William Gibson: Számláló Nullára

És ráadásul az Eurotrans-jegyre is Andreától kellett kölcsönkérnie…

Akaratát tudatosan megfeszítve, kínszenvedéssel kitört önnön gondolatainak örvényéből és beleolvadt a komoly belga vásárlóközönség sűrű és mégis nyugodt folyamába.

Mosolygós arcú lány sietett el mellette hozzásúrlódva; szűk ruhája fölé a barátja túlméretezett lódenkabátját borította. Az egyik standon Marly ugyanazt a divatirányzatot ismerte fel, amelyet diákkorában ő is követett. A ruhák képtelenül fiatalosnak hatottak.

Rejtező és fehér öklében a telefaxot morzsolgatta.

Duperey Galéria, Rue au Beurre 14., Brüsszel.

Josef Virek.

A Duperey Galéria hűvös szürke halljának portásnőjéről bízvást hihette bárki, hogy eleve ott szökkent szárba, mint egy csodaszép — és valószínűleg mérgező — növény. Ott gyökeredzett a fényes márványpult mögött, melynek lapjába zománcozott billentyűzetet illesztettek. Ragyogó szemét a közeledő Marlyra emelte. Marly szinte hallotta a kamerák kattanását és zümmögését, ahogy lecsapnak elázott alakjának látványára, s elragadják Josef Virek birodalmának valamely távoli szegletébe.

— Marly Kruskova vagyok — kezdte, megpróbálva ellenállni a késztetésnek, hogy előszedje a galacsinná gyűrt telefaxot, és szánalmasan kiteregesse a hideg és hibátlan márványlapra. — Herr Virekhez jöttem.

— Fraulein Kruskova — válaszolta a portásnő —, Herr Virek a mai napon nem tudott Brüsszelbe jönni.

Marly a nő tökéletes ajkaira meredt. Eltöltötte a szavak okozta fájdalom és ugyanakkor az a kéjes öröm is, amellyel a csalódást fogadni már rég megtanulta.

— Értem.

— Mindamellett Herr Virek úgy döntött, hogy egy érzékszervi közvetítőláncon keresztül mégis lefolytatja a meghallgatást. Ha volna oly szíves befáradni balról a harmadik ajtón…

A szoba csupasz volt és fehér. Falai közül kettőn bekeretezetlen kartonívek függtek. Esőtől pettyezettnek tűnő felületüket a legkülönfélébb eszközökkel lyuggathatták össze. Katatonenkunst. Konzervatív dolog. Az effajta munkára a holland kereskedelmi bankok igazgatóságaitól kiküldött bizottságok a legjobb vevők.

Marly leült egy alacsony, bőrhuzatú padra, és végre el tudta ereszteni a telefaxot. Egyedül volt, de feltételezte, hogy valamilyen módon figyelik.

— Fraulein Kruskova… — Zöld technikusi zubbonyt viselő fiatal férfi jelent meg a bejárattal szemközti ajtóban. — Ön rövidesen idejön, és belép ezen az ajtón. Kérem, hogy a kilincset lassan és szorosan markolja meg; törekedjék arra, hogy a tenyere a lehető legjobban rásimuljon. Legyen óvatos, amikor átlépi a küszöböt, mert egy minimális térbeli elbizonytalanodás előfordulhat!

A nő csak pislogott.

— Elnézést, de…

— Érzékszervi közvetítőlánc — közölte a férfi, és visszahúzódott; az ajtó becsukódott mögötte.

Marly felemelkedett ültéből, s megpróbálta formára igazítani kabátja nyirkos hajtókáját. A hajához nyúlt, aztán meggondolta magát, mély levegőt vett, és az ajtóhoz lépett. A portásnő említette kifejezés alapján az általa ismert egyetlen közvetítőláncra készült fel: a Bell Európán keresztül továbbított szimstim-jelekre. Úgy gondolta, hogy egy bőrelektródákkal telitömött sisakot kell a fejére húznia, és Virek egy passzív nézőt használ majd emberi kamerának.

Ám Virek gazdagságát egészen más léptékben mérték.

Ahogy ujjai a hűvös rézgombra fonódtak, az mintha megvonaglott volna, és az érintés első másodperce alatt végigsiklott a tapintás szerkezeti és hőmérsékleti skáláján.

Aztán ismét fémmé változott: perspektivikusan kibomló és alászáguldó, zöldre mázolt, régimódi vaskorláttá alakult. Marly döbbenten kapaszkodott belé.

Néhány esőcsepp csapódott az arcába.

És az eső illata és az ázott föld szaga.

Virek illúziójának tökéletességével apró részletek zűrzavara kelt birokra; önnön emlékei egy borgőzös piknikről, még képzőművészeti főiskolás korából.

Alatta Barcelona félreismerhetetlen látképe nyújtózott; a Sagrada Familia Templomának bizarr toronycsúcsai körül füstfátyol lebegett. Szédülés fogta el; másik kezével is megmarkolta a korlátot. Felismerte a helyet: a Güell Parkban volt; Antonio Gaudi csiricsáré meseországának a városközpont mögötti kopár lejtőjén. Balra egy tarka kerámiatakaróból való óriásgyíkot látott, mintha csúszás közben, félúton dermedt volna meg a durva kőrámpán. Szökőkút-vigyora hervatag virágok ágyására köpte a vizet.

— Magácska kissé elbizonytalanodott. Bocsásson meg, kérem!

Joseph Virek odalenn üldögélt, a park egyik kacskaringós padján; széles vállait felhúzta a puha felöltő alatt.

Vonásait Marly egész életében, ködösen bár, de ismerősnek találta. Valamilyen oknál fogva egy fotó jutott az eszébe, amely Vireket együtt ábrázolta az angol királlyal. A férfi rámosolygott. Csodás arcélű, óriási fejét sötétszürke kefehaj koronázta. Orrlyukai kitágultak, akárha a művészet és a kereskedelem láthatatlan szelét szimatolnák. Orrán ott ült a világszerte ismert, keret nélküli, kerek szemüveg; mögötte furcsamód lágyan fénylettek hatalmas, halványkék szemei.

— Kérem — paskolta meg keskeny kezével a pad cseréptörmelékből kiszórt mozaikját. — Muszáj elnéznie nekem, hogy annyira megbízom a technikában. Már több mint egy évtizede egy létfenntartó kád foglya vagyok, Stockholm valamelyik szörnyű ipari külvárosában. Vagy tán a pokol egyik tornácán; nem mondhatnám, hogy egészséges vagyok, Marly. Üljön ide, mellém!

A nő mély levegőt véve aláereszkedett a kőlépcsőkön, és odalépdelt hozzá a kövezeten.

— Herr Virek — mondta —, én két éve láttam önt, amikor Münchenben tartott előadást. Kritikai értekezés volt Faesslerről és az ő autistisches Theateréről. Ön teljesen egészségesnek tűnt…

— Faessler? — Virek összeráncolta napbarnította homlokát. — Akkor maga egy utánzatot látott; talán egy hologramot. Sokféle dolgot követnek el a nevemben, Marly. Gazdagságom egyre önállóbb formákban ölt testet, amelyek néha birokra kelnek egymással; vagyonvilágom távoli zugai forronganak. Akárhogy is, olyan okokból, amelyek összetettsége már-már okkult természetű, betegségemet soha nem hozták nyilvánosságra.

A nő letelepedett mellé, és a fekete párizsi csizmáinak kopottas orra körülötti piszkos járdát kezdte tanulmányozni. Szürke kavicsszilánkot látott, mellette rozsdás gemkapocs hevert, kicsivel arrébb pedig egy méh vagy lódarázs poros, apró teteme.

— Bámulatosan részletdús ez a szimstim…

— Igen — felelte a férfi. — Hiába, az új Maas-biochipek… Tudnia kell — folytatta —, hogy közel ennyire részletesen ismerem a magánéletét is. Bizonyos esetekben részletesebben, mint saját maga.

— Csakugyan? — A nő úgy találta, minden erőfeszítés nélkül szemlélheti a várost, az itt töltött féltucatnyi diáknyár emlékeiből ismerős nevezetességeket. Amott, igen, arrafelé kell húzódnia a Ramblasnak, a papagájoktól és virágoktól tarkálló sétánynak, a barna sört és tintahalat kínáló kiskocsmákkal.

— Igen. Tudom, hogy a szeretője győzte meg arról, hogy maga rábukkant egy elveszett eredeti Cornellre…

Marly lehunyta a szemét.

— Holott a hamisítást ő rendelte meg; két iparművész-tanulót bérelt fel, meg egy hírneves történészt, aki épp holmi személyes nehézségekkel küszködött. Azzal a pénzzel fizette ki őket, amit a maga galériájából már korábban kipumpált; ahogy azt maga kétségkívül tudta is. Úgy látom, könnyezik…