William Gibson: Számláló Nullára

— Erről nem nyilatkoznak. De az, hogy a zsokéinknak engedték kipróbálni, jól mutatja, mekkora szükségük van a pasasra.

— Mondja, Conroy, ki ül a másik konzolon?

— Jaylene Slide. Épp az imént beszéltem vele — bökött Conroy fejével az ajtó felé. — Az összekötő egy Los Angeles-i srác, a neve Ramirez.

— És? Elég jók? — Turner visszahelyezte a porvédőt.

— Amennyibe kerülni fognak, annyiért már lehetnek nagyon jók is. Jaylene az utóbbi két évben pokoli hírnévre tett szert, és Ramirez helyettesítheti, ha úgy hozza a szükség. A fenébe is — vont vállat Conroy —, hiszen ismeri ezeket a cowboyokat! Csupa kibaszott eszelős…

— Honnét szedte össze őket? És, ha már itt tartunk, honnan szedte elő Oakeyt?

Conroy elmosolyodott.

— A maga ügynöke segített.

Turner rámeredt, aztán bólintott. Megfordult, és felemelte a következő porvédő csücskét. Gondosan elrendezett műanyag- és habszivacsdobozok sorakoztak alatta az asztal hideg fémlapján. Ujjával megérintette az egyik kék plasztiklapot, amelyen ezüst monogrampecsét ékeskedett: S W.

— Az ügynökétől származik ez is — mondta Conroy, mikor Turner felpattintotta a dobozt. A pisztoly halványkék habból öntött tartójában feküdt; súlyos revolver volt, a zömök cső alatt kidudorodó, csúnya burkolattal.

— .408-as S W Tactical. Xenonprojektoros — magyarázta Conroy. — Az ügynöke szerint magának ilyen kell.

Turner kézbe vette a fegyvert, s hüvelykujjával megpöccintette a projektor elemtesztelő gombját. A diófa markolaton kettőt villant egy vörös LED. Kibillentette a hengertárat. — Lőszer?

— Az asztalon. Kézi töltés, robbanófejekkel.

Turner rátalált egy áttetsző, borostyánszínű plasztikkockára, bal kezével kinyitotta, és kiemelt egy töltényt.

— Miért rángattak ebbe bele, Conroy? — Megszemlélte a töltényt, majd gondosan becsúsztatta a henger hat kamrájának egyikébe.

— Fogalmam sincs — felelte Conroy. — Az az érzésem, már kezdettől fogva hajtottak magára, bármikor is szereztek tudomást Mitchellről…

Turner megpörgette a hengert és visszacsattintotta a helyére.

— Azt kérdeztem: „Miért rángattak ebbe bele, Conroy?” — Mindkét kezével markolva felemelte a pisztolyt és kinyújtotta a karjait, egyenesen Conroy arcába célozva. — Az ilyen pisztolyoknál, ha jó szögben esik a fény, keresztülláthat az egész csövön, s láthatja, van-e golyó odabenn.

Conroy csak a fejét ingatta.

— De az is lehet, hogy valamelyik másik tölténykamrában látja meg… — suttogta Turner.

— Nem — mondta Conroy nagyon halkan —, így nem megy.

— Tegyük fel, hogy Hosakáék agytágítói mellényúltak velem kapcsolatban, Conroy. Ehhez mit szólna?

— Nem — felelte Conroy kifejezéstelen arccal. — Nem nyúltak mellé, és maga se fog.

Turner meghúzta a ravaszt. A kakas üres tölténykamrára csapott le. Conroy pislogott egyet, kitátotta és becsukta a száját, és nézte, ahogy Turner leengedi a Smith Wessont. Haja tövéről izzadságcsepp gördült le, és elveszett a szemöldökében.

— Szóval? — érdeklődött Turner, oldalt lógatva a fegyvert.

Conroy vállat vont.

— Ne csináljon ilyen baromságokat. — mondta.

— Annyira kellek nekik?

Conroy bólintott.

— Ez a maga bulija, Turner.

— Hol van Mitchell? — Turner ismét kinyitotta a hengert, és nekilátott, hogy a maradék öt kamrát is megtöltse.

— Arizonában, kábé ötven kilométerre a Sonora-vonaltól, egy fennsíkon lévő kutatási bázison. Maas Biolabs, Észak-Amerika. Ott minden az övék, egészen a határig, és a fennsík négy felderítő műhold nyomvonalának kellős közepén fekszik. Elég kemény dió.

— És hogyan képzeljük el a bejutást?

— Sehogy. Mitchell fog kijönni, ez az ő dolga. Megvárjuk, felszedjük, és épségben leszállítjuk a Hosakának. — Conroy mutatóujjával fekete ingének nyitott gallérja mögé kotort, és egy fekete nylonszálat húzott elő, a végén apró, tépőzáras, ugyancsak fekete nylonzacskóval. Óvatosan felnyitotta és kivett egy tárgyat, amit nyitott tenyerén Turnernek nyújtott. — Tessék. Ezt küldte.

Turner letette a pisztoly a legközelebbi asztalra és átvette Conroytól a holmit. Vaskos szürke mikrosoftra hasonlított, egyik végén a szokásos idegi csatlakozóval, a másikon különös, kerekded alakzattal, amilyet még sohasem látott. — Mi ez?

— Biosoft. Jaylene becsatlakoztatta, és azt mondta, valószínűleg egy MI kimenetéről való. Egyfajta dosszié Mitchellről, a végén egy üzenettel a Hosakának. Gyorsan tisztába akar jönni a helyzettel? A leghelyesebb, ha máris berakja…

Turner felnézett.

— Jaylene-re hogyan hatott?

— Azt mondta, jobb ha lefekszik, mielőtt beteszi. Nem igazán volt az ínyére a dolog…

A gépi álmok különös szédüléssel járhatnak. A hevenyészett hálóteremben Turner kiválasztott egy érintetlen, zöld habszivacstömböt, végigdőlt rajta, és beillesztette Mitchell dossziéját. Az csak lassan kelt életre, maradt rá ideje, hogy behunyja a szemét.

Tíz másodperc múlva már nyitott szemmel kapaszkodott a zöld habszivacsba, és a rátörő émelygéssel küszködött. Aztán újra lehunyta a szemét… És a dolog fokozatosan ismét feléledt; adatok és tények vibráló, egyenetlen áramlata volt, szürreális vágásokkal és mellérendelődésekkel megspékelt elbeszélés. Hullámvasúthoz lehetett volna hasonlítani, amely találomra hol felemelkedik a létezésbe, hol alázúdulva kibukik belőle, elképesztően gyors időközönként változtatva a magasságát, nekiiramodik, s a semmi minden dobbanásakor újabb irányba fordul. A különbség abban állt, hogy az elmozdulásoknak semmi közük nem volt a fizikai irányokhoz, annál több a modell- és jelrendszerben végbemenő villámcsapásszerű váltakozásokhoz. Az adatokat nem szánták emberi felhasználásra.

Tágra nyílt szemekkel kihúzta a biosoftot az aljzatából, és csak fogta izzadságtól iszamós kezével. Akárha egy lidércnyomás ért volna véget. Ám ez nem afféle vérfagyasztó mese volt, ahol a felgyülemlett szorongások egyszerű, iszonytató alakot öltenek, inkább valamilyen álom: sokkal gyötrőbb, amelyben minden tökéletesen és szörnyen normális, és mégis minden határozottan rossz…

Az egész rettenetesen bizalmas volt; Turner nyers érzelemhullámokkal birkózott. Akaratát megfeszítve igyekezett leküzdeni azt a szerelemhez felettébb hasonló, kínzón gyengéd érzést, amelyre a szemlélő lobban egy hosszú megfigyelés tárgya iránt. Tudta, hogy napok vagy órák múltán felmerülhet a tudatában a Mitchellről szóló feljegyzések bármely apró részlete, vagy akár egy nő neve, napfényben izzó vörös hajzuhatagának illata, ahogy…

Sietve felült, cipőjének plasztiksarka nagyot csattant a rozsdás fedélzeten. Még mindig rajta volt a zubbony, és az oldalzsebbe dugott Smith Wesson fájdalmasan a csípőjének ütődött.

Majd elmúlik. Mitchell psziho-szaga ugyanolyan biztosan elillan, mint ahogy a lexikonchipben tárolt spanyol nyelvtan is kiszökött a tudatából minden használat után. Amit most megtapasztalt, az egy érzelgős számítógép által összeállított, Maas-féle biztonsági káderlap volt, semmi más. Visszatette a mikrosoftot Conroy fekete tokocskájába, hüvelykujjával helyére simította a tépőzárat, és a zsinórt a nyakába akasztotta.

Lassanként a fúrósziget oldalát csapkodó hullámok moraja is elhatolt a tudatáig.

— Hé, főnök — szólt be valaki a hálóterem bejáratát lefüggönyöző barna katonai pokróc mögül —, Conroy aszongya, ideje megnéznie a csapatokat, oszt' magának meg neki el kell indú'niuk másfele! — A takaró mögül Oakey szakállas arca bukkant elő. — Különben nem kötöttem vóna fel, tuggya?