Turchányi V. Zsófia - Zajlás

A lányok a táborból partit rendeztek. Helyszín: egy apartmanház. Anyuka üvölt egy korlát mögül:

„– Rendeljetek pizzát, és legyetek csöndesebbek!”, apuka pedig kis híján kilapít bennünket a zebrán, négy kerékkel. Vandalizmus lett belőle. A gonosz szerepét kaptam – jé, nahát! A szüleim hoztak muníciót az üres hűtőbe. A lányok a teraszt locsolták az üdítőkkel, engem pedig az udvarra zártak. Visszamásztam az ablakon. Újra kizártak. Mikor másodjára is visszakerültem, a fürdőbe menekültek. Attól féltek, meghaltam odakint, és a kezemben kést tartva várom őket a nappaliban, mint zombi. Ehelyett csak álomba zuhantam. Mikor előmerészkedtek, fogták a hajhabot és a fogkrémet a táskámból, és a bugyi és a fenék közé fehér habcsókot fújtak, hogy ragadjak és szégyenkezzek. Felrezzentem. Ők a fürdőbe szaladtak megint. Letöröltem magamról mindent, bentről kinyitottam a teraszajtót és leléptem. A kertben ébredtem a hintaágyon, hasamon egy macska enyelgett. Szerencsére pólóm épp még volt, de reggeliért mezítláb indultam. Nem adtak: „Te nem vagy fizetővendég”.

Délben nyílt a szobánk ajtaja. Beslisszoltam. Bosszú. Vécépapírgirland, fogkrém és has, szappan és ülőke új, kortárs barátsága köttetett. Aztán eltűntem. Apataxi-kegyelem és karma-karom. Egy évnyi rajzkupacomat felejtettem odabent. Büszkeségből nem fordultam vissza. Majd meglesz! A nyárnak vége. Szilveszter éjjel láttam a házigazdát, aki bevallotta, hogy a rajzokat kidobta valami néni, talán a takarító.

Tanévkezdés. Amint kiderült, hogy facér vagyok ismét, máris újra a ranglétra aljára csúsztam. Az osztályfőnök szerint minden rendben volt. Csak irigykedtek. Legalább egy barátra rátaláltam; Dominikára. D-nek becéztem. Az első volt, aki végre hasonlított valamire bennem is, nem csak rám. Talán még az illatunk is testvére volt a másikénak. Éppen ezért Vince az ő életébe is beletrappolt, de hamar elhessegettetett. Ha jól tudom, még két ilyenforma barátnővel is megpróbálta. Fejenként két hónapig bírták.

A nyolcadik osztály csöndesen telt, munkával. Nemigen volt kihez szólnom, de legalább nyugton hagytak. Dolgoztam, hogy felvegyenek a dráma tagozatos iskolába Debrecenben. Nagy, sárga, lapos város volt az ország legkeletibb régiójában. Apa új munkát kapott ott és gondoltuk, jó lesz utánatelepedni. Január hetedikén volt az előfelvételi. Akkor megismertem azt a fiút, aki teljes hátralévő életem fantomja lett. Úgy hívták: Leander.

A felvételi előtti napokban balhé tört ki anyám és köztem.

Az orrból hirtelen vér csöpög. Szokásos, gondoltam. Az ilyesmi egyre gyakoribb volt. Izgalom? Most azonban fürdőszoba, tamponálás, kinyújtott láb, fejet előrehajtani… Épp az énektanárnővel telefonálok. A kéz vérben ázik, de a vonal már néma. Nem áll el, nem akarja. Egyik vécépapírgumó a másik után piros szirommá szottyad, és minden más is barnásvörös foltoktól latyakos. Anyát kiáltok. Jön. Kétségbeesik. Aztán meg a lépcsőről esik le. Oda a bokája. Előttem tócsa. Előre fejjel! Viki épp otthon. Alám tol egy edényt, ami szépen telik. A karjaimon száradó barna nedv felrepedezik, mint a pikkely. Viki kisfia fölöttem áll, és végtelenül tanácstalan.

– Ne aggódj, Dorián, csak festettem megint…

Az énekórát lemondtam.

Nyersanyag

Második rész

Lettünk mégis

Arca színeinknek

Befolyt ma végleg

Szemembe

Szavad.

Jöttödet áldom

S kívánom

Maradj.

Leander

Huszonkét óra huszonkét perc júniustól a tölgyfa alsó ága és a ház előtti csatornafedő volt a sövénnyel. Ott kezdődtünk MI.

Megkínáltam a rágógumival.

– Lehetett volna ez a nap bármilyen ízű: epres, áfonyás vagy banános. De csak mentolos maradt, pont, mint a rágód. Azért kösz…

– 22:22. Kívánj.

– Kívántam.

Csend volt. A Patológiai Intézet alatti pince csendes zúgása belevegyült a puha és párásodó sötétségbe a lámpák sárgájában. A fekete levelek eltakartak minket a fürdőszobaablaktól, ahonnan anyám akár figyelhetett is volna. Ez csak a miénk volt. Az ajka, az ajkam.

Aztán csak az első három hét különös keserűsége fityegett. Nem szerettem a manóhangot részegen, és nem szerettem a nyálban tocsogó örökkéket sem.

Nyárutó

Épp elbástyázódtam. Egerből átkerült a hangsúly erre a keleti lápra. Erre az elátkozott, okker zsákutcára cseréltük a hegyeket.

Az új csapattársak eddig csendesnek, kimértnek és misztikusnak találtak. Az avatás során nem hoztam a szintet. Lila voltam és harsány a kezdők táborában. Olyan túlzás, ami felett a frissen összeverődött évfolyam képtelen volt napirendre térni. Lean és Zoárd is, aki egy korábbi találkozón hozzánk kovácsolódott, találtak maguknak valaki mást és vonzóbbat. Mármint mind a ketten ugyanazt az egy félvér lányt találták. A központi ellenségemmé szegény Dália változott. Lean minden elektronja átvándorolt a csaj atommagjára, én pedig ott álltam hoppon a tükör előtt, és ordítoztam azzal az önmagammal, aki három nappal korábban még létezett.

Ki vagyok? Ki vagy te?

Nyersanyag

Harmadik rész

Az új szobámat egy régi portré alapján rendeztük be. A legtöbben puccos szórakozóhelynek tekintették, de akadt bőven, aki rettegett benne. Például én.

Hirtelen és ellenem induló magányom a szüleimet arra sarkallta, hogy hazarángassanak Egerbe, de tiltakoztam. Kudarc lett volna. Nem tetszett a rükverc. Fogoly voltam már saját magamban is.

Két hónapig tepertem. Vártam valamire. Az új életben különös bánásmódban részesültem: „Téged földbe kell döngölni, különben nem lesz belőled ember”, ahogy Ilka néni, az iskola művészeti igazgatója mondta. „Nem lehetek veled, ha nem leszel színésznő, nekem színész barátnő kell, hogy tudjak vele dolgozni”, ahogy Leander mondta. „Fogadjunk, hogy te is be vagy tépve, mint a többiek!”, ahogy az anyám nap mint nap mondta. „Kurva jó! Ne mosd le!”, ahogy az elsősök avatásakor Alex, a zsebórás, kockás inges másodéves mondta, amint megpillantotta rajtam a Joker-jelmezt.

Elmondtam, videóra vettem és leírtam mindezt, hogy a későbbi énem visszanézze és válaszoljon. Megpróbáltam, de rá kellett döbbennem: az időhurok tiltott szövevény. Nem, kicsi Hedvig, nem beszélhetek róla.

Őszközép

Egy furcsa hegyvidéki utazás során Leander mégis az ölembe pottyant. Illetve hátulról nekem csúszott egy háztetőn, ahonnan látszódtak a csillagok. Megint az ajka, az ajkam, de csak titokban, három egész hétig.

Megszületett a tízparancsolat, amivel Leander megszabta mindennapjaim. Ő ebben az időben kezdett újra színházban játszani. Második főszerep. Most, hogy keveset volt az iskolában, Zoárddal megduzzadt a kötelék. Teabeszerzéseken együtt figyeltük Alexet és a majdnem-fivérét, Bogdánt, akik éhes farkasokként kóboroltak a folyosókon. Soványak voltak, és hírhedten feketék. Máris rajongtam, csöndes, megvetéssel vegyes kíváncsisággal rajongtam értük. Az egyedüliek voltak, akik már rájöttek, hogy elkél fölém egy esernyő Leander rám zúduló átkainak zuhatagában, és állták a sarat.

A tízparancsolat pontjai a következők voltak;

1 nem mehetek az iskolába szoknyában, az alakom úgy körte

2 nem mehetek az iskolába bakancsban, mert abban hajszálnyit még mindig magasabb vagyok

3 nem mehetek az iskolába smink nélkül, mert alig ismer rám

4 nem mehetek az iskolába kibontott hajjal, nem tetszik neki

5 nem mehetek az iskolába ékszerekkel, csak a lakat maradhat, aminek a kulcsa nála van