William Gibson: Számláló Nullára

Közös múltra tekintetek vissza: Turner emlékezett rá, hogyan állt ott a nő a kisváros vastetős mercadójában, az egyik bódénál azon a reggelen, s hogyan fogta mindkét kezével a forralt kávéval teli óriási agyagbögrét. Mialatt egy tortillával kimártogatta a tojásokat és a salsát a csorba, fehér tányérból, a férfi a legyeket nézte, kerengésüket a napfény kévéi körül, melyek utat találtak maguknak a pálmalevelekből és hullámlemezből összerótt falazaton át. Pár szót beszélgettek a nőnek valami Los Angeles-i jogászcégnél végzett munkájáról, s magányos életéről a Redondón kívül lehorgonyzott, rozzant állóhajó-városokban. A férfi azt hazudta, hogy egy cég alkalmazásában áll — azaz inkább állt, egészen a legutóbbi időkig.

— Meglehet, új munka után nézek… — latolgatta.

De a beszéd másodlagosnak tűnt ahhoz képest, ami kettejük közt kialakult. Egy fregattmadár jelent meg felettük, lavírozott a széllel szemben, oldalvást siklott, elkanyarodott és tovaszállt. Mindketten beleborzongtak tudattalan szárnyalásának szabadságába. A nő megszorította Turner kezét.

A parton kék alak masírozott feléjük, a város irányába. Katonai rendőr volt, agyonfényesített fekete csizmái valószerűtlennek hatottak a lágyan fénylő parton. Tükörszemüveg alá rejtett, sötét és rezzenéstelen arccal haladt el mellettük, s közben Turner szemügyre vehette a Fabrique Nationale irányzékával ellátott, karabélyforma Steiner-Optic lézert. A zsaru kék gyakorlóruha makulátlan volt, vasalása borotvaéles.

Felnőttkorának legjavát Turner katonaként élte, bár egyenruhát sohasem öltött. Zsoldosként dolgozott, megbízói a teljes gazdasági rendszerek feletti uralomért küzdő óriáscégek közül kerültek ki. A vezető tisztségviselők és kutatók átmenekítésének volt a szakértője; bár a multik, melyeknek dolgozott, sosem ismerték be, hogy léteznek egyáltalán hozzá hasonlók…

— A múlt éjjel majdnem egy egész palack Herradurát benyakaltál — jegyezte meg a nő.

Turner bólintott. Kezében tartotta a nő meleg és száraz kezét, nézte a lábujjait, ahogy széttárulnak minden egyes lépésnél, a körmeit, melyekről már pattogzott a rózsaszínű lakk.

Begörögtek a bukóhullámok, peremük áttetsző volt, akár a zöld üveg.

A pára végiggyöngyözött Allison napsütötte bőrén.

Első közös napjuk után életük egyszerű ritmusa már nem változott. A mercado egyik bódéjában reggeliztek, amelynek pultja már oly simára kopott, akár a csiszolt márvány. A délelőttöt úszással töltötték, amíg a nap vissza nem kergette őket a szálloda spalettahűvösébe. Odabent, a mennyezeti ventillátor lustán forgó falapátjai alatt szeretkeztek, majd aludtak. Délutánonként az Avenida mögött húzódó szűk sikátorok útvesztőjében bolyongtak, néha pedig felcsavarogtak a dombok közé. Partmenti éttermekben vacsoráztak, s hófehér fogadók patióin kortyolták az italt. A hullámverés szegélyén holdfény fodrozódott.

Allison fokozatosan, szavak nélkül ismertette meg Turnert egy más stílusú szenvedéllyel. A férfi már hozzászokott, hogy kiszolgálják, hogy képzett profiktól, névtelenül kapja a szolgáltatásokat. S most, a fehér barlangban, ott térdelt a csempén. Lehajtotta a fejét, nyaldosta a nőt, a Csendes-óceán sójával keveredő nedvét, combjainak hűvösen arcához tapadó belső felét. Tenyerei közt ringatta a nő csípőjét, felemelte a testét, feltartotta, mint egy kelyhet, rászorítva ajkait, mialatt nyelve kutatta a helyet, a pontot, a nő gyönyörének ritmusát. Aztán megfeszült arccal ráhágott, beléhatolt, úgy lelt rá saját élvezetének útjára.

Utána néha beszélt is Allisonhoz; a történetek összefüggéstelen, hosszú spiráljai kitekeredtek és összefonódtak a tenger hangjával. A nő nagyon ritkán szólalt meg, ám a férfi megtanulta értékelni azt a keveset, amit mondott, s a nő átölelte, minden alkalommal. És hallgatta, türelmesen.

Elmúlt egy hét, azután a második. És a nő oldalán Turner egyszerre arra ébredt, hogy eljött az utolsó nap, amit a megszokott, hűvös szobában még együtt töltenek.

A reggeli alatt úgy rémlett neki, mintha a nőben valami változás, valami feszültség érződnék.

Napoztak, úsztak, s az ismerős ágyban a férfi megfeledkezett a halvány aggodalomról. Délután Allison sétát javasolt, végig a parton, Barre felé. Ugyanarra, amerre azon az első reggelen mentek.

Turner kihúzta a porvédő dugaszt a füle mögötti csatlakozóból, és beillesztett egy mikrosoft-szilánkot. A spanyol nyelv szerkezete üvegtoronyként szilárdult meg a tudatában, láthatatlan kapuk fordultak meg pántjaikon a jelen és a jövő idő, a feltételes mód és a befejezett múlt körül. A nőt a szobában hagyta, átvágott az Avenidán, és bement a piacra. Gyékénykosarat vásárolt, néhány doboz hideg sört, szendvicseket és gyümölcsöt. Útban visszafelé egy napszemüveget is vett az árustól az Avenidán.

Egyenletes sötétbarnára sült mindenütt. A hollandus átültetési műtétje után maradt szögletes betoldás eltűnt, a nő pedig ráébresztette testének egységére. Amikor reggelente a fürdőszobai tükörben belenézett a zöld szempárba, már magáénak tudta azt; álmait immár nem zavarta a hollandus ízetlen tréfálkozása és száraz köhécselése. De néhanapján még mindig megjelentek álmaiban India töredékei, egy általa alig ismert ország fénylő foszlányai, Chandni Chauk, a sült kenyér és a por illata…

A romos szálloda maradványai az öböl kanyarulatához tartó út első negyedénél álltak. A hullámverés ezen a részen erősebb volt, minden robaj detonációként visszhangzott. Errefelé vonszolta most Allison; szeme sarkának összehúzódása valami újat sejtetett.

Sirályok rebbentek fel, amint kéz a kézben végigkaptattak a parton, hogy bepillanthassanak az üres bejáraton túli árnyékba. A megsüppedő homokkal a szerkezet homlokzata is leroskadt, falai elenyésztek. A szintpadlózatok szabadon csüngtek alá ujjnyi vastag acélinakon, mint holmi roppant zsindelyek, mindegyik más-más színű és mintázatú csempével borítottan.

HOTEL PLAYA DEL M — hirdették a gyerekes, tengeri kagylókból formált nagybetűk az egyik betonív felett.

— Mar — egészítette ki a férfi, bár a mikrosoftot már rég kivette.

— Elmúlt — mondta a nő, s belépett a boltív alá, az árnyékba.

— Mi múlt el? — A férfi követte; a gyékénykosár a csípőjéhez dörzsölődött. A homok itt hideg volt és száraz, lazán pergett a lábujjai között.

— Elmúlt. Vége. Ennek a helynek már vége. Itt nincs sem idő, sem jövő.

Turner csak nézte, majd mögéje pillantott, ahol két omladozó falat látott, a találkozásuk tövében pedig rozsdás, összegubancolódott ágyrugókat.

— Húgyszag van itt — mondta. — Menjünk, ússzunk egyet!

A tenger elmosta a fagyos hangulatot, de a távolság már ott függött közöttük. A Turner szobájából hozott pokrócon ültek, s ettek némán. A rom árnyéka megnyúlt, s a szél meglebbentette a nő napszítta haját.

— A lovak jutottak eszembe rólad — törte meg a csendet végül a férfi.

— No igen — felelte a nő, hangjában valami mélységes elgyötörtséggel —, tulajdonképpen még csak harminc éve haltak ki.

— Nem úgy általában gondoltam — magyarázta halkan Turner. — A szőrük… a szőr a nyakukon, amikor futottak.

— Úgy hívták, sörény — mondta Allison, és szemeit elfutották a könnyek. — A kurva életbe! — Vállai megemelkedtek. Mély lélegzetet vett, kiürült Carta Blancás dobozát lehajította a partra. — Ez vagy én; mit számít? — Karjait ismét a férfi köré fonta. — ó, gyere már, Turner! Gyere!