyenkor megállok, és azt gondolom: jól van; ami volt, megvolt – de én semmit belőle újra nem kezdenék.

Ahogy így újra meg újra végigélem, végigcsinálom gondolatban a rég elmúlt dolgokat, néha össze is fut a szemem előtt sok összefüggés. Mindennek, ami történik, oly sokféle oka van; nem tudom, mindig a legigazabbat találom-e meg, ha egy okot keresek – és nem tudom, minden apróság éppen úgy történt-e, vagy csak sokszor gondoltam és mondtam úgy el azóta, és már magam is hiszem. Hallottam egyszer, hogyha az ember hegyes vidéken jár – néha csak egypár lépést megy odább, és egészen megváltozik szeme előtt a tájkép; völgyek és ormok elhelyezkedése egymáshoz. Minden pihenőhelyről nézve egészen más a panoráma. Így van ez az eseményekkel is talán; és meglehet, hogy amit ma az élettörténetemnek gondolok, az csak mostani gondolkodásom szerint formált kép az életemről. De akkor annál inkább az enyém – és érdekesebb, tarkább, becsesebb játékszert ennél el sem gondolhatok magamnak. Ilyen harangszós, meleg, magános délutánokon.

Ezek a virágok nyíltak a régi Zimán-ház kertjében is, ahol gyermekkoromat töltöttem: piros mályva, papsajt, jézusszíve, bazsali, rezeda meg kisasszonycipő. Csakhogy az nagy, igen nagy kert volt – a Zimánok városi telke —, hajdanában elnyúlt a Hétsastoll utcáig s a Hajdúvárosig; később, hogy a Megye utca jobban kiépült, két-három házhelyet is adott el belőle jó nagy pénzeken, a mi grószink – Zimán nagymama. De azért még mikor mi játszódtunk benne, jó messzit lehetett szaladni az ólaktól s a régi aszaló romjától a bodzafás sarokban a “hűs lócá”-ig; a veteményeságyakon túl az elhagyott méhes félszeréig. Igen-igen téresek, sok mindent befogadók tudnak lenni az ilyen gyerekkori kertek. Tavaly, mikor végleg bontották azt az öreg házat (most új gőzfürdő van a helyén), arra jártam egyszer, és benéztem a kerítésen. Most jóval kisebbnek tetszett, és egészen közönséges, elhanyagolt teleknek.

Hárman futkostunk, uralkodtunk, veszekedtünk, hancúroztunk ott a két öcsémmel nagyon pici korunk, az édesapánk halála óta vadócon, magunkra hagyva és – azt hiszem – boldogan. Kár, hogy a gyerekkor gazdagságából olyan keveset őriz meg az emlékezet: jeleneteket, apró eseteket, s azt is elváltozott formában, ahogyan azóta gondoltunk rá, életünkben néha emlegettük. Most, mikor tudom a későbbi sorsukat, visszaemlékszem rá, hogy Sándorka mindig szelídebb, elgondolkodóbb gyerek volt; lányos és ártatlan kisfiú. Vele, ha csak ketten voltunk együtt, egészen furcsa és fantasztikus játékot eszeltünk ki, és folytattuk – azaz továbbéltük minden alkalommal. Azt mondtuk, hogy mi valóságban mind a ketten a föld alatt lakunk titkos és sötét utak és folyosók közt, amiket kék és lila lámpák világítanak. Az én nevem Vulpaverga királyné s az övé Rombertáró király. Mi csak álruhában járkálunk itt a földön, s a grószi házában csak véletlen élünk; igazában nagyon fontos dolgaink vannak – ő tartja rendben a fák és virágok gyökerét odalenn, és igazgatja, hogy mikor essék az eső vagy a hó – nekem pedig ezer bajom, gondom van a virágok szagosításával, a sok rest és kényeskedő tündérkével, akik mindig elfelejtik idejében kinyitni a bimbókat, lesúrolni reggelre a leveleket – s egyéb rendetlenséget csinálnak. Most úgy rémlik, valami német képeskönyv meséjéből eredt kezdetben ez a bolondság, de későbben mindjobban beleéltük magunkat, órák hosszat Vulpaverga-Rombertáró-nyelven beszéltünk, és olyan apróra kiépítettük ezt az álomvilágot, hogy a végén már nyomasztónak éreztem, kényelmetlennek. “No, most légy megint Sándor és én Magda!” – mondtam kelletlenül, de ő nem tágított; nehezen tudott szabadulni ettől, és tovább is “felség”-nek szólított. Rendesen erővel kellett elmenekülnöm tőle.

Ilyenkor mindig Csabával álltam össze nagyobb, cinkos barátságra, és napokig szándékosan csúfoltam, lenéztem szegény Rombertáró királyt, noha a titkunkat egyszer sem árultam el. Tudtam, hogy majd megint visszatérek hozzá, de nekem kellett ez a megfrissülés. Csaba, aki “kunszt”-okat vezényelt a méhesnek támasztott lajtorján; akrobatásdit játsztunk akkor, ahogy a piaci komédiásbódéban láttuk a cédulaház mögött. Majd dobni tanított verébre gumipuskából, vagy átmászott velem lopva a Hajdúsikátor felőli kőfalon. A megyeház régi bástyaoldala szögellt oda, és a mi kertfalunk orma darabon egymustrájú volt azzal. Tulajdon egy kőmíves rakhatta valamelyik Zimán főispán idején.

Itt, szemben egy bolthajtásos kapu nyílott a szűk és penészes szagú tömlöcfolyosóra, aminek végében a porkoláb lakott. Ennek a feleségét ismertük: kofálkodott, és a mi szőlőnkből vette meg fáján a meggyet, barackot. – Csak a rostélyos, alacsony ablakok nyíltak erre, és mi néha végigszaladtunk előttük – egy darabon és vissza —, kirémlett valami szürke árnyék, hosszú rabing és ijesztő ónszínű arc. A szívem kegyetlenül vert, borzasztóan féltem, de kellett hogy megtegyem. Egyszer hallottuk, hogy egy Oláh Gergő nevű haramia van ott, akit fel fognak akasztani. Akkor velünk volt Kallós Pali is, a szomszédunk fia; és tudom, hogy én biztattam fel őket, nézzük meg Oláh Gergőt. Este volt már, és a Hajdúközben egy lélek se járt. Hanem mikor a sikátorba értünk, és nem bírtam tovább menni a rémülettől; a kőfalnak estem, de a két fiút küldtem: “Csak előre! A harmadik ablak az övé!” Megindultak – lábujjhegyen mentek a homályban, és a rézsútos keskeny ablakok közt a késői szürkületben rémes, elnyúlt árnyékok estek rájuk. Egyszer csak úgy tűnt fel, hogy két embertelen nagyságú, hosszú, átlátszó kísértet halad nesztelen egy véget nem érő, örökös folyosón – és mindenütt csend… Most eltűntek a párkány megett!… Mintha nagyon, mélységesen messzi… Egy borzasztót sikoltottam ott, és félig aléltan estem le a küszöbkőre: de azért hallottam a fiúk dobogó szaladását – egy ablakból valami csúnyát kiáltottak rájuk, aztán a porkolábné jött, és felemelt. Otthon nagy veszedelem lett ebből, és egy óráig térdepeltünk kukoricán a grószi szobájában. Tízesztendős lehettem akkor. És egész életemen át sokszor tért vissza álmomban így ez a szörnyű, félelmes, homályló folyosó; mindig olyan rémületesnek, idegennek, mint akkor; noha később, déli napfényben, felnőtten és közömbösen, néha elmentem mellette. Most már évek óta nincs meg; modern börtönök épültek helyette az új szárnyban.

Odáig otthon tanultunk egy házitanítóval; akkoriban vitt el engem Klári anya a Wagner Zsófi tánt iskolájába. Kisvárosi zugintézet volt, egy Németországból ideszakadt asszonyság, volt guvernánt tartotta, s a két felnőtt lánya is tanított benne. Ezeken kívül egy paptanár jött át hetenként egyszer a piaristáktól – valami keveset magyarázott erről-arról; emlékszem, egyszer felakasztott egy spárgára valami ólomgombot, hogy az: az inga. De hogy mi volt tovább az ingával, én egyebekre nemigen emlékszem. A lányaim most nevetnek ezen néha; amit tudok ilyesmikből, azóta verődött rám inkább hallomás, újságolvasás útján. Kicsit rendszertelenül bizony.