William Gibson - Számláló Nullára

Marly a Brüsszelben vett bőrkabátot viselte, alatta piros lenblúzzal és új fekete pamutfarmerrel. Andrea úgy tett, mintha nem venné észre, milyen kínos aprólékossággal öltözik fel a randevúhoz. Még egy sima gyöngysort is kölcsönadott Marlynak, ami ragyogóan passzolt a piros blúzhoz.

Amikor belépett, megállapította, hogy a férfi korábban érkezett; az asztalt máris telepakolta a holmijaival. Alain-on ott volt a kedvenc nyakravalója, amire még együtt leltek tavaly a bolhapiacon; mint mindig, most is kócos volt, de tökéletesen nyugodt. Az asztalka fényes márványnégyzetét a viseltes aktatáska bendőjéből előkerült tárgyak borították: spirál-jegyzettömbök, a hónap botrányregényének egy még olvasatlan példánya, szűrő nélküli Gauloise-ok, egy skatulya valódi gyufa, és az a bőrkötésű naptár, amit Marly vett neki a Brownsnál.

— Már azt hittem, el sem jössz — mosolygott rá a férfi.

— Miért ne jöttem volna? — kérdezte Marly kapásból, hogy (szerinte szánalmasan) elleplezze a belsejében tomboló, visszafojtott rettegést. Rettegett, hogy elgyengül, hogy odalesz az akarata és céltudatossága, s megrettent a még mindig érzett szerelemtől is. Leült a másik székre és kényelembe helyezte magát. A csíkos kötényt viselő, fiatal spanyol pincérfiú ott termett, hogy felvegye a rendelését. Marly Vichy vizet kért.

— Mást nem? — kérdezte Alain. A pincér várakozott.

— Nem, köszönöm.

— Hetek óta próbállak elérni — mondta a férfi, s Marly tudta, hogy ez nem igaz. Mégis, ahogy korábban is sokszor, most is kíváncsi lett volna rá, hogy férfi mennyire tudatosan hazudik. Andrea váltig állította, hogy az Alain-féle pasasok olyan megrögzött, szenvedélyes hazudozók, hogy már észre sem veszik, hol a határ. Andrea szerint a maguk módján művészek voltak, akik a valóság átépítésén fáradoztak, és az új Jeruzsálem eszményi hely volt számukra. Itt nem voltak fedezetlen csekkek és zsémbes háziurak, s nem kellett balekra vadászni, aki majd kifizeti az esti cechet.

— Akkor nem nagyon törted magad, mikor Gnass rámtört a rendőrökkel — jegyezte meg epésen Marly, remélve, hogy Alain-nak ez majd az elevenébe vág; ám a kisfiús arc szokásos higgadtságával nézett rá vissza, s a férfi megszokott mozdulattal hátrasimította tiszta barna haját.

— Sajnálom — mondta, elnyomva a Gauloise-át. Marly tudatában a férfihoz hozzátársult a sötét francia dohány szaga; Párizsban mindenütt ott érződött Alain illata, a szelleme, a nyomai. — Sosem hittem volna, hogy rájön. Meg kell hogy értsd: amikor beláttam, mennyire nagyon kell nekünk a pénz, tudtam, hogy cselekednem kell. Azt is tudtam, hogy te túlságosan is idealista vagy. A galéria így is, úgy is befuccsolt volna. Ha Gnassal minden terv szerint ment volna, most ott lehetnénk, és boldog lennél. Boldog — ismételte, s újabb cigarettát kotort elő a csomagból.

Marly csak csodálkozva bámult rá; vágya, hogy higgyen neki, szertefoszlott.

— Tudod — folytatta Alain, s kihúzott egy gyufaszálat a piros-sárga skatulyából —, nekem már azelőtt is meggyűlt a bajom a rendőrséggel. Még diákkoromban; természetesen politikai okokból. — Fellobbantotta a gyufát, félredobta a dobozt, és rágyújtott.

— Politikai okokból — mondta utána Marly, és hirtelen nevethetnékje támadt. — Olyan pártról még nem hallottam, amibe a magadfajták belépnének. El sem tudom képzelni, vajon mi lenne a neve.

— Marly — mondta a férfi, s hangja elmélyült, mint mindig, amikor érzelmeinek fokozódását akarta kifejezni —, jól tudod, tudnod kell, hogy érted tettem. Vagy ha úgy tetszik, értünk. De azt biztosan tudod, hiszen érezheted is, Marly, hogy szándékosan sohasem bántottalak volna, vagy sodortalak volna veszélybe…

A zsúfolt asztalkán Marly retiküljének már nem maradt hely, így az ölében szorongatta. Érezte, hogy körme belemélyed a vastag, puha bőrbe.

— Sohasem bántottál volna. — A hangja zavart és elképedt volt, mint egy kisgyereké. S egyszerre csak felszabadult, leomlott róla a hiány, a vágy és a félelem, s csak egyszerű visszatetszést érzett az átellenben ülő csinos arc iránt. Csak bámulni tudta ezt az idegent, akivel egy évig együtt aludtak egy pirinyó szobában, a rue Mauconseil egyik pici galériája mögött. A pincér lerakta eléje a Vichy-s poharat.

Alain a nő némaságát az egyetértés kezdetének, üres arckifejezését pedig nyitottságnak vélte.

— Azt nem érted — lendült bele, a jól ismert nyitószöveggel —, hogy az ilyen Gnass típusú emberek bizonyos értelemben azért léteznek, hogy támogassák a művészetet. Hogy támogassanak minket, Marly. — Elvigyorodott, mintha önmagát nevetné ki; hetyke, cinkos mosolyától most végigfutott a hideg Marly hátán. — Mindazonáltal úgy hiszem, ha máshoz nem is, de ahhoz a minimális érzékhez hozzájuttattam a pasast, amelynek birtokában már saját Cornell-szakértőt is kereshet. Bár biztosíthatlak, az én Cornell-szakértőm messze a legképzettebb volt a két…

Hogyan hagyja itt?

Állj fel, biztatta magát Marly. Fordulj meg. Menj vissza nyugodtan az bejárathoz. Menj ki az ajtón. Lépj ki a Napoleon Telep szelíd csillogásába, ahol fényes márvány burkolja a rue du Champ Fleurit, az állítólag csak kurválkodásra használt, XIV. századi utcát. Mindegy, mindegy, csak elmenni, itthagyni! Most rögtön eltűnni mellőle, s járni az utcákat céltalanul, a párizsi útikalauzba temetkezve, amit még ideérkeztekor olvasgatott.

— Most viszont — hallotta meg ismét Alain hangját — láthatod, hogy a dolgok a lehető legjobban alakulnak. Gyakran megesik az ilyesmi, nemde? — újra mosolygott, de a mosolya ezúttal kisfiús volt, szomorkás, s valami szörnyű módon még bizalmasabb. — A galériát elveszítettük, de találtál munkát, Marly. Érdekes feladatot kaptál, s nekem megvannak a kapcsolataim, amikre szükséged lesz, Marly. Ismerem azokat, akikkel majd találkoznod kell, hogy megtaláld a művészedet.

— A művészemet? — A nő sietve belekortyolt a Vichybe, hogy leplezze zavarát.

A férfi kinyitotta összekarcolt aktatáskáját, s egy lapos, egyszerű hologramot húzott elő. Marly átvette, s magában hálás volt, hogy végre csinálhat valamit a kezével. Hanyagul készített kép volt: azt a dobozt ábrázolta, amit Virek Barcelona-szimulációjában látott. A dobozt férfikezek tartották, de nem Alain-éi; egyiken valami sötétes fémből való pecsétgyűrű látszott. A háttér kivehetetlenül elmosódott; csak a doboz volt éles, meg a kezek.

— Alain — szólalt meg Marly —, hol szerezted ezt? — Felpillantott, bele a barna szemekbe, amikben rémes, gyermekded diadal csillogott.

— Nagyon sokba kerül majd valakinek, hogy kiderítse. — A férfi elnyomta a cigarettáját, és felállt. — Elnézésedet kérem. — Elsétált a mosdók felé. Amint eltűnt a tükrök és a fekete acélgerendák mögött, Marly félredobta a hologramot, átnyúlt az asztalon, és felcsapta az aktatáska fedelét. Nem volt benne semmi, csak egy kék gumiszalag meg némi dohánytörmelék.

— Hozhatok Önnek még valamit? Esetleg még egy Vichyt? — állt meg mellette a pincér.

A nő felnézett rá, s hirtelen belehasított, hogy ismeri valahonnét. Ez a sötét, beesett arc…

— A barátja adóegységet visel — közölte a pincér. — És fegyvert is. Én voltam Brüsszelben a szobainas. Adja meg neki, amit kér! Jusson eszébe, magának a pénz nem számít. — Elvette Marly poharát, és vigyázva a tálcájára helyezte. — őt valószínűleg romlásba fogja dönteni.

Alain vigyorgott, amikor visszatért.