William Gibson - Számláló Nullára

Turner előkotorta a zubbonyt az ülés mögül, és kivette a pisztolyt a lőszeres dobozzal együtt. Mikor vissza akarta tömni a zubbonyt, Conroy rászólt:

— Vigye csak! Éjszaka pokolian hideg lesz itt.

Turner a tetőajtó kilincse felé nyúlt, Conroy pedig felpörgette a hajtóművet. A légpárnás néhány centire felemelkedett, s enyhén ringott, amíg Turner felcsapta a tetőajtót, és kimászott. Fehéren lobogó nap és forró bársonyhoz hasonlatos levegő fogadta. Kék szerelőinge zsebéből előhúzta mexikói napszemüvegét, és feltette. Fehér vászoncipőt és trópusokon használatos harci gyakorlónadrágot viselt; a robbanógolyókkal teli dobozt az egyik combzsebbe dugta. Jobb kezében a pisztolyt, bal hóna alatt meg az összegöngyölt zubbonyt szorongatta.

— Menjen a hosszú épület felé! — Conroy igyekezett túlkiabálni a hajtóművet. — Már várják!

Turner leugrott; a delelőjén járó nap kohószerű izzásba vonta a sivatagot. Conroy ismét felbőgette a Fokker motorját; visszamanőverezett az útra, és kilőtt kelet felé. Turner hosszan nézett a gép gyorsan zsugorodó alakja után, ami hamar eltorzult a felszálló meleg levegő redői között.

Miután a légpárnás szem elől veszett, mély csend borult a tájra; semmi sem moccant. Turner a romok felé fordult. Valami kicsi, kőszürke lény iramodott be két sziklatömb közé.

A töredezett falak körülbelül nyolcvan méternyire meredeztek az úttól. Az előttük húzódó betonsík valaha nyilván parkoló volt.

Megindult, de öt lépés után megállt. Tengerzúgást hallott: csapdosó hullámverést és a lezúduló bukóhullámok lágy robbanásait. A kezében markolt fegyver hirtelen túl naggyá, túl valóságossá lett, fémrészei átmelegedtek a tűző naptól.

Itt nincs tenger, nincs, hajtogatta magában; itt nem hallhatod a zúgását… Tovább indult. Vászoncipője alatt ősrégi ablaküveg-törmelék keveredett ropogva barna és zöld palackmaradványokkal. A szilánkok között egykori kupakok elrozsdált korongjai, és szétlapított italosdobozok alumíniumlapjai hevertek mindenfelé. A csenevész, kiszáradt bokorcsomók alól rovarok dongtak elő.

„Elmúlt. Vége. Ennek a helynek már vége. Itt nincs sem idő…”

Ismét megtorpant, testét megfeszítve előrehajolt, mintha olyasmit keresne, ami segítene megnevezni a benne feltornyosuló érzést. Azt az ürességet.

A piactér kétszeresen halott volt. Az a partmenti hotel Mexikóban legalább egyetlen szezont megélt…

A hitvány és lélektelen salaktéglafalak csak várakoztak, túl a parkolón, a tomboló nap alatt.

Emberei egy hosszúkás szürke fal vetette, keskeny árnyékcsíkban kuporogtak. Hárman voltak. Turner még meg sem látta őket, de a kávéillatot már megérezte; egy piciny Primus főzőlapon imbolygó, tűztől feketedett zománclábosban kotyvasztották. A kávészaggal persze neki jeleztek, hiszen várták. Ha nem így lett volna, Turner üresen találta volna a romházat, és aztán valahogy nagyon csendesen, majdhogynem természetesen, meghalt volna.

Két férfi és egy nő várta. Kirepedezett, porlepte texasi csizmát viseltek, és zsírtól kifényesedett, szinte vízhatlannak tetsző bársonyruhát. A férfiak szakállasak voltak, lenőtt, napszítta hajukat nyersbőr szalaggal kötötték kontyba. A nő középen elválasztott, szorosan hátrakötött frizurát hordott, ami szabadon hagyta ráncos, széltől cserzett arcát. A falhoz támasztva vízözön előtti BMW motorkerékpár állt: foltos krómalkatrészeit és eredeti festését rozsdásszürke sivatagi álcafoltokkal fújták be.

Turner eleresztette a Smith Wesson markolatát, s hagyta, hogy a fegyver megbillenjen a mutatóujja körül; a cső felfelé lendült, majd visszabukott.

— Turner! — kelt fel az egyik férfi. Fogsorából olcsó fémkoronák villantak elő. — Sutcliffe vagyok. — Akcentussal beszélt, ausztrál lehetett.

— Maguk az őrség? — pillantott Turner a másik kettőre.

— Úgy van — válaszolta Sutcliffe. Napégette hüvelyk- és mutatóujjával a szájához kapott, s kivette a sárgás, acélkoronás protézist. Valódi fogai fehérek voltak és tökéletesen épek. — Maga hozta el Chauvet-et az IBM-től a Mitsubishi számára — mondta —, és azt mondják, Szemenovot is maga vitte ki Tomszkból.

— Ez kérdés akar lenni?

— Biztonsági őr voltam az IBM-nél Marrakeshben, ahol maga feldúlta a szállodát.

Turner tekintetét a férfiéba fúrta. Higgadt, porcelánkék szempár nézett vissza rá.

— És? Zavarja az emlék?

— Ne izguljon — nyugtatta meg Sutcliffe. — Csak azt akartam ezzel mondani, hogy láttam már magát munka közben. — A helyére csattintotta a műfogsort. — Az ott Lynch — biccentett a másik férfi felé —, ő meg Webber — bökött fejével a nőre.

— Na, akkor meséljék el a sztorit idáig — mondta Turner, és leguggolt a zsebkendőnyi árnyékba; a pisztolyt még mindig kézben tartotta.

— Három nappal ezelőtt érkeztünk, két motoron — kezdte Webber. — Az egyiknek eltörtük a főtengelyét, hogy legyen mire hivatkozni, ha itt találnak minket. Kevesen élnek errefelé, s azok is cserélődnek; kultikus szekták tagjai, meg motorosok. Lynch hat kilométerre keletre húzott ki egy optikai vonalat, és rákötötte egy telefonra…

— Magánvonalra?

— Egy fülkéére — szólalt meg Lynch.

— Kiküldtünk egy tesztelő jelsorozatot — folytatta a nő. — Ha nem működne, maga már tudna róla.

Turner bólintott.

— Sok hívás jön be rajta?

— Egy szál se. Szigorúan a nagy bulira van fenntartva, akármi is legyen az… — A nő kérdőn felhúzta a szemöldökét.

— Disszidálásról van szó.

— Ez elég világos — telepedett le Sutcliffe Webber mellé, hátát a falnak vetve. — Bár általánosságban olyan szaga van a dolognak, hogy a magunkfajta szegény bérencek még a nevét se tudhatják annak, akit kimenekítenek. Nincs igazam, Mr. Turner? Vagy a faxból esetleg megtudhatunk valamit?

Turner rá se nézett.

— Folytassa, Webber!

— Miután a vonalat bekötöttük, a csapat többi tagja is beszivárgott, egyesével-kettesével. De a japcsikkal teli konténerről csak az utoljára jövő szólt nekünk.

— No, az durva volt — dörmögte Sutcliffe -; nagyon előre kellett hozzá menni.

— Gondolja, hogy bajt hoz még ránk?

Sutcliffe vállat vont.

— Talán igen, talán nem. Elég gyorsan lepakoltuk. Rohadt nagy szerencse, hogy itt volt az a tető, ami alá bedugtuk.

— És mi van a benne lévőkkel?

— Csak éjszaka jönnek ki — mondta Webber. — És azt is tudják, hogy ha öt méternél messzebbre mennek a modultól, kinyírjuk őket.

Turner Sutcliffe-re sandított.

— Így szólt Conroy utasítása — magyarázta a férfi.

— Az most édesmindegy, hogy Conroy utasításai hogyan szólnak — felelte Turner -; bár ez az egy érvényben marad. És miféle pasasok ezek?

— Dokik — felelte Lynch. — Alaposan megkent dokik.

— Igaza lehet — dünnyögte Turner. — Na, és mi van a többiekkel?

— Kifeszítettünk pár álcaponyvát, hogy legyen egy kis árnyék. Felváltva alszanak. Kevés a vizünk, és nem pazarolhatjuk főzésre. — Sutcliffe a kávés edény után nyúlt. — Őröket állítottunk, és időről időre ellenőrizzük a vonalkábel épségét. — Kávét löttyintett egy plasztikbögrébe, amit mintha egy kutya rágcsált volna össze. — Szóval mikor kezdődik a tánc, Mr. Turner?

— Először is megnézem ezeket a háziorvosokat a ketrecükben. Aztán látni akarok egy harcálláspontot; egy büdös szót sem mondtak még a harcálláspontokról.