Turchányi V. Zsófia - Zajlás

6 nem érhetek hozzá a kezemmel, mert kutyának érzi magát tőle

7 nem mesélhetek rólunk senkinek, de elsősorban az anyámnak nem, mert hazug vagyok

8 nem beszélhetek Alexszel

9 nem beszélhetek Bogdánnal

10 nem beszélhetek Arnolddal (Alex másik oldalbordájával)

+1. reggelente a radiátoron várjam, lehetőség szerint ajándékkal.

Lean igyekezett a teljes falkát távol tartani – mondanom sem kell, hogy a következő nyártól az addig viszolygó Zoárd is világraszóló cimborája lett a fentnevezetteknek. Mi lettünk Zoárddal az ikerszirmok azon a virágon, aminek közös magva a sötétség 3D-je; dac, dölyf, düh.

Karácsonykor lógtam először irodalomóráról. Leannal szívtuk egymás vérét szokás szerint, a büfé melletti radiátoron. Mint ekkor is, a radiátorrácson ücsörgős nyűglődéseknek többnyire céltalan smárparti lett a vége. A másik véglet a sírás, ami után egy alkalommal a női mosdóba menekültem. Leander követett. Az egyik mosdóból a paravánon át mászott a másikba, és a válaszfalon billegve, leeresztve a lábait taposott rám. „Legyek hálás, hogy hozzám ér!”

Leander egy ártalmatlannak induló hazugsággal már szilveszter hajnalán elvette tőlem tisztaságomat anélkül, hogy egyáltalán jelen lettem volna. Bogdán és Alex figyelték, amíg elégett szájában a gyantás fű, és kifaggatták. Elmesélte meg nem történt nászunk történetét. Mindegyiket.

Aztán folytatódtak a képtelenségek. Az osztályfőnökünk látta a romlást, de nem bennünk és nem rajtunk. A gonoszsággal feketére meszelte a farkasokat. Bogdán, Arnold és Alex sápadt az el nem követett bűnök vakolata mögött, de az senkinek sem szúrt szemet, hogy Leander türelmes folyondárrá változik. A szüleim kávéra hívták szegény, kétségbeesett tanárnőt, akit Gombának becéztünk, és óvatosan győzködni kezdték;

– Kornélia, kérlek, ne taszítsd folyton a karjaiba!

Kornélia, a Gomba elvileg belátta, hogy szőke és kék szemű a bibi, de a biztonság kedvéért még egyszer görénynek titulált mindenkit a fekete családban. A berögződések ellen nincs érv, ami nyomna a latban.

Másnap történhetett, hogy napnyugta után Lean a szokásos térítő telefonra invitált a vezetékesen. Erre az intervallumra eltűntem a klotyóban, javarészt sírni.

– De Hedvig, nyugodtan örülhetnénk egymásnak, szeretkezhetnénk a szabadban, futkározhatnánk meztelenül réteken, de te még mindig fogoly vagy, az a sötét éned nem hagyja a másikat élni boldogan. Arról nem is beszélve, hogy képtelen vagy tiszteletben tartani az én világom határait. Tudom, hogy a múltkori próbán bent jártál a kamarában. Szólt az ügyelő. Megkértelek, hogy ilyenkor ne koslass utánam! Ha nem akarsz színésznő lenni, ám legyen, de akkor az én templomomat be ne mocskold! Valójában mindkettőnket az ego ural, az vezet előre a törtetésben, de neked engem támogatnod kell… úgy képzelem, hogy én majd fekszem a kanapén az esti előadás után másnaposan és borostásan, te pedig szaladsz a kis papírtekercseiddel meg jelmezeiddel, hogy időben odaérj a melóba.

Valahol itt szólhatott közbe anyám az ikervonalon. Egyperces, értetlen sokk válaszolt az oroszlánhangra, majd Leander folytatta recsegve;

– Ne haragudj, Kamilla – anyámat szólította –, de Hedvig maga hozza a döntéseit, én csak segítek, hogy a fény útjára térjen.

Anya rendezte a többit. A reszketéstől és a kimerültségtől egyébként is csak a lüktetésre tudtam volna figyelni az agyamat átszövő érhálózatban. Szivárog ide-oda a nyirok és a vér. Volt, nincs. Volt, nincs. Volt, nincs. Hol a kincs? Kilincs.

Másnap a Gomba, na jó, Nelli néni magához hivatott. Leander valahogy így konvertálta az estét:

– Egyszerűen nincs magánéletünk. Hedvig anyja még a telefonbeszélgetéseinket is lehallgatja, ki tudja mit még, olvashatják a naplóját, az üzeneteinket…

– Nézzétek, bucikáim, ez gyakori az ilyen súlyosan sérült emberek esetében. Láttam, Hedvig, hogy anyukád nyakán műtéti hegek vannak, és tudod, azok, akik ilyen súlyos traumákat élnek át, azok lélekben megrokkannak egy kicsit. Este igyunk egy kávét itt a Mandorlában – mutatott a szemközti kávézó feliratára –, megbeszéljük, hogyan lehetne ezt megoldani. Kitalálunk valamit nektek.

Anyám nyakán a hegek csak egy régi pajzsmirigyműtétet bizonyítottak. Mégis csak akkor hittem neki, ha nem éppen Leander mellett álltam. Olyankor tudtam, hogy ő az egyetlen, akitől menekülnöm kéne. Ő nem fekete volt, hanem sárga. Mint a láp, mint a város, mint a darazsak kitinruhája, és mint a napfény, amitől a bőrömet előszeretettel óvtam. Egyre rohamosabban fogytam, egyre kevesebbet aludtam. Hevesebb lett a tánc, ádázabb a rajz, és nehéz lett a ketrecen a rács, nem tudtam többé csak úgy kislisszolni alóla.

Az az esti kávé a Mandorlában arról szólt, hogyan hozzunk létre álprofilt magunknak a weben, rejtett telefonszámot, töröljük az SMS-eket…

Hiába volt a szüleim pár nappal korábbi kérelme, az iskola szívesebben látott minket egymásra vajazva, mint külön tányérra szeletelve.

A sötétség ezután is csak tovább nőtt annak ellenére, hogy minduntalan magasabbra és magasabbra kapaszkodott a Nap. Meghalt a nagymamám. A néni egy nap – a hipochondriájának megfelelően – összecsuklott. Trombózis, lebénult a fél teste. Egy budapesti kórházban két hónapig nyúzták, pedig már aligha akadt néhány perce a felismerés oltára előtt ujjakat kulcsolni. Egyszer látogattam meg. Kitűzték a temetést, egyenesen a tizenötödik születésnapom bástyájára.

Ekkorra Leanderrel együtt bekerültünk egy tehetségkutató pszicho-programba. Hetente egyszer, háromórás terápia. Ücsörgés. Halandzsa magunkról, arról, ahogyan a világot látjuk. Hó végén csoportfoglalkozás.

Csak én szerettem eljárni, de akkor már epekedve. Ez volt az egyetlen hely, hetente három órában, ahol nem volt tilalom. Ahol úgy és azt mondhattam – akár Leanderről is –, ami csak eszembe jutott. Őszőkesége, Leander nem tudta értékelni ezeket a szeánszokat. Annál jobb! Az akkori pszichológusom, azt hiszem, voltaképpen tartott tőlem. Legalábbis éppen annyira félt, mint amennyire a szívébe zárt. Hétről hétre mindenről pontosan beszámoltam neki. Ő lett az első számú barátom.

Leander még több időt töltött a színházban. Mondhatni, tojt rám. Nem ért rá. Nem ért rám. A mindenféle próbák után az iskola és a színház közti parkban megpróbáltam karon ragadni és elmondani neki, hogy mi járt a fejemben akkoriban. Hogy meghalt a nagyi, hogy a szülinapomon temetjük, hogy Ő mennyire hiányzik… Azt mondta, nem érti, miért tartom fontosnak a születésnapomat, miközben a színházoldalt pásztázta a dohányzó arcok ismerős jelei után, és vágyott vissza. Mintha nem csak egy órája történt volna, hogy kilépett onnan. Minden percét annak a kurva épületnek szentelte.

Nos, hát igen. Egy születésnap. Végül is csak egy nap, minek megünnepelni, miféle önzés ez részemről, hogy azt reméltem, fontossá tehetem ezt a napot bárki szemében, aki kívül áll rajtam.

Hazáig buszozott velem.

Miután hazaértem, a szobámba rontottam. Emlékszem, hogy dekódoltam az asztalomon hervadó sárga tulipánokat. Alig egy hete Leander adta… Ahogy ott álltam az asztalom előtt a haldokló tulipánokkal, kitört belőlem a sikítófrász. Az egyszerű, üveghangú ideg. A szüleim bejutottak a szobámba. Rúgkapáltam, míg anyám igyekezett eltüntetni a szirmokat, ordítoztam és körmeimet belevájtam apám karjába.

– Miért kell mindennek meghalni?