Turchányi V. Zsófia - Zajlás

Most azonban szó sem volt bágyadt mámorról és fényvándorlásról a leplek fövenyében. Itt izzadság volt, kimerült dac és félelem. Fent a szobában máris nekem esett volna, de figyelmeztettem, hogy csak ruhacserére jöttünk, és izzadtak vagyunk, és várnak odalent, és egyáltalán, még kicsik vagyunk ehhez, nem, és nem akarom, és NEM. Nem beszélve a szálkákról… Megsértettem. Még saját portáján belül, családja előtt – pedig még ajándékot is kaptam tőlük karácsonykor – sem tűrte a közeledést. Nem fogta a kezem, nem engedte az ölelést.

Rossz voltál, Hedvig?! Bünti lesz.

A játékok végén húsz perc maradt az apataxi hazastartig. Emelet. Ágy. Ruha. Húznak. Megnyúznak.

Izzadtság. Ne. Ne kiálts. Meghallják.

Ez fáj. Hagyd abba. Nem érted, hogy ez fáj? Fejezd be.

Lihegés. Zaj. A pulóver a nyakamban, a térdemig gyűrve, ami rajtam volt: nadrág és bugyi. Nem érted? Hagyd már abba, nem érted? Nem akarom! Fáj!

Csend.

Az izommerevség nem létezik. A tested teljesen feladja a küzdést, és felülről nézed, ahogy megerőszakol. Csókjátszmának indul, ettől fogva lopás. Visszavonhatatlan.

Három perc múlva abbamaradt a testemen nyomva és csúszkálva folytatott rángás.

Elernyedés. A fájdalom után semmi. Csend.

Nem érzek semmit. Semmit érzek.

– Uahh, hát ez gecijó volt!

– Talán jobb lett volna, ha mind a ketten elmegyünk.

– Én már elmentem.

– Mi? – Felugrottam. – Hová?

– Nem tudom, de nézd meg, van valamennyi ott az ágyon is. Ismerkedj meg vele, mostantól sokat fogsz vele találkozni!

Lehajoltam az ágyhoz. Dolmen, kék lepedővel. A rugós matracon valami fehér, szemcsés és ragacsos dolog nyúlánk teteme feküdt egy fiú első öldöklésének.

– Gyerekek, indulunk! Gyertek, Hédit haza kell vinni!

Kimegyek a mosdóba, pisilek. Pici, tényleg alig pár csepp vér a kagylóba folyik. Leander büszkén beleugrott a szürke melegítőjébe, majd a kocsiba. Gázpedál. A telefonján pötyögte el nem küldött üzenetben: „Sikerült, volt vér!”

Kiszálltunk az Egyetemkertben.

– Akkor mostantól csinálhatjuk mindenféle pózokban, meg ilyenek?

Én már a hazafelé vezető úton a pánik-tejút kozmikus posványára léptem. Elengedte a kezem.

– De várj, nem húztál óvszert! Ez így nem lesz jó. Mi van, ha terhes leszek?

– Á, nem hiszem, hogy leszel. Hogy jönne össze elsőre? Majd beszélünk! Csövi!

Bementem az ajtón, fel a lépcsőn, és a szüleim tárt karral fogadtak:

– BOLDOG GYEREKNAPOT!

Ajándékom egy aznap vásárolt, régiségvásáros babakocsi, benne egy dermesztő játék maci.

– Apa meg tudnád nézni a fenekem? Asszem, beleállt pár szálka…

Az este a sürgősségin folytatódott. Apám nem tudta egyedül kihalászni a világot jelentő deszkákat a fenekemből, ezért aztán kötöző, fel az asztalra, fekvés, tetanusz, nagy tű, ordítok, vérzik az orrom.

Tócsa alattam, a zöld kórházi ágy barna a vértől, ami már a számon is folyik. Egy hétig kötelező kötést hordanom.

Leander odalépett hozzám hétfőn:

– Már unom, ami van. Jobb lesz, ha szakítunk. Szia.

Este, a terápián elmondtam szegény pszichológuscsajnak, hogy mi történt. Még később a színházban lepaktáltam a prostival, hiszen ő gyakorlott volt a műveletben. Csak meg kellett szereznem az árát egy esemény utáninak. A pénzt a születésnapomra kaptam. Éppen futotta.

Kedd reggel táncolni mentem a pince üres balett-termébe. Lean betoppant, és fészkelődött a hangfalon.

– Nem értem, minek ez a felhajtás. Majd, ha teherbe esel, elveteted!

– Ó igen? Van neked erre negyven-ötvenezer forintod?

– Nincs, de szerintem akkor is felesleges.

Végül is eljött velem és a kurtizánnal a kórházba, ahol napi kilencven roma kislány könyörgött ugyanezért a bogyóért. Megalázott a nővér. „Hány éves vagy? TAJ van? Lakcímkártya?” „Tizenöt?! Még ez is… Hogy lehetsz ennyire ostoba?” „Anyád mit szól? Hogy nevelt?”

Mondhatom, remek.

A pszichológus kedves volt. Minden órában felhívott és megkérdezte, hogy vagyok, hogy viselem. A szüleimnek egy mukkot nem szóltam, elég volt a gigászi ragtapasz a fenekemen. A szálkák helye azóta is mint időjárásjelző működik. Aki látott már ilyet, tudja, hogy ez a tabletta akkora dobozban van, mint három óvszer (talán nem is véletlenül – inkább hétszer három gumi, mint egyazon áron egyetlen ebből, amitől talán meddő maradsz életed hátralevő részére). Sokáig vártam, míg az üres doboztól megszabadultam. Pár évvel később égettem el a teraszon. A ribanc szerint Leander is megkönnyebbült, mikor bevettem. Valójában fogalmam sincs, mit érzett, de négy évvel később azt mondta, úgy érzi, megöltük a közös gyerekünket. Illetve, én öltem meg. Elsősorban. Ki tudja.

Jobb annak a babának, hogy soha nem született meg, hogy nem lett egy öszvér, kettőnk elegye. A következő pénteken bemutattuk a jelenteket. Azt kértem mindenkitől, hogy feketében legyen. Leander egy pár piros zokniban és egy már-már magától elsétáló melegítőnadrágban állt színpadra, aminek a szárát a zoknikba gyűrte. Kis híján az egészet tönkrevágta, de a közönség meghökkent. Aztán a meghökkent tekintetek tapsra csalták a kezeket, és meghajlás. Zajvihar.

Alex gratulált, Bogdán kezet rázott, a szüleim büszkék voltak, Lean pedig végig Dáliát bámulta. Dália a kistestvérével játszott… Mint később megtudtam, soha fogalma sem volt arról, hogy Leander mennyire vágyódott utána. Megbocsátottam neki, és elengedtem azt a marcangoló féltékenységet. Egyszer, elragadtatva az érzelmektől, elképzeltem, ahogy megnyúzom ezt a lányt. Aprólékosan, kiélvezve, mint egy narancsot, aminek már a látványától is megered a nyálam. Sajnálom. Nem bírtam. Dália aztán Zoárd oldalára került. Elég hosszan. Jól tette, felvillanyozta.

Minden év végén az utolsó időszakot egy közös, négy órás vizsgadarab összeállításával töltöttük. Gálahét. Lean ott tartott, hogy voltaképpen nem a párom, de baj az is, ha távol maradok, és az is, ha közelebb lépek. Az iskola mellett ülve, a dohányzós rejtekhelyen próbáltuk kirángatni őt a hisztériából Zoárddal, de egyre csak azt hajtogatta, hogy takarodjak, mert megölöm őt, mert megölöm, én őt megölöm, megfullad tőlem. Mindezt azután, hogy a táncblokk gyakorlása közben karon ragadott, behúzott egy terembe és megkérdezte:

– Te most akarsz engem?

Félreértettem.

– Jaj, igen, nagyon! – és a nyakába ugrottam.

Hátrébb lépett, előrántott egy kék kotont a zsebéből. Még egy kék tárgy, ami ártani akart nekem, akár a lepedője.

– Rendben, Hedvig, akkor feküdj egy padra!

– Jesszus, te nem vagy ép, Leander!

Mi következett? Bőgés, zokogás, hüppögés, míg a bennem dolgozó sötét kiújulása ismét terítékre került. Közben járkált a padokon.

– Hihetetlen, hogy te senki örömének nem tudsz örülni, hogy te mindenki fölé helyezed magad! Tudod, én megpróbáltam segíteni neked, de mindhiába, nem tanulsz. Azt hiszed, előrébb való vagy? Látom a szemedben a féltékenységet mindenkire, aki jobb, mint te. Te arra teremttettél, hogy tönkretedd az ő örömüket is. Flóra, Noémi, Zoárd, Alex, bárki legyen az! A rendezőnk a színházban anno azért nem válogatott be téged a darabba, mert tudta. Megmondta, hogy te senkivel nem tudsz együtt dolgozni.

A litánia maradékából nem maradt meg semmi, csak a veszedelem. Az elmehasadék. Hogy, hogy nem, a végén vad csókcsatában törtünk ki, amikor ránk nyitott egy felsőbb éves lányosztag.