William Gibson - Számláló Nullára

— De az ő esetében ez életveszélyt jelent?

— Ó, nem! — húzta vissza a kezét a nő. — Számára nem… — És aztán hallotta, amint visszalépdel a műtő felé.

Conroy futárral küldte el Turnernek a Mitchellt a mexikóvárosi Hosaka-zónába szállító vadászgép vezetéséhez szükséges software-csomagot. Lynch a vad tekintetű, napbarnította futárt Harrynak szólította. Kötélizomzatú jelenés volt, Tucson felöl érkezett homokkal bevert, kopott tömörgumikkal szerelt kerékpárján, a nyersbőr szíjjal betekert kormányt markolva. Lynch átvezette Harryt a parkolón; a futár kis dallamot dudorászott magában, amely furcsán hangzott a bázis fokozott csendjében. A dal, ha ugyan annak lehetett nevezni, olyan volt, mintha valaki az éjszaka közepén egy törött rádió keresőgombját tekergetné ide-oda egy mérföldnyi skálán, s hol gospel-kiáltásokat, hol a nemzetközi popzene húszévnyi töredékeit sikerülne előcsalnia. A biciklit Harry madárcsontú, napégette vállára vetve vitte magával.

— Harry hozott magának valamit Tucsonból — közölte Lynch.

— Maguk ismerik egymást? — nézett Turner kutatóan Lynchre. — Netán vannak közös barátaik?

— Hogy érti ezt? — kérdezte Lynch.

Turner nem vette le róla a szemét.

— Tudja a nevét.

— A rohadt nevét ő mondta meg, Turner!

— A nevem Harry — szólalt meg a lesült férfi. Biciklijét egy bokorcsonkra dobta. Szélesen elvigyorodott, kivillantva kuszán nőtt, odvas fogait. Csupasz mellkasán porral keveredő izzadság gyöngyözött. Nyakában finom acélláncokon és nyersbőr szalagokon szarv- és prémdarabkák csüngtek, kilőtt réz töltényhüvelyek és a használattól simává kopott rézpénzek társaságában, egy puha barna bőrszütyővel együtt.

Turner végigmustrálta a vézna mellkast takaró mütyürkiállítást, aztán előrenyúlt, és megpöccintett egy alaktalanná görbült porcogódarabot, ami egy sodrott zsinór végén fityegett.

— Mi a nyavalya ez, Harry?

— Egy mosómaci kukija — felelte Harry. — A mosómedvéknek van egy csontízület a faszukban. De ezt kevesen tudják.

— Találkozott már korábban is az én Lynch barátommal, Harry?

Harry pislogott.

— Tudta a jelszavakat — szólalt meg Lynch. — Méghozzá a sürgősségi sorrendben a legelöl állókat. A nevét ő maga közölte velem. Kellek még itt, vagy visszamehetek dolgozni?

— Menjen — mondta Turner.

Amikor Lynch hallótávolságon kívülre ért, Harry bogozgatni kezdte a bőrzacskót lezáró szíjakat.

— Nem kellett volna ilyen gorombán beszélnie a fiúval — jegyezte meg. — Nagyon ügyes gyerek. Addig észre sem vettem, míg a torkomnak nem szegezte azt a tűvetőt. — Kinyitotta a zacskót és vigyázva belekotort.

— Mondja meg Conroynak, hogy kivallattam.

— Már bocsánat — szólt Harry, egy sárga, összehajtogatott jegyzetlapot húzva elő a zacskóból —, de kit vallatott ki maga?

— Lynchet. Ő Conroy itteni buzikája. Csak mondja meg neki. — Kibontotta a papírt és kivette belőle a vaskos katonai mikrosoftot. A papíron nagy kék betűkkel ez az üzenet állt:

„KÉZ- ÉS LÁBTÖRÉST, SEGGFEJ! TALÁLKOZUNK A DF-BEN.”

— Tényleg azt akarja, hogy elmondjam neki?

— Tényleg.

— Hát… Maga a főnök.

— Kurva jól átlátja a helyzetet. — Turner galacsinná gyűrte a papírt és Harry bal hóna alá tömte. Harry mézédesen, szélesen vigyorgott, s felhorgadt intelligenciája ismét ellankadt, mint amikor egy vízszörny ernyedten visszamerül a naptól poshadt tenger sima vízébe. Turner mélyen a futár szemébe nézett, de a sárga, meghasadt opálgolyókban csak a nap és a repedezett országút tükröződött. A futár csonka ujjperceivel szórakozottan megvakarta egyhetes szakállát. — Nyomás — förmedt rá Turner. Harry megfordult, felemelte kerékpárját a bokorroncsról, nyögve a vállára vetette, és elindult vissza, a romos parkolón át. Rongyos, bő keki sortja lobogott járás közben, láncgyűjteménye halkan csilingelt.

Füttyentés hallatszott. Sutcliffe húsz méterrel arrább, egy földhányáson állt, és egy tekercs narancsszínű földmérőszalagot mutatott fel. Ideje volt kijelölni Mitchell leszállóhelyét. Sietve kellett dolgozniuk, mielőtt még a nap túl magasra hágna, s már így is kezdett egyre melegebb lenni.

— Tehát — mondta Webber — a pasas repülővel jön. — Barnás nyálat köpött egy elsárgult kaktuszra. Arcára rátapadtak a koppenhágai tubákszemcsék.

— Eltalálta — felelte Turner. Egymás mellett ültek egy sárgásbarna agyagpárkányon. Nézték, hogyan tisztítja meg Lynch és Nathan azt a sávot, amit ő meg Sutcliffe jelöltek ki a narancsszínű szalaggal. A szalag egy négy méter széles és húsz méter hosszú téglalapot kerített be. Lynch rozsdás, hosszú vasgerendát cipelt a szalaghoz, és rádöntötte. A gerenda nagyot döndült a betonon, s valami eliramodott a bozótban.

— Ha nagyon akarják, észreveszik a szalagot — jegyezte meg Webber, kézfejével megtörölve a száját. — Ha nagyon akarják, a főcímeket is elolvashatják a maga reggeli faxán.

— Tudom — felelte Turner —, de ha nem tudják, hogy már itt vagyunk, akkor nem hiszem, hogy észre fogják venni. És az országútról nem lehet látni. — Megigazította a Ramireztől kapott fekete nylonsapkát, a sildjét egészen a napszemüvegéig lehúzta. — Különben is, csak nehéz, tárgyakat tologatunk, amikkel esetleg levágjuk a lábunkat. Nem fog gyanúsnak látszani, műholdról nézve pláne nem.

— Valóban nem — értett egyet Webber; ráncos arca mozdulatlan maradt napszemüvege alatt. Turner orrát megcsapta a nő átható, állatias kipárolgása.

— Mondja, Webber, mi a fenét csinál maga civilben? — fordult oda a nőhöz.

— Fenemód több mindent, mint maga, azt hiszem — felelte a nő. — Az időm egy részét a kutyatenyésztés köti le. — Csizmaszárából kést húzott elő, s a talpán türelemmel fenni kezdte, meg-megfricskázva minden húzásnál, mintha egy borotváját élező mexikói borbély lenne. — Aztán pisztrángozni is szoktam.

— Vannak hozzátartozói új-Mexikóban?

— Valószínűleg több is, mint magának — mondta unottan a nő. — úgy gondolom, az ilyeneknek, mint maga meg Sutcliffe, nincs hazájuk. Maguk valójában itt élnek, igaz, Turner? A bázison élnek, a mának, amikor kijön a fiú, akire várnak. Jól mondom? — Hüvelykjével a penge élét méregette, majd visszacsúsztatta a tokjába.

— De magának van aki hazavárja? Egy férfi például?

— Egy nő, ha éppen tudni akarja — felelte Webber. — Konyít maga valamit a kutyatenyésztéshez?

— Semmit — vallotta be Turner.

— Nem is néztem ki magából — sandított rá a nő. — Gyerekünk is van. A sajátunk. Ő hordta ki.

— DNS-átalakítás?

A nő bólintott.

— Az sokba kerül — jegyezte meg Turner.

— Sokba bizony. Nem lennék itt, ha nem kéne kifizetnünk. De a lány gyönyörű.

— A barátnője?

— A kislányunk.

Miközben elsétált a Louvre-tól, az a benyomása támadt, hogy városbeli ődöngését valami összetett szervezet iparkodik egy titkos ösvényre terelni. A pincér csupán kis része volt ennek, végtag, egyfajta finom szonda vagy csáp. A teljes egész sokkal, de sokkal nagyobb lehetett. Hogyan is gondolhatta, hogy Virek gazdagságának természetellenes közegében képes lesz élni és mozogni anélkül, hogy eltorzulna? Virek kihúzta őt a nyomorúságból, keresztülhengergette a pénzének roppant, láthatatlan erőterén, és Marly megváltozott. De ez természetes, nyilvánvaló, hajtogatta magában; hiszen Herr Virek hatalmas és kifinomult felügyeleti rendszere állandóan itt kering körülöttem, s rajtam tartja láthatatlan szemét.