William Gibson - Számláló Nullára

— Nem aludtam — mondta Turner, és felállt. Ujjaival gépiesen megmasszírozta a bőrt a beültetett aljzat körül.

— Hát az elég baj — felelte Oakey —, de tudok adni dermákat, amiktől elalszik rendesen. Egy óra tuti szunya, aztán bedob valami fasza élénkítőt, és máris dologra, frankón…

Turner megrázta a fejét.

— Vezessen Conroyhoz.

Marly egy szerényszállóban vett ki szobát. A sakktáblamintás márványfolyosók kopott kövein testes rézfazekak terpeszkedtek, bennük élénkzöld növényekkel. A lift cikornyás, aranyozott ketrecének rózsafa falaiból citromolaj és apró szivarkák illata áradt.

A szobája a negyedik emeleten volt. Egyetlen magas, kinyitható ablaka a sugárútra nézett. Amikor a mosolygós szobainas eltávozott, Marly egy fotelbe roskadt, amelynek plüssanyaga ízléses kontrasztot formált a puha belga szőnyeggel. Végre kicipzárazta és lerúgta régi párizsi csizmáit, és a tucatnyi csillogó szatyrot bámulta, amiket a szobainas gondosan az ágyra rendezett. Holnap kéne vennem pár bőröndöt, meg egy fogkefét is, gondolta.

— Sokkos állapotban vagyok — mondta fennhangon, az ágyon heverő zacskókhoz intézve szavait. — óvatosnak kell lennem. Most semmi sem tűnik valóságosnak. — Lepillantott, és megállapította, hogy a harisnyája mindkét lábán kiszakadt a lábujjaknál. Megrázta a fejét. Új erszénye az ágy melletti fehér márványasztalkán hevert. Vastag marhabőrből cserzették feketére és vajpuhára. Többe került, mint amennyivel Andreának tartozott a havi bérleti díj ráeső részeként, és többe, mint egy éjszaka ebben a hotelben. Az erszényben az útlevelén kívül a Duperey Galériában kapott hitelkártya lapult. Fedezetéül egy, a Holland általános Bank egyik orbitális fiókjánál vezetett, Marly nevére megnyitott számla szolgált.

A fürdőszobába ment és kinyitotta a jókora, fehér kád fényes rézcsapjait. Levegővel kevert forró vízsugár zubogott elő a japán szűrőkészüléken keresztül. A fürdőszoba felszerelései között számos, különféle fürdősókkal, krémekkel és illatosított olajokkal töltött tasak, tubus és fiola akadt. Marly egy üvegcse olajat öntött a megtelő kádba, majd vetkőzni kezdett. Ahogy a Sally Stanleyt a háta mögé dobta, belényilallt az elvesztése iránt érzett fájdalom. Egy órával ezelőttig még a kedvenc ruhadarabja, s valamennyi közül talán az egyetlen értékesebb holmija volt ez az egyéves kabát; most pedig nem több, mint egy eltakarításra váró kacat. Bár az is meglehet, hogy nem a szeméttelepre, hanem a város valamelyik bolhapiacára kerül, ahol művészeti főiskolás korában Marly is a turkálókat kutatta a jó vétel reményében…

A fürdőszobát lassan betöltötte az illatos pára, lecsapódott a tükrökön, elködösítve Marly meztelenségét. Valóban ennyire könnyű lenne az egész? Virek lapos, aranyszín hitelchipje emelte volna ki gyötrelmei közül, hogy iderepítse ebbe a szállóba, ahol fehérek, vastagok és érdesek a törölközök? Mintha valami szakadék peremén imbolyogna: lelkébe szédítő érzés markolt. Eltűnődött rajta, hogy mekkora tényleges hatalmat jelentene a pénz egy olyan ember számára, akinek igazán, de igazán elegendő állna belőle rendelkezésre. Feltehetőleg csak a világ Virekjei tudnák, mekkorát, gondolta, de felettébb valószínű, hogy képtelenek lennének mindezt gyakorlati tudásként felfogni. Vireket efféléről kérdezni olyan lenne, mintha egy halat faggatnánk, mi mindent tud a vízről.

„Hát tudod, drágám, eléggé nedves; no igen, gyermekem, amiről érdeklődik, az minden bizonnyal meleg, illatos és a törölközök érdesek arrafelé.”

Marly belépett a kádba, és hanyattfeküdt a vízben.

Holnap fodrászhoz kellene mennie. Párizsban.

Andrea telefonja tizenhatodjára csengett ki, mire Marlynak eszébe jutott, hogy a különleges szűrőprogram még nyilván aktív, s ez a kicsiny, ám drága brüsszeli szálloda nem szerepel a listáján. A kagyló lágyan megcsendült, ahogy kinyújtózva visszatette a márványasztalkára.

— Egy küldönc hozta ezt a csomagot a Duperey Galériából.

A szobainas ezúttal fiatalabb férfi volt, barna bőrű, feltehetően spanyol. Mikor eltávozott, Marly az ablakhoz vitte a küldeményt és megforgatta. Kézi merítésű, sötétszürke papírburkolatát rejtélyes japán módon hajtogatták össze, amely nem igényelt sem ragasztót, sem zsineget. Ismerte a módszert, s tudta azt is, hogy miután kinyitotta, sosem lesz képes a papírt ugyanúgy visszahajtani. A burok egyik sarkában a Galéria neve és címe domborodott, közepén pedig, szép, dőlt betűs kézírással Marly és a szálloda neve állt.

A papírt lehántva egy új Braun holovetítő, és egy tiszta műanyagtok került elő. A tokban hét, számozott holokártya volt. Odakint, az apró vaserkélyen túl a nap már nyugodni készült, sugarai bearanyozták az óváros házait. Autók tülkölése és gyereksivalkodás hallatszott; Marly becsukta az ablakot, és az íróasztalhoz lépett. Ellenőrizte a Braun sima fekete testét tápláló napelemek töltését, majd kiemelte a tokból az első holokártyát és belecsúsztatta.

A Braun felett a Virek szimulációjának Güell Parkjában már megcsodált doboz képe bomlott ki, kristálytiszta felbontása vetekedett a múzeumok legfinomabban kimunkált hologramjaival. Csontok és aranyló áramkörök, holt csipke és a mattfehér, agyagból gyúrt márvány. Marly megrázta a fejét. Hogyan tudta az alkotó a sok hulladék-részletet ennyire szívbemarkoló látvánnyá rendezni, kövér csalivá, melyre a lélek mohón ráharap? De aztán bólintott. Tudta, hogy mindez megtehető, és sok évvel ezelőtt egy Cornell nevű ember, aki szintén dobozokat alkotott, meg is valósította.

Aztán az asztal bal felén heverő elegáns, szürke papírra esett a pillantása. Teljesen találomra választotta ugyanis ezt a szállodát, amikor már belefáradt a vásárlásba. Sem a Duperey Galériánál, sem máshol nem tudhatta senki, hogy itt lakik.

A filmszakadás, az anyja Hitachijába épített óra szerint, nagyjából nyolc órán át tartott. Ahogy az óra poros számlapjára meredt, Bobby érezte, hogy valami kemény dolog böki alulról a combját. Az Ono-Sendai. Megfordult. Áporodott hányásszagot érzett.

Aztán a zuhany alatt találta magát, de nem egészen értette, hogyan került oda ruhástul, és hogyan nyitotta magára a csapokat. Belemarkolt a ruhájába, a fején keresztül igyekezett lecibálni, de az gumimaszkként tapadt az arcára.

— Valami történt — mormolta.

Valami nagy és rossz dolog, de hogy miféle, abban nem volt biztos.

Átázott ruhadarabjai lassan kupacba gyűltek a csempézett zuhanypadlón. Végül kilépett és a mosdókagylóhoz ment. Vizes haját hátracsapta, és jól megnézte tükörképét. Bobby Newmark, ezzel semmi gond.

— De igenis van, Bobby. Biztos, hogy van…

Vállára vetett törölközővel, víztől csöpögve a szűk folyosón hálószobája felé indult. A szoba a lakótömb leghátsó, ékalakú részében kapott helyet. Beléptekor bekapcsolódott a holopornó-egység: féltucatnyi lány vigyorgott felé élvetegen. Úgy tetszett, a szoba falain túl, kobaltkék űr ködös tájképe előtt állnak, fehér mosolyuk és feszes fiatal testük ragyog, akár a neon. Ketten közülük előrébb léptek, s cirógatni kezdték egymást.

— Leállni! — vetette oda.

A vetítőegység a parancsra kikapcsolta magát; az álmok lányai elenyésztek. A szerkezet eredetileg Ling Warren bátyjáé volt, a lányok hajviselete és ruházata avíttnak és valahogy nevetségesnek hatott. A hololányokkal lehetett társalogni, s ha parancsot kaptak, hogy ezt vagy azt tegyék magukkal vagy egymással, azt is végrehajtották. Bobby emlékezett rá, hogy tizenhárom évesen mennyire belezúgott abba a kis kék guminadrágos Brandiba. Mostanában inkább csak a lányok társasága által nyújtott térélménynek örült, ami kissé enyhítette a hevenyészett hálószoba sivárságát.