William Gibson - Számláló Nullára

— Hol a cuccom? — tiltakozott, mikor kigurították egy folyosóra, ami az átalakított csővezetékektől már veszedelmesen beszűkült. — Hol vannak a ruháim és a deckem és mindenem?

— A ruháid, szépfiú, ha ugyanazokra gondolunk, már egy leragasztott plasztikzacskóban várják, hogy Pye a budiba hajítsa őket. Le kellett rólad hámoznia valamennyit, s már akkor is inkább csak véres rongyok voltak. Ha a decked a dzsekid hátuljában volt, akkor biztosíthatlak, hogy már azok a fiúk piszkálják, akik kihasították érte a zsebedet, és vele együtt téged is. Örülhetsz, hogy csak a deckedet hagytad ott, s nem a fogadat. És tönkretetted a Sally Stanley ingemet, te kis seggfej! — Rhea angyal nem tűnt túl barátságosnak.

— Hú de jó! — nyögte Bobby, ahogy befordultak egy sarkon. — És nem találtak véletlenül egy csavarhúzót? Vagy egy hitelchipet?

— Chipet nem, bébi. De ha arra a csavarhúzóra gondolsz, aminek a nyelébe kétszáztíz új yen volt dugva, nos, az új ingem pont ennyibe került…

Napi Kettő nem úgy festett, mintha különösebben örülne, hogy viszontlátja Bobbyt. Mi több, leginkább úgy festett, mintha egyáltalán nem is venné észre. Egyenesen keresztülnézett rajta, és Jackie-re meg Rheára mosolygott, de mosolya mögött idegesség és álmatlanság rejlett. A két nő elég közel gurította Bobbyt ahhoz, hogy lássa, mennyire sárgás Napi Kettő szeme. A plafonról összevissza lógó tenyészlámpa-csövek rózsáslila izzásában szemgolyói narancssárgának tűntek.

— Mi szél hozott benneteket, ringyók? — kérdezte a seftelő, de hangjában nem volt harag, csak ólmos fáradtság, és még valami, amit Bobby nem tudott rögtön felismerni.

— Pye — felelte Jackie; otthagyva a tolószéket, páváskodva odábbsétált, s egy hatalmas fahasábról, ami Napi Kettő dohányzóasztalául szolgált, elemelt egy csomag kínai cigarettát. — A jó öreg Pye-nak csak a tökéletes a jó.

— Ezt még a dögész-suliban verték bele — magyarázta Rhea Bobbynak. — Csak rendszerint piszlicsáré dolgokra pocsékolja a tudását; nem kutyákat kellene kezelnie…

— Tehát te lennél az, aki megcsinálja — mondta végül Napi Kettő, és szeme megpihent Bobbyn. És a szeme végtelenül hideg és fáradt és beteges volt. Bobby mindig nyüzsgő, őrületesen aktív pasasnak tartotta, de most mindettől nagyon távol állt. Bobby lángoló arccal lesütötte a szemét, és tekintetét inkább az asztalra szegezte. Majdnem három méter hosszú és egy méternél valamivel szélesebb volt. A rönkfákból pántolták össze, melyek vastagabbak voltak, mint Bobby combja. Valaha vizet is láthatott, gondolta; a repedésekben még látszott az uszadékfák kifakult, ezüstös patinája. Akár az a tuskó, amivel annakidején Atlantic Cityben játszadozott, idézte fel a régi emléket. Az asztal különben nem sokat ázott a vízben, s a tetejét sűrű mozaikban borították a gyertyacseppek, borfoltok, furcsa mattfekete zománcjelek, és többszáz cigaretta égésnyomai. Tele volt pakolva ennivalóval, hulladékkal, és szerkentyűkkel, amitől a szemlélőnek az a benyomása támadt, hogy valami utcai hardware-árus rakta ki ide a portékáját, majd mégis az ebéd mellett döntött. A félbehagyott pizzák mellett — Bobbynak megkordult a gyomra a piros szószban úszó algagombócok láttán — software-kupacok tornyosodtak, mosatlan poharak, bennük a vörösborüledékben kioltott csikkekkel, egy gyanús küllemű szendvicsekkel gondosan kidekorált rózsaszín habszivacstálca, felbontott és bontatlan sörösdobozok, egy ősrégi Gerber típusú rohamkés, amely csiszolt márványlapon feküdt, hüvely nélkül, legalább három pisztoly, és kábé kéttucatnyi rejtélyes készülék: olyasfajta konzolcowboy-felszerelés, amitől Bobbynak normális esetben csurogni kezdett a nyála.

A nyála e pillanatban leginkább egy szelet hideg algapizza után csorgott. De éhsége eltörpült a váratlanul rászakadt megaláztatás mellett, amikor látta, hogy Napi Kettő rá se hederít. Nem mintha Bobby a barátjának tartotta volna, egyáltalán nem; de azért titkon azt remélte, hogy Napi Kettő olyannak tartja, akiben megvan rá a tehetség, a tettrekészség és az esély, hogy kijut Barrytownból. De Napi Kettő szemeiből azt olvasta ki, hogy tulajdonképpen egy senki, egy wilson, ha azt…

— Nézzen ide, barátom! — szólalt meg valaki, de nem Napi Kettő, és Bobby felnézett. Napi Kettő két másik férfi között ült a vaskos, króm-bőr kanapén; mindketten feketék voltak. Az imént szóló szürke köpenyféleséget és régimódi plasztikkeretes szemüveget viselt. A nagyméretű, szögletes keretből hiányoztak a lencsék. A másik férfi kétszer olyan széles vállakkal dicsekedhetett, mint Napi Kettő, de sima fekete, kétrészes öltönyben feszített, amilyenben a filmek japán üzletemberei szoktak. Makulátlanul fehér, francia kézelőin arany mikroáramkörök téglalapjai csillogtak. — Sajnálatos, hogy meg kell zavarnunk a lábadozásban — folytatta az első férfi —, de súlyos gonddal kell megbirkóznunk. — Szünetet tartott, levette a szemüveget, és megdörzsölte az orrnyergét. — A segítségedre van szükségünk.

— A francba — mondta Napi Kettő; előrehajolt, kivett egy szálat az asztalon heverő kínai cigarettákból, és rágyújtott egy citrom nagyságú, homályos cinkoponyával. Aztán egy borral teli pohár után nyúlt, de a szemüveges férfi hosszú, barna mutatóujjával megérintette a csuklóját. Napi Kettő eleresztette a poharat, és visszahanyatlott; fegyelmezett arca semmilyen érzelmet nem árult el.

A férfi rámosolygott Bobbyra.

— Gróf Zéró — mondta. — Említették nekünk, hogy ez a beceneved.

— Valóban ez — krákogta Bobby, mikor sikerült megszólalnia.

— A Szűzről akarunk hallani, Gróf. — A férfi várakozott.

Bobby kérdőn pislogott rá.

— Vyéy Mirak — tette fel ismét üvegétől megfosztott szemüvegét a férfi. — Miasszonyunk, a Csodák Szűze. Ahogy mi nevezzük — s bal kezével jelet írt a levegőbe -: Ezili Freda…

Bobby rádöbbent, hogy tátva van a szája, így becsukta. A három fekete arc várakozással tekintett rá. Jackie és Rhea eltűnt, de nem látta távozni őket. A zöld levelek erdejében a tenyészlámpa-csövek marokkó-pálcikákként meredeztek szanaszét. Falak sehol. Egyetlen falat sem lehetett látni. A kanapé és az ütött-kopott asztal holmi betontalajú tisztáson állt.

— Tudjuk, hogy eljött magához — szólalt meg most a nagydarab férfi, s óvatosan keresztbevetette a lábát. Megigazította tökéletes nadrághajtókáját, s Bobbyra villantotta aranymandzsettáját. — Tudunk róla, érti?

— Napi Kettő úgy tájékoztatott, hogy első alkalommal vágtál neki — vette át a szót a másik. — Igaz ez?

Bobby bólintott.

— Akkor téged Legba szemelt ki rá — mondta a férfi, újfent levéve az üres keretet —, hogy találkozz Vyéy Mirakkal. — A férfi elmosolyodott.

Bobbynak ismét kinyílt a szája.

— Legba — tette hozzá a férfi —, az utak és ösvények ura; loa ő, a kommunikáció loája…

Napi Kettő elnyomta cigarettáját az összekaristolt faasztalon, és Bobby látta, hogy reszket a keze.

A Napoleon Telep ötödik szintjén lévő sörözőbe beszélték meg a találkát, a Louvre üvegpiramisa alatt. Mindketten ismerték a helyet, bár különösebben nem jelentett számukra semmit. A helyszínt Alain javasolta, s Marly élt a gyanúperrel, hogy nem csak úgy találomra, hanem gondos kiválasztás eredményeként. Érzelmileg semleges, ismerős környezet volt, ám mentes mindenféle emléktől. Berendezése a századfordulót idézte: gránitpultok, a padlótól a mennyezetig nyúló fekete gerendák, tükörborítású falak, s hozzá az elmúlt száz év évtizedeibe illő, sötét acélból hegesztett olaszos éttermi bútorzat. Az asztalok zöld lenvászon abroszainak vékony feketecsíkos mintázata az étlapok fedeléről, a gyufaskatulyákról és a pincérek kötényéről is visszaköszönt.