William Gibson: Számláló Nullára

Az egyik guberáló kiskölyök kidugta a fejét, és résnyire húzott szemmel végigpásztázta a környéket, majd újra visszabukott. Kongó, súrlódó hang hallatszott. A konténer peremén ötvözetből készült, horpadt fémtartály jelent meg; apró fehér kezek átbillentették és a nylonkötélen leeresztették. Jó szajré, gondolta Bobby, egy fémkereskedő még adna is érte valamennyit. A tartály a csizmatalpától alig egy méterre huppant le; közben felborult, s így a tetején virító, vészjósló, hatágú biohazard-jel egyenesen Bobbyra villant.

— Hű, a picsába! — hördült fel, ösztönösen felkapva a lábát.

Az egyik gyerek lecsusszant a kötélen, és felállította a tartályt. A másik kettő is előkerült. Bobby látta, hogy valójában fiatalabbak, mint hitte.

— Hé, ti! — szólt oda nekik. — Tudjátok, hogy ez milyen rohadt veszélyes? Rákot kaptok tőle, meg mindent!

— Kapd be és kopj le! — szólt vissza az elsőként lemászott kölyök, miközben a kötelet lerántották a csáklyáról és feltekerték. Majd megragadták a tartályt, s maguk után vonszolva eltűntek a konténer mögött.

Másfél órát várt. Ez elegendőnek bizonyult; Leonnál már zajlott az élet.

Legalább húsz Barbár lebzselt a nagyteremben. Izgő-mozgó, lakkozott haj-tarajukkal olybá hatottak, akár egy csorda dinoszauruszkölyök. Alakra nagyjából megfeleltek a Barbár-ideálnak: szálasak voltak és izmosak. De ehhez egyfajta ösztövér nyugtalanság társult, miáltal inkább a leépülés korai szakaszában lévő fiatal atléták benyomását keltették a szemlélőben. Mindegyikük arcán temetői sápadtság ült, mintegy kötelezően; ahogy a Barbár-haj is lényegénél fogva kötelezően fekete. Néhányuknak nem sikerült beszorítania testét a szubkultúra sablonjába, s Bobby tudta, hogy az ilyenektől legjobb óvakodni. Egy alacsony Barbárral már bajosan lehetett szót érteni, egy kövér Barbár pedig maga volt az életveszély.

Most csak figyelte őket, ahogy fel-alá hullámzottak Leon klubjában. Tömegük mintha egyetlen hatalmas lény nyálkás-penészesen csillogó teste lett volna, amelynek irháját sötét bőr és rozsdamentes acéltüskék diribdarabjaiból rakták ki. Arcuk szinte teljesen egyforma volt; vonásaikat igyekeztek a filmbankokból kicsemegézett őstípusokéhoz minél hasonlatosabbá rendezni. Bobby egy felettébb mesterkélt küllemű Vezért nézett ki magának, akinek libegő haja éjszakai gyíkok nász-színében pompázott.

— Testvér — szólította meg, nem lévén egészen biztos afelől, hogy ezzel az alakkal beszélt-e már máskor is.

— Üdv, haver — köszöntötte bágyadtan a Vezér, bal arca egészen kiduzzadt az odagyűjtött rágógumitól. — Ez itt a Gróf, bébi — magyarázta a mellette lévő lánynak —, Gróf Zéró Megszakítás. — Hosszú, halvány kézfején friss heg éktelenkedett; megmarkolta a lány bőrszoknyás fenekét. — Gróf, ez itt a csajom. — A Barbár-lány lagymatag érdeklődéssel viszonozta Bobby tekintetét, de lelkes felismerésnek még a nyomát sem mutatta. Akárha egy olyan termék reklámját nézte volna, amiről már hallott ugyan, de esze ágában sem volt megvenni.

Bobby végignézett a tömegen. Volt köztük pár fekete, de egyik sem ismerős. Napi Kettő sehol.

— Hé, idesüss — hajolt közelebb bizalmasan —, izé, tudod, hogyan van ez meg az… A barátomat keresem, a haveromat, üzlettársamat — a Barbár itt bennfentesen biccentett a tarajával -; aki Napi Kettő néven fut… — Elhallgatott. A Barbár kifejezéstelenül nézett maga elé, a rágóját csócsálva. A lány szemmel láthatólag nyugtalan volt, és unta magát. — Kereskedő a pasi; software meg egyebek — tette hozzá Bobby, s felhúzta a szemöldökét. — Fekete kereskedő.

— Napi Kettő — bökte ki a Barbár. — Hát persze. Napi Kettő. Igaz, bébi? — A barátnője megrázta a fejét és másfelé nézett.

— Ismered?

— Hogyne.

— Itt lesz ma éjjel?

— Nem — felelte a Barbár, és bárgyún mosolygott.

Bobby kinyitotta a száját, aztán becsukta, és rákényszerítette magát, hogy bólintson.

— Kösz, testvér.

— Havernak bármit — mondta a Barbár.

Még egy óra telt el, többé-kevésbé ugyanígy. Kezdte soknak érezni a köröskörül fehérlő, krétaszín Barbár-sápadtságot. A lányok szeme unottan fénylett, akárcsak csizmájuk ébenfekete tűsarka. Bobby megpróbált a szimstim-szobán kívül maradni. Odabent Leon valami bizarr dzsungelpornó-szalagot játszott le, ami különféle állatokba engedett beleélést. Őrült jelenetek tömege játszódott az ágak között, amit Bobby kissé szédítőnek talált. Vágyott már egy kis lebegésre, bár lehet, hogy ez csak a korábban történt rejtélyes esemény utóhatása volt. De sehogy sem tudott koncentrálni, s a gondolatai fura irányokba kalandoztak el. Ki a fene mászta meg például azt a kígyóktól hemzsegő fát, hogy azokat a patkányszerű lényeket a szimstim-felvevőre kösse?

Akárki is volt, munkája a Barbárok közt nagy sikert aratott. Csapdostak, toporzékoltak, teljesen beleélték magukat a fán lakó patkányokba. Ez Leon legújabb slágerszalagja, állapította meg Bobby.

Pont balra tőle, de jóval a stim hatókörén túl, két lány állt a Lakótelepről. Barokkos cicomájuk élesen elütött a Barbárok egyszínűségétől. Hosszú, nyitott szalonkabátjuk alatt vörös selyembrokátból készült, szűk mellényt hordtak; lepedőnyi fehér ingük mélyen a térdük alatt végződött. Sötét vonásaikat puha férfikalapjuk karimája vonta árnyékba. A kalapokon antik aranyforgácsok fityegtek: melltűk, talizmánok, fogak, felhúzós órák. Bobby lopva méregette őket. A ruhájuk után ítélve teli lehettek pénzzel, de a fejébe került volna, ha erről megpróbál közelebbről is meggyőződni. Napi Kettő egy ízben jégkék, hántoltvelúr öltözékben jött le a Lakótelepről, térdén gyémántcsatokkal, azt sugallva, hogy már nem tudott átöltözni. Bobby mégis ugyanúgy viselkedett, mintha a software-seftesen a szokásos bőrruhája lett volna; az üzletben döntő fontosságúnak tartotta a kozmopolita magatartást.

Elképzelte, ahogy lazán odalép a lányokhoz, és egyszerűen nekik szegezi a kérdést: „Hé, hölgyeim, ugyebár ismerik az én derék cimborámat, Mr. Napi Kettőt?” De a lányok idősebbek voltak nála, magasabbak is, és félelmetes méltósággal mozogtak. Valószínűleg csak kinevetnék, de ezt valahogy egyáltalán nem kívánta.

Amit most rohadtul kívánt, az ennivaló lett volna. Farmerének bársonyán át megtapogatta a hitelchipet. Átmehetne a túloldalra egy szendvicsért… Aztán eszébe jutott, miért is jött ide, s mindjárt kevésbé találta jó ötletnek a chip használatát. Ha a feltörési kísérlet után gyanúba fogták, akkor mostanra már megtudták a chipszámát is. Ha használná, az nyomra vezetne bárkit, aki a cybertérben utána nyomoz; pillanatok alatt kiszúrná a barrytowni rácsban. Olyan feltűnő lenne, mint egy sötét stadionban fellobbanó jelzőtűz. Készpénze is volt ugyan, de ennivalót nem lehetett érte kapni. Nem mintha illegális lett volna ilyesmit birtokolni, csak éppen törvényes ügyletekben senki nem használta. Egy chippel rendelkező Barbárt kellett volna keresnie, irreális árfolyamon új yenért hitelegységet venni tőle, majd kifizettetni vele az ételt. És utána hova az ördögbe tette volna a visszajárót?

Tán csak egy gonosz szellem szállt meg, mondta magának. Nem volt biztos benne, hogy lenyomozták, és a feltörni próbált adatbázis is legális volt; legalábbis annak tartották. Épp ezért mondta neki Napi Kettő, hogy fekete jégtől nem kell tartania. Ugyan ki védene halálos visszacsatoló programokkal egy lágy pornófilmeket lízingelő bázist? Néhány órányi digitalizált filmet szándékozott kiszivattyúzni, csupa újdonságot, ami még nem jutott el a feketepiacra. Ilyesfajta zsákmányért senki sem köteles lemészárolni az elkövetőt…