Margit Kaffka - Színek és évek

– Én nem pipáztam; nekem nem is adnak.

– Ugye, ugye, most elárultad. Dohánylevelet szívtok. Csak ne legyek én ott holnap, mindent megmondok!

– Jaj, ne! Magduska! Hisz én beengedlek.

– Hohó, nem addig a’! – ordított fel Csaba egy emberevő üvöltésével. – Áruló, cudarok, zsiványok. Te lyány! Te kíváncsi liba, szégyelld magad!

Nem ijedtem meg tőle. Kitört belőlem a rejtező feszültség: perc alatt végig elborított a düh forrósága.

– Csak neked álljon feljebb, te himpellér! Hallgatódzó, alvást tettető! Te híres gavallér; majd áthívom Kallós Ágnest, nézze, hogy páholják az úrfit.

– Páholnak ám téged, kisasszony, ha megmondom, amit tudok. Hogy miket beszélsz te Kallós Palival a méhesben, és hogy egyszer, mikor a tátott nyakú ujjas volt rajtad, kikapcsolta neked eggyel tovább, és te hagytad.

– Nem igaz! Csak azt mondta, hogy a meghalt nénjének rákja volt és… Te szemtelen, hazug! Kutya! Elhallgass!

– Pityereghetsz, áspiskígyó! – vigyorgott Csaba diadalmasan. – Phi!…

Nem tudtam, mit csinálok. Egy vas gyertyatartó akadt kezembe az asztalon, azt vágtam felé a homályban. A másik percben már megbántam, szerettem volna kérlelni, de éktelen, bömbölő sírásra tátotta a száját. Percek teltek, és szakadatlanul, bősz átengedéssel, megújuló erővel ordított tovább. A cseléd már felneszelt a szomszédos konyhán; valaki zörgette a kerti ház ajtaját.

– Nyissad, hé! Zsuzsi! Hisz azok ölik ott egymást!

Az anyánk volt. Szinte örültem már, hogy jön, s kikapok, és aztán rend lesz megint.

– Mit csináltatok? Mi baja ennek? Hisz véres!

Halálra ijedtem – szerettem volna odaszaladni, sírni, ezerszer megcsókolni; de tudtam, most már úgyis gonosz vagyok, és egy szó sem jött a torkomra.

– A gyertyatartót dobta rám, a vasat. Eltört a vállam – csupa vér!

– Ne bőgj! Hadd nézzem! Jaj, te istentelen, megállj csak! Te!

– Ő kezdte! – kiáltottam végre, sírásra fakadtam, reszketve. – Csúfolt, szidott. Mert egy madarat zárt be a színbe, és holnap ki akarja szúrni a szemeit. És mindennap szivaroznak a zongoratokban.

– Jézus Mária! Istentelenek! Gyújtogatók!

– Igen, és ő meg Palival bujkál a méhesben, és kikapcsolja a réklit a nyakán.

– Jaj, te alávaló! Mit csináljak veled, te? Hogy megvert engem az Isten! Na várj, hol az a sodrófa?…

Végigfutott a szobán, a küszöbig, ahol Zsuzsi támasztotta az ajtófélfát. Ott szótlanul állta az útját grószi. Éjjeli lámpás volt a kezében, de a fekete selyem paletó rékli végig begombolva rajta; halántékába simított fényes haján gondosan ült a gyöngyös csipke fejék. Felemelte a lámpát, és végignézett a szobán.

– Ilyen szerencsétlen vagyok! – kapkodott a fejéhez anyám. – Vérbe fagyva teszik egymást! Agyonverem ezt!

Fejvesztetten felém rohant, de grószi megfogta a kezét, és a székre ültette. – Jaj istenem! – mondta mama tehetetlenül, és a kezébe takarta arcát.

Grószi letette a lámpát a Csaba ágyára, aki elnémultan tűrte, hogy az ingét félrehúzza.

– Csak karcolás! – mondta akkor nyugodtan, és hideg vizet kért Zsuzsitól. – Hanem a fejét is beverhette volna!

A Sándorka ágyához ment, aki összegémberedve reszketett és szipogott egész idő alatt. Megsimogatta a fejét csendesen, alig észrevehetően.

– Mit csináljak ezzel? – kérdezte mama később rám mutatva, rezignáltan és keservesen.

– Hadd csak most! – mondta szigorúan grószi, gondosan átkötve a Csaba fájós karját. Aztán odajött a lámpással, és dúlt arcomba világított.

– Nagy kamasz ez már! – mondta lassan, elgondolkozva, és elfordult. – Ez már nagyleány! – tette hozzá később még egyszer.

Nem kaptam verést…

És ahogy lassan elcsendesült az éjszaka, elcsitulásból, pihegő szenderedésből felneszelve, még mindig ott láttam derengeni a sötét alkóvból a grószi lámpája sárga, enyhe világát a nagy tölgyfa asztalon. Együtt ültek még; anyám felkönyökölt, s a virágos, habos batisztruha bő ujja visszagyüremlett rózsafehér, gödrös csuklójáról, szép, telt karjáról a kígyós, régi arany karkötővel. A grószi egyenes, szikár alakja mereven feszült a székfának, barna árnyékok nyúltak el körülötte, mint valami olajos, régi képen, mely mécsvilágú jelenetet ábrázol.

– Harmincegy esztendős vagy, fiam! – mondta halkan, de keményen a csendbe, valami előbbi mondásra érvül.

Mama mozdulatlan arccal nézett a fénybe.

– Az ilyen huzavonás szerelemnek – folytatta kíméletlenül – nincs vége-hossza. Jó ideig azt hittem, csak lesz már valami, de így, ebből már elég volt. Négy éve idestova.

– De anyám – ez mégis az én…

– Jó, jó! A te dolgod volt mostanáig; én nem is szóltam bele, Klári. Nézd, fiam! Idestova tíz esztendeje vagytok itthon, sose kérdeztem tőled az effélét. Eleinte hagytam: éld ki a világod te is, elég rossz sorod volt az uraddal. Gyerekfővel özvegyen jöttél haza, negyedmagaddal.

– Ki volt az oka? – vont vállat anyám félig dacos, félig reszketeg mozdulattal.

– Senki se láthat a jövőbe, Klári. Tudod, két testvéred nőtt sorba utánad, korán kértek, hát adtalak. Tizenhat éves voltál, az urad harmincöt akkor, igaz; de egészséges volt, módos. Első fiskális volt, négy segéddel dolgozott. Pórteleken is akkor osztoztak Ábrissal. Akkori zavaros világban az ügyvédség volt a legjobb. Ki látta előre, hogy a szerzésben, kapkodó éjszakai munkában italra kap. Jó, hogy addig vitte el az a tüdőgyulladás szegényt, míg minden utána nem ment.

Én jól láttam mama megvilágított arcát a fülkeszoba sötétéből; de grószi nem vehette észre, hogy kedvetlen rángás fut végig rajta.

– Hát igen – folytatta enyhébben —, olyan nagyon szép voltál, magam se bántam, éld világodat, mulass! A két leányt férjhez adtam akkorra, apád is elhalt, az öcséd diák volt még. Elfértetek itt. Nem volt gondod házra, gyerekre, magamra vettem. Én árva leány voltam, nekem a küzdés dukált ki apád mellett fogytig; nem panaszlom fel, rátermettem. Egy életen át megdupláztuk azt a keveset, amink volt, és éltünk, gyereket neveltünk becsülettel.

A mama mozdulata szinte türelmetlen volt most már.

– Hát sose szóltam a dolgodba, Klári, éveken át. Járt az emberek szája, de én itt voltam, beültem a vendégeid közé néha, őriztem a dekórumot. Az én házam ellen senki se mert nyelvet öltögetni. Válassz kedved szerint, gondoltam. Ott volt először Bojér. Sokáig ugrattad, végül is azt mondtad: öreg. Özvegy volt, igaz, de első földesúr a megyében. Jött a Gebey fiú, abból se lett semmi. Kendyvel okoskodtál, házasemberrel; igaz, mozogni se bírt a szélütött felesége, de ma is él a tolószékben. Most itt van ez a Széchy. Hol van, hol nincs. Tegnapelőtt, hallom, a színésznőt kucsíroztatta…

– De sok mindent tudnak! – ütött ingerülten az asztalra anyám.

Kiegyenesedett, a szeme haragosan megcsillant. Grószi rendíthetetlenül, szinte közömbösen nézte.

– Hát jó – mondta —, ne beszéljünk róla. Mást akarok mondani. Te tudod, hogy nekem egy fiúgyermekem van.

Klári mama csodálkozva fordult felé.

– Nézd! István ma helyettes közjegyző. De két évre biztosan penzióba megy a vén Bélteky; ő kerül helyébe. Szép dolog, ilyen fiatal fejjel. Na, igen! Hát ha István megházasodik, ők itt fognak lakni.

– Aha! – mondta akkor mama valami kis fanyarsággal.

– Igen. A menyemre én fogok vigyázni!