William Gibson - Számláló Nullára

— Te okos csirkefogó! — dünnyögte Turner a kartondoboz irányába. — Ezt én is kitalálhattam volna…

A harcálláspont padlatára terített, gyűrött habszivacs-matracon aludt, és a zubbonyával takarózott. Conroynak igaza lett a sivatagi éjszakát illetően, de a beton, úgy látszott, megőrizte a nappali meleget. A gyakorlót és a cipőjét nem vetette le. Webber azt tanácsolta neki, hogy öltözködéskor mindig rázza ki a cipőit és a ruháit.

— A skorpiók kedvelik a nedves vagy izzadt helyeket…

Lefekvés előtt Turner kivette a Smith Wessont a nylontokból, és gondosan a habszivacspárna alá rakta. A két elemlámpát égve hagyta, aztán lehunyta a szemét…

És máris az álmok sekély tengerébe csusszant, képek sodródtak tova, s a Mitchell-dosszié szilánkjai egybeolvadtak önnön élete morzsáival… Ő és Mitchell együtt vezették a buszt, ami a záporzó üvegcserép-zuhatagon keresztül egy marrakeshi szálloda halljába robogott. A tudósok felüvöltöttek, amikor megnyomta a gombot, felrobbantva a járműre erősített kéttucatnyi könnygázhengert, és Oakey is ott volt, whiskyt kínált neki palackból, aztán sárga perui kokaint egy kerek, plasztikkeretes tükörről; a tükröt utoljára Allison táskájában látta. Úgy rémlett, látta Allisont, valahol a busz ablakán túl, amint a gázfelhőben fuldoklik. Megpróbált szólni Oakey-nek, próbált rámutatni a nőre, de az ablakok mexikói szentkép-hologramokkal és a Szüzet ábrázoló levelezőlapokkal voltak beragasztva, és Oakey valami sima és kerek dolgot emelt fel, egy rózsaszínű kristálygolyót, s Turner látta, hogy a mélyén egy pók kuporog, egy higanypók, de Mitchell felnevetett, fogairól vér csöpögött, és nyitott tenyerén Turnernek nyújtotta a szürke biosoftot. Turner látta, hogy a dosszié valójában egy szürkés-rózsaszínű agyvelő: tiszta és nedves hártyája alatt lágyan lüktetett Mitchell kezében, s ekkor lefordult az álomtenger egyik felszín alatti párkányáról, és puhán belesüppedt a teljesen csillagtalan éjszakába.

Webber ébresztette fel; az ajtó szögletes keretében meglátta a nő kemény vonásait, a bejárat elé függesztett nehéz katonai pokróc köpenyként terült a vállára.

— Letelt a három óra. A dokik ébren vannak, ha akar velük beszélni… — A nő visszahúzódott, csizmái alatt ropogott a kavics.

A Hosaka orvosai az önhordó idegsebészet mellett várták. A sivatagi hajnalpírban úgy festettek, mintha most léptek volna ki holmi anyagátvivő berendezésből, divatosan gyűrött, hétköznapi Ginza-viseletükben. Az egyik férfi egy túlméretezett mexikói kéziszőttesbe burkolózott, afféle öves kardigánba, amit Turner a Mexikóvárosban mászkáló turistákon látott. A másik két orvos drága külsejű szigetelt sídzsekit hordott, védekezésül a sivatagi hideg ellen. A férfiak egy fejjel alacsonyabbak voltak a karcsú koreai nőnél. Utóbbi erős, archaikus arcvonásokat mondhatott magáénak, meg madárszerű, vörhenyes hajfodrokat, ami Turnert ragadozó madarakra emlékeztette. Conroy mondta, hogy a két férfi belső ember, és Turner ezt észre is vette rajtuk. Csak a nőnek volt a Turner világához közel eső beállítódása, s ő bűnöző volt, fekete zuggyógyász. Otthon érezné magát a hollandusnál, gondolta Turner.

— Turnernek hívnak — mutatkozott be. — Én vagyok itt a parancsnok.

— Nem kell tudnia a nevünket — mondta a nő, ahogy a két Hosaka-orvos gépiesen meghajolt. Pillantásokat váltottak, Turnerre néztek, majd újra a koreaira.

— Nem — értett egyet Turner —, nincs rá szükség.

— Miért nem férhetünk még mindig hozzá a páciens orvosi adataihoz? — kérdezte a koreai.

— Biztonsági okokból — válaszolta Turner; a válasz felettébb automatikusnak hatott. Valójában semmi okot nem látott rá, hogy visszatartsák őket Mitchell adatainak tanulmányozásától.

A nő vállat vont, és elfordult, arcát a szigetelő dzseki felgyűrt gallérja mögé rejtette.

— Kívánja megszemlélni a műtőt? — kérdezte az ormótlan kardigánba bújt férfi. Arca udvarias és várakozó volt: elsőrangú vállalati maszk.

— Nem — felelte Turner. — A parkolóba visszük magukat, húsz perccel az érkezése előtt. A kerekeket leszedjük, emelőkkel szintbe hozzuk magukat. A szennyvízvezetéket leválasztjuk. Azt akarom, hogy a modul lerakása után öt perccel már teljesen munkára készen álljanak.

— Nem lesz fennakadás — ígérte a másik férfi mosolyogva.

— Most pedig hallani akarom, mit fognak itt bent csinálni, mihez kezdenek majd vele, és hogyan fog az rá hatni.

— Maga nem tudja?! — kérdezte éles hangon a nő, és visszafordult, hogy szembenézzen vele.

— Azt mondtam, hallani akarom — mondta Turner.

— Azonnal átvizsgáljuk, nincsenek-e benne halálos beültetések — mondta a kardigános férfi.

— Kérgi töltetek, meg ilyesmik?

— Kétlem, hogy ennyire durva dolgokkal találnánk magunkat szembe — mondta a másik férfi —, de valóban: a halálos készülékek teljes skálája után kutatni fogunk. Egyidejűleg teljes vérképet készítünk. Értesültünk róla, hogy a páciens jelenlegi munkáltatója rendkívül kifinomult biokémiai rendszerekkel foglalkozik. Lehetségesnek látjuk, hogy a legnagyobb veszély ebben az irányban lappang…

— Mostanában eléggé dívik a csúcsalkalmazottak módosított bőr alatti inzulinpumpákkal való ellátása. — szólt közbe a társa. — A célszervezetet bizonyos szintetikus enzimanalógokkal mesterséges függőségbe lehet hozni. A bőr alatti egységet rendszeres időközönként feltöltik, s a forrástól — a munkáltatótól — való megvonás traumát okozhat…

— Erre az esetre szintén felkészültünk — jegyezte meg a másik.

— Nagyon messze vannak attól, hogy készen álljanak olyasmire, amivel szerintem találkozni fogunk — szólalt meg most a feketegyógyász. Hangja hideg volt, akár a kelet felöl fújó szél. Turner hallotta, ahogy a fejük felett homokszemcsék süvítenek keresztül a rozsdás acéllemezen.

— Maga — szólt oda a nőnek Turner — jöjjön velem! — Azzal sarkon fordult, s hátra sem nézve elindult. Persze előfordulhatott, hogy a nő fittyet hány a parancsára; ebben az esetben Turner elvesztette volna az arcát a másik két férfi előtt. Mégis ezt tartotta helyes lépésnek. Mikor tízméternyire eltávolodott a műtőmodultól, megállt. Háta mögött meghallotta a nő lépteit a kavicson.

— Mit tud és mennyit? — kérdezte, meg sem fordulva.

— Talán csak annyit, mint maga, talán többet — hangzott a válasz.

— A kollégáinál szemmel láthatólag többet.

— Ők rendkívül képzett emberek. És… szolgák is.

— Maga pedig nem az.

— Ahogy maga sem szolga, csak zsoldos. Engem Chiba legkitűnőbb fekete klinikájáról fogadtak fel erre a munkára. Rengeteg tanulmányanyagot adtak át, hogy felkészülhessek a mi illusztris páciensünkkel való találkozásra. A chibai zugklinikák jelentik az orvostudomány csúcsát. Még a Hosaka sem tudhatta, hogy a zuggyógyászatban szerzett tapasztalatommal kiszagolhatom, mit rejt a mi disszidensünk kobakja. Az utca megpróbálja a saját javára fordítani a dolgokat, Mr. Turner. Már sok ízben béreltek fel arra, hogy megpróbáljam kiszedni azokat az új beültetéseket. A javított Maas bioáramkörökből egy bizonyos mennyiség a piacra is eljutott. Ebből logikusan következnek a beültetési kísérletek is. Az a gyanúm, a Maas szándékosan szivárogtatja ki ezeket a dolgokat…

— Akkor magyarázza el nekem az egészet!

— Nem hiszem, hogy képes lennék rá — mondta a nő, s hangjában furcsa beletörődés rezgett. — Azt mondtam, hogy láttam már őket, nem pedig azt, hogy meg is értettem a működésüket. — Ujjai hirtelen végigsimították a bőrt Turner koponyacsatlakozójánál. — Ha ezt egy biochip-beültetéshez hasonlítanánk, olyan lenne, mintha egy falábat versenyeztetnénk egy elektronikus művégtaggal.