William Gibson: Számláló Nullára

A szíve leállt. Úgy tetszett, hogy oldalvást kiesett belőle, mint egy fenéken billentett rajzfilmfigura.

Tizenhat másodperce tartott Bobby Newmark halála. Egy vakmerő vagány halála.

És ekkor valami behajolt hozzá.

Kimondhatatlan végtelenségnek tűnt, minden általa valaha is ismert vagy elképzelt dolog legtávolabbi határán túlról érkezett, és megérintette öt.

MIT CSINÁLSZ? MIÉRT TESZIK EZT VELED?

Lányhang, barnahaj, sötétszem

MEGÖLNEK MEGÖLNEK SZEDD LE SZEDD LE

Sötétszem, sivatagcsillag, rozsdaszín trikó, lányhaj

DE EZ CSAK EGY TRÜKK, HÁT NEM LÁTOD? CSAK HISZED, HOGY MEGFOGOTT. NÉZD! MOST EZT ITT MEGIGAZÍTOM, ÉS MÁR NEM IS VAGY A HUROKBAN…

És a szíve hirtelen a hátára fordult, vörös rajzfilm-lábaival felrúgta a tüdejét; galvanikus békacomb-rángás taszította ki a székéből és leszakította a homlokáról az elektródákat. Húgyhólyagja kiengedett, amikor feje a Hitachi sarkának ütődött. A kurva életbe, basszameg, basszameg, hajtogatta valaki a szőnyeg porszagában. A lányhang eltűnt, a sivatag csillaga kihunyt, hűvös szél és vízkoptatta kő érzete villant…

S ekkor felrobbant a feje. Nagyon tisztán látta, valahonnét nagyon messziről. Olyan volt, mint egy foszforgránát.

Fehér

Fény.

A fekete Honda húsz méternyire lebegett az elhagyott tengeri olajfúrósziget nyolcszögletű fedélzete felett. Hajnalodott. Alant, a helikopter-leszállóhelyen egy biohazard-jel lóhereszerű, halvány körvonalai bontakoztak ki Turner előtt.

— Csak nem valami veszélyes dolgot tartogat odalenn, Conroy?

— Semmi olyasmit, amihez ne lenne hozzászokva — felelte Conroy.

Egy vörös overallos figura élénken mutogatott a Honda pilótájának. A leereszkedő gép forgószárnyai alól kitóduló légörvény csomagolópapír-foszlányokkal hintette meg a környező tengervizet. Conroy biztonsági övének kioldógombjára csapott, és áthajolt, hogy kinyissa a tolóajtót. Ahogy az ajtó félrecsúszott, lecsapott rájuk a hajtóművek robaja. Conroy kifelé tuszkolta Turnert, s közben emelkedést imitáló, sürgető kézmozdulatokat tett a pilóta felé.

Turner kimászott, leguggolt, elmerülve a motor elmosódó dörejében, aztán Conroy is odakuporodott mellé. A helikopterek leszállóhelyein szokásos görnyedt tartással vágtak át a lóhereminta fakult szirmain. Bokájuk körül csattogva lobogott a Honda szélviharától cibált nadrágszár. Turner sima szürke, robbanásbiztos ABS (akronitril-butadién-sztirol) aktatáskát cipelt, a Tsushimáról hozta magával. Ez volt az egyetlen csomagja; a szállóban készítette össze neki valaki. A motorhang hirtelen magasabbra csapott, jelezve a Honda elemelkedését; a gép leoltott lámpákkal elsüvített a part irányába. Ahogy elült a zaj, Turner meghallotta a sirályok rikoltozását, és a Csendes-óceán hullámainak loccsanásait.

— Valaki egyszer megpróbált itt adatmenedéket létesíteni — szólalt meg Conroy. — Ezek itt nemzetközi vizek. Akkoriban senki nem élt idekint, így pár évig volt is értelme a dolognak… — Nekivágott a sziget alvázát tartó gerendák rozsdás erdejének. — Hosakáék egyik forgatókönyve szerint Mitchellt kihoztuk volna ide, tisztába tettük és felraktuk volna a Tsushimára, majd teljes gőzzel irány a jó öreg Japán! Én ezt ökörségnek tartottam, és meg is mondtam nekik. Ha a Maasnál rájönnek, itt úgy csinálhatnak ki bennünket, ahogy akarnak. Viszont az a zárt övezetük ott a Districto Federale szívében, az már igen! Mexikóváros kellős közepén még a Maas se merne balhét kavarni…

Az árnyékból egy alak lépett ki. Fejét egy képerősítő készülék kidülledő szempajzsa formátlanította el. Lansing típusú, sokcsövű, kurta tűvetőpuskájával intett, hogy továbbmehetnek.

— Biohazard — jegyezte meg Conroy, miközben elléptek mellette. — Na, itt húzza le a fejét! És vigyázzon, a lépcsők csúszni fognak…

A sziget bűzlött az elhanyagoltságtól, a rozsdától és a tengervíztől. Ablakok sehol. A színehagyott, sárgás falakat egyre nagyobbodó rozsdafoltok csúfították. A felső gerendákról néhány méterenként elemes, fluoreszkáló lámpások csüngtek. Förtelmes zöldes fényt árasztottak; éles volt, és ugyanakkor zavaróan ingadozó is. E központi teremben legalább tucatnyian szorgoskodtak; valamennyien a jó szakemberek magabiztos higgadtságával mozogtak.

Profik, gondolta Turner.

A technikusok ritkán néztek egymásra, és kevés szó esett közöttük. Hideg volt, nagyon hideg. Conroy nagy, csuklyás zubbonyt adott neki, tele pántokkal és cipzárakkal.

Egy birkabőr bomberdzsekit viselő, szakállas férfi ezüstszínű ragasztószalaggal száloptika-nyalábokat rögzített fel egy horpadt rekeszfalra. Conroy suttogva vitatkozott egy fekete nővel, aki a Turneréhez hasonló zubbonyt viselt. A szakállas technikus felpillantott a munkájáról, és meglátta Turnert.

— Lássa, tudtam én, hogy nagy meló készül, de most már asz'szem, hogy rohadtul nehéz is lesz! — Felállt, tenyerét automatikusan a nadrágjába törölte. Akárcsak a többi technikus, ő is mikroporózus sebészkesztyűt viselt. — Maga Turner. — A technikus elvigyorodott, Conroy felé pislantott, és dzsekije zsebéből fekete plasztikpalackot húzott elő. — Melegíjje át magát kicsinyt! Emlékszik rám, he? Dógoztam magukkal Marrakeshben, mikor az IBM-es gyerek átment a Mitsu-G-hez. Én raktam fel a tölteteket a buszra, amivel maga meg az a francia behajtottak a szálló halljába.

Turner átvette a palackot, felpattintotta a kupakját és belekortyolt. Whisky. Fanyar, mélyreható íze volt, szegycsontja környékét meleg járta át.

— Kösz. — Visszaadta a palackot, amit a másik rögtön zsebre is vágott.

— Oakey — mondta a férfi. — Oakeynek hínak. Mos' már emlékszik?

— Persze — hazudta Turner. — Marrakesh.

— „Wild Turkey” — dörmögte Oakey. — Én Schipolon keresztül gyöttem be, a vámmentes bótból hoztam. A haverja ottan — vetett egy újabb pillantást Conroy felé —, nem éppen nyugodt, mi? Marrakeshben másképp' vót, igaz?

Turner bólintott.

— Ha bármi köllene — folytatta Oakey —, csak szójjon nekem.

— Mire gondol?

— Hát, még egy pofa italra, de van ám nekem perui ostyám is; a legjobb fajta nyugibogyó.

— Kösz — felelte Turner, látva, hogy Conroy otthagyja a fekete nőt. Oakey szintén felfigyelt, gyorsan le is térdelt, és újabb darab ezüstszín szalagot tépett le.

— Ki volt az? — érdeklődött Conroy, miután átterelte Turnert egy elkorhadt tömítőréteggel keretezett, keskeny ajtón. Megforgatta a zárkereket; simán forgott, nyilván nemrég olajozták.

— Oakey a neve — felelte Turner, az újabb szobát tanulmányozva. Kisebb, mint az előző. A lámpásokból ide csak kettő jutott. Felcsapható asztalai, székei mind vadonatújnak látszottak. Az asztalokon, fekete porvédők alatt valamilyen szerkezetek lapultak.

— A barátja?

— Nem — válaszolta Turner. — Csak nekem dolgozott, még régen. — A legközelebbi asztalhoz lépett, és felcsapta az egyik porvédőt. — Mi ez? — A konzol gyári prototípus benyomását keltette csupasz, befejezetlen küllemével.

— Maas-Neotek cybertéri deck.

Turner felvonta a szemöldökét.

— A magáé?

— Kettőt kaptunk a Hosakától; a másik már a helyszínen van. Kétségkívül ez dolgozik a leggyorsabban a mátrixban, és a Hosaka még a chipeket sem képes visszafejteni, hogy legalább lemásolhassák. Teljesen más technológia.

— Ezeket Mitchell szerezte nekik?