William Gibson: Számláló Nullára

Marly bólintott. Csuklóján egy hűvös mutatóujjat érzett.

— Gnasst lefizettem. És a rendőrséget is, hogy leszálljanak az ügyről. Az újságokat nem volt érdemes; elég ritkán érnek annyit. És a felemás hírnév, amelyre szert tett, ezúttal talán az előnyére válhat…

— Herr Virek, én…

— Egy pillanat, kérem. Paco! Jöjj ide, gyermekem!

Marly felnyitotta a szemét és egy hatévesforma, csinosan kiöltöztetett gyereket pillantott meg. Sötét zakó és térdnadrág volt rajta, lábán halvány színű harisnya és felülgombolt magasszárú lakkcipő. Barna haja lágy hullámban omlott a homlokába. A kezében valami dobozszerű dolgot szorongatott.

— Gaudi 1900-ban kezdett hozzá a parkhoz — mondta Virek. — Paco korabeli ruhát visel. Gyere közelebb, gyermekem, s tárd elénk csodás dobozodat!

— Senor — selypítette Paco, és meghajolt, majd előrelépett, hogy megmutassa, mit tart a kezében.

Marly bámulva nézte. Sima fadoboz volt, üveg előlappal.

S benne tárgyakkal…

— Cornell — szólalt meg, feledve könnyeit. — Cornell? — fordult kérdőn Virek felé.

— Természetesen nem. Az a tárgy abba a csontdarabba illesztve egy Braun biomonitor. Ez élő művész alkotása.

— Van még? Van több doboz is?

— Én hetet találtam meg, jó három év alatt. Tudja, a Virek Gyűjtemény afféle fekete lyuk. Természetellenes gazdagságom ellenállhatatlanul vonzódik az emberi szellem legritkább alkotásaihoz. Öngerjesztő folyamat ez, és rendes körülmények közt nemigen érdekel…

Ám Marly már belemerült a doboz által felidézett képtelen távolságokba, veszteségbe és sóvárgásba. A doboz sötét volt, előkelő és valahogy gyermekded. Hét tárgyat tartalmazott.

A láthatólag repülésre termett, hosszú, vékony, rovátkolt csont nyilván valamilyen nagy madár szárnyából származott. Mellette három régimódi nyomtatott áramköri lap, felületükön aranyló labirintusokkal. Egy sima és fehér, agyagból égetett gömb. Egy kortól megfeketült csipkefoszlány. És végül valami, amit a nő ujjnyi szürkésfehér emberi csuklócsont-darabnak nézett; felületébe finoman illeszkedett egy apró szerkezet szilíciumtengelye. A készülék valaha egybesimulhatott a bőrfelszínnel, de a burkolata megpörkölődött és elfeketedett.

A doboz univerzum volt, az emberi tapasztalat határán megdermedt költemény.

— Gracias, Paco…

A doboz a fiúval együtt eltűnt.

Marly elképedt.

— Ó, bocsásson meg! — göcögött Virek. — Elfeledkeztem róla, hogy ezek az átmenetek túl váratlanok a maga számára. Nos, mindazonáltal ideje megtárgyalnunk a maga megbízását…

— Herr Virek — vágott közbe a nő —, mi ez a „Paco”?

— Egy alprogram.

— Értem.

— Arra szerződtettem magát, hogy megtalálja a doboz alkotóját.

— De, Herr Virek, az ön erőforrásaival…

— Amelyek közé most már maga is odatartozik, gyermekem. Vagy talán nem óhajtja, hogy alkalmazzam? Amikor ennek a hamis Cornellel bepalizott Gnassnak az esete a tudomásomra jutott, úgy láttam, maga még hasznos lehet az ügyben… — Vállat vont. — Higgye el, van némi tehetségem a kívánt eredmények eléréséhez.

— Ó, hát persze, Herr Virek! És természetesen dolgozni akarok önnek!

— Nagyon derék. Havi fizetése lesz, és bizonyos hitelcsatornákhoz is hozzáférhet. Ámbár, ha teszem azt, egy jókora ingatlant kellene megvásárolnia…

— Ingatlant?

— Vagy egy vállalatot, vagy egy űrhajót. Szóval, abban az esetben szüksége lesz a közvetett felhatalmazásomra, amit majdnem minden bizonnyal meg is fog kapni. Egyébiránt szabad kezet adok, de azt javaslom, olyan arányokkal dolgozzék, amilyenek önmaga számára kényelmesek. Különben azt kockáztatja, hogy elveszti a megérzését. És a megérzés egy ilyesfajta ügyben létfontosságú! — A nőre ismét rávillant a híres mosoly.

Marly mély lélegzetet vett.

— Herr Virek, mi lesz, ha kudarcot vallok? Mennyi időt kapok, hogy felkutassam ezt a művészt?

— Az élete egész hátralévő részét — felelte a férfi.

— Bocsásson meg… — A nő elszörnyedt saját kérdésén — …de jól értettem, ön egy… egy létfenntartó kádban él!

— Igen, Marly. És ebből a meglehetősen végleges helyzetből csak azt tanácsolhatom, igyekezzék minél inkább a saját bőrében és nem a múltban élni, ha érti mire gondolok. Saját állapotom már elviselhetetlen számomra: testem minden egyes sejtje az önálló élet ábrándját kergeti. A nálam szerencsésebbek vagy szegényebbek számára legalább megadatik a halál, vagy legrosszabb esetben egy személyiségkódokat őrző hardware-mag; én viszont a körülmények bizánci hálójában vergődöm. E háló éves jövedelmemnek jó egytizedét felemészti, s azt hiszem, ezáltal a világ legdrágább nyomorékjává avat. Meghatottak a szívügyei, Marly. Bárcsak nekem is ilyen egészséges, gondoktól nehéz szívem lehetne!

Akkor a nő egy pillanatig egyenesen azokba a lágy fényű kék szemekbe nézett, és valami állatias ösztönnel ráébredt, hogy a roppant gazdagság mögött már nyoma sem maradt semmi emberinek.

Barcelona egén végigsepert az éjszaka szárnya, mintha egy hatalmas redőny gördült volna le lassan; Virek és a Parque Güell elenyészett, és Marly ismét ott találta magát az alacsony bőrkanapén, a megszaggatott, foltos kartonlemezekre meredve.

Most már belátta, milyen könnyen jön a halál: egyszerűen megtörténik, és kész. Egy hajszálnyival szúrod csak el, és máris ott terem anyád barrytowni nappalijában, elődagadozik a szoba négy dermedt sarkából, hűvösen és szagtalanul.

A francba, gondolta. Napi Kettő meg fog szakadni a röhögéstől! Először vagyok kint és máris bukok, akár egy wilson!

A szobában csak tulajdon fogainak folyamatos vacogása hallatszott; szuperszonikus reszketés, ahogy a visszacsatolás berágta magát az idegrendszerébe. Nézte mozdulatlanságba dermedt és finoman remegő kezét: pár centiméterre volt csak a piros plasztikkapcsolótól, amellyel megszakíthatta volna az őt gyilkoló összeköttetést.

A francba!

Hazaérkezett és rögtön nekilátott. Benyomta a Napi Kettőtől kölcsönkapott jégtörőt, becsatlakozott, és az első éles célpontnak kiszemelt adatbázis felé igyekezett. Úgy hitte, ez a módja a dolognak: ha meg akarod csinálni, csináld meg. Csak egy hónapja vette a kis Ono-Sendai decket, de már tudta, hogy többre akarja vinni holmi barrytowni vagánynál. Bobby Newmark, más néven Gróf Zéró! No de ennek már lőttek. A filmeken bezzeg sose fulladnak be így a dolgok, mindjárt az elején! Egy filmben a cowboyhős barátnője, esetleg a partnere berohant volna, letépte volna az elektródákat, és rávágott volna arra az apró „KI” gombra. Ha már elkezdted, csináld is végig, satöbbi, satöbbi.

Ám Bobby egyedül volt, önálló idegrendszerét pedig egy Barrytowntól háromezer kilométerre lévő adatbázis védelmi rendszere uralta, s ő ezt tudta is. Volt valami bűvös erő abban a gátló sötétségben, ami egy villanásnyira látni engedte, milyen végtelenül kívánatos is az a szoba a szőnyegszínű szőnyegével és függönyszínű függönyeivel, a kopottas széria-habkanapéjával, és a hatéves Hitachi szórakoztatómodul elemeit tartó szögletes krómállvánnyal.

A menetre készülve gondosan összehúzta a függönyöket, most mégis mintha valahogy keresztüllátott volna rajtuk. Látta Barrytown lakótömbjeinek feltornyosuló betonhullámát, amint megtörik a sötétes Lakótelep-tornyokon. A lakótömb-hullámot finom rovarszőr módjára antennák és drótvázas parabolatányérok erdeje borította, köztük ruhaszárító kötelek húrjai feszültek. Bobby anyja sokat zsörtölődött miattuk; neki volt szárítógépe. Emlékezett anyja fehér ujjperceire, ahogy az erkély bronzutánzatú korlátjára fonódnak, s csuklóhajlatának fehér ráncaira is. S eszébe ötlött egy halott fiú, akit fémötvözet-hordágyon, zsarukocsiszín műanyagba bugyolálva cipeltek ki a Nagy Játszótérről: lezuhant és bezúzta a fejét. Zuhanás. Fej. Wilson.