Turchányi V. Zsófia - Zajlás

– Ilka néni azt mondja, ha nem mentek vissza, ki lesztek rúgva a gálából!

Hát vissza. Inkább vissza oda, mint beragadni ide. A gyakorlás közben kiült az arcomra a hitetlen döbbenet, amit a máris karanténba helyezett Bogdán és Alex tökéletesen leolvashatott róla. A nagyszünetben kitálaltam. Fülhegyezés után Leander elpárolgott a második felvonásra. Nem tudtuk, merre jár.

Aztán megláttam. A tornaterem ajtajában ült egy svédszekrényen. A lábain felszakadt egy var, a vére piros kis fonalakban hímezte a sifont. Elé álltam. Az ujjaival lemázolt egy kis vért a lábszáráról, hogy a nyakamra kenje, majd saját mellkasára.

– Te ölsz meg. Megölsz!

Hirtelen sokkomban csak annyit fogtam fel, hogy vérzés van, zsebkendő kell.

Mire találtam, ha ezren nem állítottak meg, hogy „Hedvig, mi ez rajtad? Úristen, hisz’ te vérzel!”, akkor senki sem. Egy kupac zsebkendővel a férfiöltözőbe rontottam, ahol már mosdatták Leant. Mikor meglátott, kiverte kezemből a papírkupacot és elviharzott. Összekotortam, és utána… Hedvig, lódulj! A harmadik emeleten találtam rá. A sötét folyosón ült, annak is a legvégén, egy piros padon, továbbra is vércseppeket hullajtva egymásba. Csipp egy, csepp egy, öt csepp…

Közelebb értem.

– Lean ne csináld, légy szíves! Hiszen vérzel, hadd segítsek!

De őfelsége konokul újra kiütötte kezeimből a zsebkendőköteget.

– Nem a lábam vérzik! – és elinalt.

Egy héttel később mellé ültem egy padon, hogy meghívjam az első kiállításomra.

– Kicsit elkéstél a beszélgetéssel – morogta, mikor az első csoportos kiállításomra hívtam.

Ezután este. Álltunk a megnyitón a kis rajzos szektával, ahol a hippi Fruzsival és a magát elektro-gótnak tituláló Zillével másoltuk az agyagkorsókat. Pár ráadás-vendéget csalódottságom ellenére is meghívtam.

Aztán mégis megjelent egy undi házipapucsban. Noémi a nyakába ugrott, de nekem nem is köszönt.

– Hát te?

– Képeket támadt kedvem nézegetni. Nem miattad vagyok itt…

– Gyere, üljünk be az egyik terembe! Na és hogy’ telt a napod?

– Ünnepelgettem.

– És mit?

– A névnapomat.

– Te jó ég, nem tudtam! Megköszönthetlek egy puszival?

– Te nekem nem adhatsz. A te puszid mérgező! Gondolkodtam. Tegnap írtam egy verset Dáliának, és rájöttem, hogy míg te folyamatosan csak bántasz, ő soha nem ártott nekem. Több olyan emberre van szükségem, mint amilyen ő.

– Értem, szóval Dáliának írtál egy verset – bambulok.

– Igen, miért? – Az arcomat fürkészte. – Na, mi lesz? Meg sem hatódsz? Pfuj, mi lett belőled, Hedvig. Már alig tudom, hogy is hívnak… Hédi Valentin. Nézel néha tükörbe?

– Ja, szoktam. Mit kéne tennem? Sírva térden kúszni, hogy bocsáss meg megint?

– Például. Esetleg azzal még érhetnél valamit, de elvesztél. Látom, mi vagy.

Felállt és faképnél hagyott. Nem tágít a szokásos vesszőparipáktól. Kész ménes van már belőlük. Két hörcsögpofára tömtem magam a teasüteményekből, majd kiviharzottam az udvarra.

Ott anya és anya harca kitörni készült. Anyám elcsípte Leandert, és minden, számára eddig világos információt rázúdított Lean anyukájára. Szegény persze mit sem sejtett, és majd’ kitért a hitéből.

– Ezekhez nincs jogod, Leander, még hogy tízparancsolat! – A fejét csóválta, szemei kigúvadtak.

– Ha neked Hedvig nem felel meg, akkor hagyd inkább békén! – bökött anyám Lean karjára.

– Akkor tudod mit? – köpött szinte anyámra. – Békén lesz hagyva!

– Sajnálom, Kamilla, nem tudtam, hogy mi történik. Akkor gondolom, nem jöttök holnap hozzánk sütögetésre – váltott született feleségbe Lean-mama.

– Azt hiszem, jobb lesz, ha most ettől eltekintünk…

Pedig a másnap egybeesett az első évindulónkkal.

Tudtuk, hogy valamiféle köszöntést mindennek ellenére csak megejtünk. Én rajzoltam egyet reggel gyorsan, hogy még idejében befussak a próbákra, ami lapzárta után is az iskola pincéjéhez szögezett bennünket. A rajzon mi ketten voltunk, két fának támaszkodva, két parton. Az ő kezében döglött varjú, a kedvenc állatom.

Rohadt nyárvégi karnevál. Ez már nem gála. Ez túlmunka. Még egy kis időhúzás a szünidő előtt. Lean az iskola lépcsőjén várt egy ajándékszatyorral, amit aztán sokáig őrizgettem. Kék, matt és síkos borítás, fehér cipőfűző-fülek. Valahol utálom a kéket.

Csomagjában levagdosott virágfejek voltak, egy levél meg egy rajz nekem a kibaszott Napról és egy fehér, pántos ruhácska. Ő meg a feketét utálta. Főleg bennem, meg rajtam.

Nem értette az angol dalszöveget, amit a neki ajándékozott rajz hátoldalára írtam, pedig bőven lehetett volna aznapi penitencia. Nem akartam beszélgetni, siettem volna a gyakorlásra, de ő ismét lelketlen cafkának bélyegzett, mert nem akartam alávetni magam a napi kínzásnak.

Már hívtak is bennünket. Először. Aztán másodszor… ahogy elindultam a hívás irányába, visszanézve láttam, ahogy ül a pirosló padon és rázkódik, ahogyan sír.

Épp gondoltam, átvedlek a próba előtt, mikor meghallottam lépéseit kongani a pincelejárón. Odanéztem. Kezében a rajzom. Lehajtott állal, szinte felakadt szemekkel meredt rám. Kettétépte a papírt. Aztán újra ketté. Újra. Hallom a papírt, ahogy szakad. Közben látom, egyre közelít, és cincálja, marcangolja. Lassan már csak galacsin. Némán tajtékzott benne egy emberfeletti ösztön a pusztításra, az én elpusztításomra. Második sikítófrász. Sikítórobaj.

Harakiri volt, ami belőlem megint szájon és orron át ömlő vérként tört fel. Összerogytam.

Kerestem a vérben tocsogó darabokat a földön, majd összegyúrva a kezembe fogtam, ő pedig csak állt felettem és nézett, összefont karokkal.

– Ezt azért kapod, mert széttépted a lelkem! – közölte billent állal, és a takarítók raktárába toloncolt. Csak kívül volt kilincs. Mikor erre rájött, berontott és fölém magasodott addig, amíg kizokogtam magam a sarokban. A rajztetemet egy kukába dobta.

Megjelent egy takarítónéni, aki azt gondolta, a vér a baj. Elfogadtam a segítségét. Míg lemostuk az arcom, ez a lidérc követett, pedig próbáltam kérni, hogy takarodjon a nyomomból. Mikor a takarító lelépett, kihalásztam a szemetesbe pocsékolt munkámat, de Leander a csuklómnál fogva már felfelé lökdösött a lépcsőn. Ki az udvarra. Ott körbevonszolt minden kosárpalánk és épület alatt. Sírásommal felzavartam az érettségiztető tanárok nyugalmas vizét.

Újra meg újra felsírtam, mint egy pólyás. Szinte fojtogatott az ölelések közben. Megjelent egy tanár, még egy, meg még egy.

– Hangosak vagytok, fejezzétek már be!

Mindig elém állt, ne látsszon, hogy gyötrődöm, és csupa kék-zöld-lila folt vagyok.

A szégyentúra után a hátsó kifutón roskadtunk össze. Ő a konténerbe dobta a maradék papírcafatot, én pedig leültem. Ő is leült. Hátrébb csúsztam, utánam mászott, majd felállt és cseresznyét szedett.

– Na mi van, nem segítesz? Vagy úgy! Felőlem azt csinálsz, amit akarsz. Rád akartam állni, hogy bakot tarts – mondta.

Itt az idő. Anti-egércsapda. Nem figyelt, hát felálltam és kibányásztam a rajz kitartóbb csonkjait. Ezalatt véget ért a kétórás próba. Magától értetődően nem mentünk be. Kijöttek az idősebb fiúk biciklivel a yardra:

– Ha nem jöttök, holnap kirúgnak titeket! – Deja vu. Lean takart, meg ne lássanak. Deja vu.

Megfordult, a kezemben a ragacsos kupacot látta. Deja vu.