William Gibson - Számláló Nullára

— Már mindet felállítottuk — sietett válaszolni Lynch.

— Derék. Tessék — nyújtotta oda Turner Webbernek a pisztolyt —, találjon valami jó tokot ennek! Lynch, maga meg jöjjön velem, és mutassa meg a dokikat!

— Számított rá, hogy maga lesz az — mondta Lynch, miközben erőlködés nélkül átmászott egy alacsony kavicshalmon. Turner követte. — Magának aztán van hírneve! — nézett rá vissza a fiatal férfi; naptól fakult hajának egy mocskos fürtje a homlokába hullott.

— Sok is egy embernek — morogta Turner -; igaz, bármennyi is sok lenne. Maga dolgozott vele korábban? Marrakeshben? — Lynch oldalvást becsusszant a salaktéglafal egy hasadékán; Turner szorosan a nyomában maradt. A sivatagi növények kátrányszagot árasztottak, szúrós ágbogaikkal beleakaszkodtak abba, aki hozzájuk ért. Egy üresen tátongó ablaknyílás négyszögén át Turner rózsaszínben játszó hegycsúcsokat pillantott meg; míg a másik hosszú léptekkel lefelé indult egy sóderrel borított lejtőn.

— Egen, dolgoztam neki azelőtt — válaszolta Lynch, megállva a lejtő tövében. Csípőjét mélyen csüngő, régies bőröv kerítette; homályos ezüstcsatja halálfejet formázott, amelyen kakastaréj módjára, tompa tüskék gúlái meredeztek. — A marrakeshi buli még az én időm előtt történt.

— És Connie-nak is?

— Tessék?

— Conroynak. Neki is dolgozott azelőtt? S ami a lényeg: most neki dolgozik? — Turner lassan, megfontoltan ereszkedett le, miközben beszélt. A lejtőn nem esett könnyű járás; a csikorgó kavicsokon meg-megcsusszant vászoncipős lába. Jól látta a tokjában lapuló, kecses tűvetőt Lynch bársonytrikója alatt.

Lynch megnyalta kiszáradt ajkait, de állta a sarat.

— Az Sut kapcsolata. Én nem is találkoztam vele.

— Conroynak van egy kis problémája, Lynch. Nem ruházhatja át a felelősséget. Azt szereti, ha már kezdettől fogva van egy embere, egy megfigyelő, aki a többieken tartja a szemét. Állandóan. Maga ez az ember. Lynch?

Lynch megrázta a fejét, épp csak annyira, hogy a tagadás érthető legyen a mozdulatból. Turner közel volt hozzá, s a sivatagi bokrok kátránybűzén át is megcsapta az orrát a másik izzadságszaga.

— Már kétszer is láttam, ahogy Conroy sikeresen elcseszte a kimenekítést ezzel a módszerrel — folytatta Turner. — Gyíkok és üvegcserepek, Lynch. Volna kedve közöttük végezni? — Öklét Lynch arca elé emelte, majd lassan kinyújtotta a mutatóujját, egyenesen felfelé. — A nyomsávjukban vagyunk. Ha Conroy téglája csak egyetlen kibaszott jelet is kinyög innen, rögtön a nyakunkon lesznek.

— Hacsak nincsenek máris a nyakunkon.

— Pontosan.

— Sut a maga embere, nem én — mondta Lynch -; és azt sem hiszem, hogy Webber lenne az. — Gyászkeretes, töredezett körmeivel szórakozottan babrálta a szakállát. — Nos, kifejezetten ezért a kis tereferéért hívott ki ide, vagy tényleg látni akarja a mi japcsikkal töltött modulunkat?

— Nézzük meg őket.

Lynch. Biztosan Lynch az.

Mexikóban, még évekkel ezelőtt, Turner egyszer kibérelt egy szállítható kempingmodult. Napelemes, francia gyártmány volt. A teste akár egy fényes ötvözetből faragott, szárnyaitól megfosztott, hétméteres házilégy, amelynek szemei helyén fényre sötétedő ablakok páros félgömbje domborodott. Turner ott gubbasztott mögöttük, miközben a modult egy ósdi, ikerforgószárnyas orosz teherszállító vitte a karmaiban, végigdübörögve a parton, a legmagasabb pálmák koronájával cicázva. Miután lerakták egy félreeső partszakasz fekete homokjára, Turner három napot töltött ott, a tíkfa-burkolatú kabin kényelmes magányában. Élelemről a jól felszerelt hűtő és egy mikrosütő gondoskodott; módjával, de azért rendszeresen tusolt is, friss, hideg vízben. A modul napelemcella-táblái utánafordultak a napnak, s állásukból még az időt is meg tudta saccolni.

A Hosaka hordozható idegsebészete a francia modul mattbarnára festett, szemek nélküli, jó két méterrel hosszabb hasonmása volt. A modulhéj alsó felének összeillesztéseiből nemrég felhegesztett, lyukacsos szögletvas-idomok álltak ki, ezek tartották a közönséges rugós felfüggesztésű, keményre tömött, vastag, piros tíz biciklikereket.

— Alszanak — közölte Lynch. — Onnan lehet tudni, hogy a szerkezet beleng, ha megmozdulnak. Ha eljön az ideje, leszedjük a kerekeket, de most még szeretnénk őket szemmel tartani.

Turner lassan körbejárta a barna modult, figyelmét nem kerülte el a csillogó szennyvízvezeték sem, ami egy közeli, kisméretű, szögletes tartályba torkollt.

— A múlt éjjel ki kellett ürítenünk. Jézusom! — rázta meg a fejét Lynch. — Kajájuk van, meg egy kevés vizük is.

Turner a modultestre tapasztotta a fülét.

— Hangszigetelt — jegyezte meg Lynch.

Turner felpillantott a föléjük boruló acéltetőre. A sebészmodult jó tízméternyi rozsdás tetőzet takarta. Acéllemez, amelyen most akár tojást is lehetne sütni. Elégedetten bólintott. Ez a forró téglalap már régóta állandó tereptárgy lehet a Maas infravörös kamerái számára.

— Csak denevérek — mondta Webber, és átnyújtotta Turnernek a fekete nylon válltokba bugyolált Smith Wessont. A félhomályban mindenfelől hangok hallatszottak, mintha belülről jönnének: fémes nyüszítések és bogarak koppanása, láthatatlan madarak rikoltása. Turner a fegyvert tokostul a zubbony egyik zsebébe gyömöszölte. — Ha pisálni akarna, menjen fel a naszád mellé; sok a tövis arra, legyen óvatos.

— Maga honnét jött?

— Új-Mexikóból — felelte a nő; a gyenge fényben arca fából faragottnak tűnt. Megfordult, és az álcaponyvákat rejtő falszöglet felé indult. Turner észrevette, hogy Sutcliffe ott áll, egy fiatal fekete férfi társaságában. Fakó fóliazacskóból falatoztak éppen. Ramirez, a helyszíni konzolzsoké, Jaylene Slide társa. Los Angelesből.

Turner felbámult a csillagokkal teleszórt, határtalan égboltozatra. Furcsa, hogy innét mennyivel nagyobbnak látszik, gondolta, míg földkörüli pályáról csak egy alaktalan, arányait vesztett beöblösödés. És tudta, hogy ma éjjel nem fog aludni, és a Göncölszekér megkerüli majd, mielőtt a látóhatár alá robogna, maga után vonszolva görbe rúdját.

A biosoft-dosszié képei kéretlen-váratlan beúsztak a tudatába, s Turnert elöntötte az összezavarodás émelyítő hulláma.

Andrea a Quartier des Ternes-ben lakott, egy ódon épületben, amely az utca többi házával együtt várta a város kérlelhetetlen megújítóinak homokfúvóit. A sötét bejáraton túl a Fuji Electric egyik biofluoreszcens csíkja vetett halványan izzó fényt egy apró fadobozokból összerótt, omladozó fal fölé. A bedobónyílásos ajtajú ládák némelyike még érintetlen volt. Marly tudta, hogy valamikor a postások naponta levelekkel etették azokat a nyílásokat: Mindebben volt valami romantikus, bár a ládák, rajtuk a réges rég eltűnt lakók foglalkozását hirdető, megsárgult névjegyekkel mindig elszomorították. A kapualj falain duzzadó kábel- és száloptika-kötegek húzódtak; mindegyik vezeték potenciális rémálmot tartogatott a balszerencsés szerelőnek. Szemben egy kvarcüveg ajtó poros, kitárt szárnya nyirkosan fénylő macskakövekkel kirakott, elhagyatott udvarra nyílt.

Mikor Marly belépett a házba, a házmester épp az udvaron üldögélt, fehér plasztikrekeszen, amiben valaha Evian-vizes palackokat tartottak. Egy régi biciklilánc szemeit olajozta egyenként, nagy türelemmel. Amikor Marly nekivágott az emeletre vezető első lépcsősornak, a házmester felpillantott, de különösebb érdeklődést nem mutatott iránta.