William Gibson: Számláló Nullára

— Valami kibaszott nagy zűr van itt — dünnyögte, miközben felrángatta fekete farmerét, s belebújt egy tisztának mondható ingbe. Megrázta a fejét. — De mi? Egy kibaszott micsoda? — Valamiféle energiahullám a vonalban? Valami zavaros akció odalenn a Nukleáris Hatóságnál? Talán a bázis, amelybe megpróbált betörni, furcsa módon lerobbant, vagy esetleg megtámadták egy másik negyedből… De a találkozás lenyomata megmaradt a tudatában, találkozás valakivel, aki… Jobbkezét öntudatlanul kinyújtotta, s esdeklőn széttárta ujjait.

— A kurva életbe! — fakadt ki, miközben keze ökölbe szorult.

S akkor visszatért az érzés: először csak a nagy-nagy dolog érzete, amint feléje nyúl a cybertéren át, majd a lány-benyomás. Barna és filigrán valaki, aki ott kuporog a csillagokkal és széllel telt különös, fénylő sötétség mélyén. Ám amint a tudata megindult feléje, a kép kicsúszott a semmibe.

Éhes volt; felhúzta a szandálját és visszaindult a konyhába, miközben a haját szárítgatta a nyirkos törölközővel. Áthaladva a nappalin, a szemébe villant a szőnyegen heverő Ono-Sendai bekapcsolt állapotáról árulkodó ON jelzés.

— Ó, a francba! — Megtorpant, s felszisszent. A deck még mindig be volt kötve. Vajon még mindig összeköttetésben áll a megfúrni kívánt adatbázissal? Vajon rájönnek-e, hogy nem halt meg? Fogalma sem volt róla. Abban viszont biztos volt, hogy a telefonszámát könnyen kideríthették. Az akció előtt már nem akart a visszakeresést meghiúsító kiiktatásokkal és hurkokkal bíbelődni, s most már késő volt.

Megtudták a címét.

Éhségéről elfeledkezve a fürdőszobába rohant, s lázasan kutatott a nedves ruhák között, míg végre ráakadt a hitelchipjére.

Kétszáztíz új yenjét egy csavarhúzókészlet üreges plasztiknyelébe tömte. A csavarhúzót és a hitelchipet zsebrevágta, felvette a legrégibb és legnehezebb csizmáját, majd az ágy alól kimarkolt néhány szennyes holmit. Előásott egy fekete vászondzsekit, legalább egy tucatnyi zsebbel. Az egyik nem is annyira zseb volt, mint inkább a deréktájon végighúzódó egyetlen hatalmas erszény; afféle beépített hátizsák. A párnája alól kiszedte a narancsszín markolatú japán pillangókést, és a dzseki bal ujján, a mandzsetta felett lévő keskeny zsebbe csúsztatta.

Ahogy kiment, az álomlányok életre keltek:

— Bobby, Bobby, gyere vissza játszani…!

A nappaliban kitépte a Hitachiból az Ono-Sendai csatlakozóját, feltekercselte a száloptikai vezetéket, s az egyik zsebébe gyömöszölte. Az elektródakészlettel ugyanígy tett, végül az Ono-Sendait a dzseki hátizsákjába csúsztatta.

A függönyök még a helyükön voltak. Friss lelkesedés hulláma öntötte el. Elmegy. El kell mennie. A halál csak súrolta, s az általa keltett szánalmas gyengédséget már el is feledte. Óvatosan, hüvelyknyire széthúzta a függönyöket, és kilesett.

Késő délutánra járt az idő. Pár óra múlva a Lakótelep sötét tömegén pislákolni kezdenek a fények. A Nagy Játszótér betontengerként terült el; a Lakótelep a túlsó partján emelkedett. Irdatlan, merev szerkezetű háztömbökből állt, melyeknek egyhangúságát csak imitt-amott oldották fel az utólagosan üvegházzá barkácsolt erkélyek, a törpeharcsa-tenyésztartályok, a napelemes fűtőrendszerek, és a mindenfelé burjánzó drótvázas parabolaantennák.

Napi Kettő most bizonyára fent hortyog, a Bobby által sosem látott bérkaszárnya-tömbök valamelyikében. Napi Kettő csak üzletelni járt le, főleg a barrytowni vagányokhoz, aztán visszamászott a kuckójába. Bobbyt mindig is vonzotta az odafenti világ, a faszén vörösen gomolygó füstoszlopaitól elrejtett erkélyek elevenségtől nyüzsgő éjszakái, a már-már láthatatlanul apró, majmokként hemzsegő alsónadrágos kiskölykök. Olykor megfordult a szél, s a Nagy Játszóteret fővő ételek szaga árasztotta el. Néha egy-egy ultrakönnyű sárkány is szárnyra kapott a legeslegfelső, titkos tetőbirodalmakból. És persze ott zsongott a milliónyi hangszóró sohasem szűnő, összeolvadó duruzsolása, a széllel hol felerősödő, hol elhalkuló zenehullámok.

Napi Kettő az életkörülményeiről soha nem beszélt. Napi Kettő fő témája az üzlet volt, no meg a nők. Amiket róluk mondott, Bobbyt még inkább Barrytown elhagyására sarkallták, s Bobby tudta, hogy kijutni csak jó üzlet útján sikerülhet. Ám ezúttal nem üzleti érdekből, hanem a teljes bizonytalanság miatt indult a seftelőhöz.

Talán Napi Kettő képes lesz megmagyarázni, mi történt vele. Nem feltételezték, hogy azt az adatbázist bármiféle halálos rendszer védené. Napi Kettő választotta ki neki, és a bejutásához szükséges software-t is kikölcsönözte. Sőt, készen állt arra is, hogy elpasszoljon bármit, amit Bobby onnan ki tud hozni. Szóval Napi Kettőnek tudnia kell, mi az ábra. Legalábbis valamennyire tudnia kell.

— Még a telefonszámodat se tudom, haver — morogta a Lakótelep irányába, és visszaengedte a függönyt. Hagyjon talán egy üzenetet az anyjának? — Faszt — sziszegte a szoba belsejének —, tűnés innen! — S már kinn is volt a folyosón, a lépcsőház felé robogott. — Tűnés, de örökre! — tette hozzá, s kirúgta a kivezető ajtót.

A Nagy Játszótér biztonságosnak tűnt, leszámítva egy magányos, félmeztelen narkóst, aki éppen Istennel vitatkozott vadul. Bobby széles ívben kikerülte; a pasas kiabált, ugrált, és karateütésekkel csépelte a levegőt. Csupasz lábát alvadt vér borította; csapzott üstöke a Tuskók hajviseletének nyomait mutatta.

A Nagy Játszótér, legalábbis elvileg, semleges területnek számított, a Tuskók pedig laza szövetségben álltak a Barbárokkal. Ez utóbbiakkal Bobby elég szoros kapcsolatban volt, de sohasem csatlakozott hozzájuk, noha az effajta kívülmaradás Barrytownban komoly kockázatot jelentett. A bandához tartozás legalább ad valami támaszt, gondolta, miközben elhalkult mögötte a narkós dühödt tirádája. Ha például Barbár vagy, és a Lazák kicsinálnak, az még nagyjából érthető. Persze meglehet, hogy a háttérben húzódó, tényleges okok híján vannak a józan észnek, de legalább a játékszabályokat betartják. Ám a kívülállókra jöttment narkósok, kóbor háborodottak hozták a halált, akár még New Yorkból is — mint az a Péniszbeszedő nevezetű figura tavaly nyáron, aki a cuccait a zsebében hordta, műanyag zacskóban…

Bobby úgy érezte, már születése óta keresi a kiutat ebből a tájból. Most mintha még a hátizsák-zsebben lötyögő, s járás közben a gerincét verdeső cybertér-deck is a menekülésre ösztökélte volna.

— Gyerünk, Napi Kettő! — motyogta a derengő Lakótelep felé. — Bújj elő onnét és legyél Leonnál, mire odaérek, oké?

Napi Kettő nem volt ott Leonnál.

Senki nem volt ott, leszámítva magát Leont, aki egy görbe gemkapocs segítségével éppen egy falképernyő konverterének belső titkait kutatta.

— Miért nem sóz oda annak a szarnak egy kalapáccsal, amíg be nem indul? — kérdezte Bobby. — Az is használna ugyanennyit.

Leon felnézett a konverterről. Korát nehéz lett volna megítélni; a negyvenes éveit taposhatta. Úgy tűnt, semmilyen fajba sem sorolható, hacsak nem egy olyanba, amelyhez rajta kívül más nem tartozik. Vonásait túlnőtt arccsontok torzították el, fején mattfekete sörény göndörödött. Itt az alagsorban kalózklubot vezetett, ami az elmúlt két év során az egyetlen biztos pont volt Bobby életében.

Leon unottan, rezzenéstelen szemekkel bámult Bobbyra. Pupilláinak gyöngyházszín-szürkéjébe áttetsző sárgászöld árnyalat vegyült. Szemei Bobbyban osztrigákat és körömlakkot idéztek fel, s e két dologra szemekkel kapcsolatosan nem túl szívesen gondolt. Amolyan bárszékkárpit-színű szemek voltak.