William Gibson - Számláló Nullára

Az epizód cselekménye most érte el tetőpontját: a Covina Csomóponti Telep alatt húzódó utcán alacsonyan támadó, szervópilótás német minikopterek vettek tűz alá egy napcellássá átalakított régi BMW-t, Michele Morgan Magnum egy nikkelburkolatú Nambu agyával püfölte árulóvá lett személyi titkárát, és Szuszlov — akivel Bobby egyre jobban azonosult — hanyagul készülődött, hogy lelépjen a városból, egy bámulatos japán testőrnővel, aki Bobbyt szintén a holopornó-egység egyik álomlányára emlékeztette. Így álltak a dolgok — s ekkor valaki felsikoltott.

Bobby még senkit nem hallott így sikoltani, és a sikoly rémületesen ismerősnek tetszett. De még mielőtt rágódni kezdhetett volna rajta, azok a vérvörös méhsejtek ismét bekavarogtak, s megfosztották a „Fontos emberek” utolsó kockáitól.

Sebaj, gondolta tudatának egy darabja, miközben a vörös feketébe váltott, Marshától bármikor meg lehet kérdezni, mi lett a vége…

— Nyisd ki a szemedet, öreg! Ez az! Túl erős a fény?

Igen, az volt, de nem csökkent. Fehéren sütött; fehéren, mint az a robbanás a fejében, ködlött fel az emlék évek távlatából, a teltfehér gránátvillanás a sivatag szélfútta, hűvös sötétjében. Mindkét szeme nyitva volt, de semmit sem látott. Csupán fehérséget.

— Fiam, rendes körülmények között hagynálak úgy, ahogy vagy. De akik fizetik a melómat, azt mondták, oldjam meg, ezért keltelek fel, mielőtt végzek. Most biztosan az érdekel, hogy miért nem látsz szart sem, igaz? Csak fényt látsz, semmi egyebet, ez a helyzet. Ez itt egy idegmegszakító. Bevallom, valójában egy szexboltból származik, de ha kell, nyugodtan használhatjuk orvosi célokra is. És most kell, mert elég rossz bőrben vagy, fiacskám, és abban is maradsz, míg meg nem csinálom, akármi is legyen a bajod. — A hang higgadt volt és magabiztos. — Nos, a hátadnál nagy gubanc volt, de egy varratozóval és pár lábnyi piócával elég jól el tudtam látni. Plasztikkal itt nem dolgozunk, de a csajok felettébb érdekesnek fogják találni azokat a karcolásokat. Most először is kitisztítom a melleden lévő sebet, aztán egy kis piócával összehúzom azt ott lent, és már készen is vagyunk. Ja, meg pár napig nemigen ugrálhatsz, nehogy felszakadjanak a varratok. Raktam rád egy csomó dermát, és még fogok is párat. Az érzékrendszeredet közben bekötöm egy teljes audiovizuális egységbe, szóval nem maradsz ki semmiből. A vérrel ne is törődj; mind a tiéd, de több már nem fog folyni.

A fehérség szürkés felhőkké csomósodott, s akárha lassan oszladozó porfátyolon át látná, a tárgyak is alakot öltöttek. Kipárnázott mennyezetre tapadva bámult lefelé, egyenesen egy vértől mocskos, fehér bábura, aminek egyáltalán nem volt feje. Csak egy zöldeskék műtőslámpa volt a helyén, ami mintha a bábu vállai közül nőtt volna ki. A bábu testén a medencecsontjától induló és majdnem egészen a bal mellbimbójáig keresztbefutó, hosszú vágás tátongott. Foltos orvosi köpenybe öltözött, fekete férfi hajolt föléje, s valami sárgás anyagot porlasztott a sebre. Azt, hogy a pasas fekete, a csupaszra borotvált, izzadsággal borított fejéről állapította meg. Kezére szorosan tapadó zöld kesztyűt húzott, s Bobby a csillogó koponyáján kívül mást nem is látott belőle. A bábu nyakának mindkét oldalára rózsaszín és kék dermakorongokat tapasztottak. A sebnyílás széleit csokoládészínű sziruppal kenték be, s a sárga spray sziszegve tódult elő a kicsiny ezüstpalackból.

Aztán Bobby átlátta a helyzetet, és a világ émelyítő módon a visszájára fordult. A lámpa a tükröző mennyezetről lógott le, és a bábu ő maga volt. Úgy érezte, hosszú és ruganyos zsinór rántja vissza, keresztül a vörös méhsejteken, fel egészen az álomszobáig, ahol a fekete lány pizzát szeletelt a gyerekeinek. A vízkés hangtalanul működött: nagysebességű, tűvékony vízsugárban mikroszkopikus kvarchomokszemcsék áramlottak. Bobby jól tudta, hogy az eszközt üveg és fémötvözet darabolására szánták, nem pedig mikrózott pizza szeletelésére. Rá akart kiabálni a lányra, mert attól rettegett, hogy levágja a hüvelykujját, anélkül hogy megérezné.

De nem tudott sem kiabálni, sem mozogni, sőt semmilyen hangot sem kiadni. A lány szeretetteli mozdulatokkal felszeletelte a pizzát, és lábával megpöccintette a kés leállítópedálját. A pizzaszeleteket egy sima fehér kerámiatálra rakta, majd az erkélyen túl kéklő négyszög felé fordult, ahol a gyerekei voltak. Ó, nem!, lehelte Bobby önnön gubójában. Ez nem lehet igaz! Mert a lány előtt pörgő-bucskázó lények nem az ő sárkányrepülőző kölykei voltak, hanem a szörnyűséges csecsemők Marsha álmából. Fémdarabok és rózsaszín csontok között feszülő, hulladék műanyaghártyák toldott-foldott, rongyos szárnyain vitorláztak… Bobby a fogaikat is látta…

— Hohó! — szólalt meg a fekete férfi. — Egy pillanatra elkószáltál! Nem sokáig, ne izgulj, tán csak egy New York-i percig… — A feje feletti tükörben látta, hogy a férfi keze lapos, áttetsző, kék műanyagtokot húz elő Bobby bordái mellől, a véres kendő alól. A szélein parányi fénypontok villogtak; reszketni és mozogni látszott.

— Íme, a pióca! — mondta a férfi, s a másik kezének hüvelykujjával benyomta a lezárt kék tok beépített nyitókését. A gyöngyfüzérre hasonlító szál most már szabadon lengett, s vonaglani kezdett. — Fasza cucc — dicsérte a férfi, miközben Bobby látóterébe emelte, — Vadiúj. Chibában most mindenki ezt használja. — A pióca barna, fejetlen jószág volt, minden gyöngy egy testszelvényének felelt meg, s mindegyik szelvény szélén halványan csillogó lábak csápoltak. Aztán a férfi, zöld kesztyűs csuklójának bűvészmozdulatával végigfektette a százlábút a nyílt seb mentén, és gyengéden megbökte a legutolsó szelvényt, ami Bobby arcához a legközelebb esett. Ahogy a szelvény megindult, csillogó fekete szálat húzott maga után, ami a pióca idegrendszeréül szolgált. Ahogy haladt, a szelvények karmai egymást követve összezárultak, és úgy zárták össze szorosan a vágást, mint a cipzár az új bőrdzsekit.

— Látod, ugye nem is volt olyan borzasztó az egész — jegyezte meg a férfi, és egy nedves fehér tamponnal felitatta a barna szirup ottmaradt cseppjeit.

Teljesen másképp lépte át Napi Kettő lakásának küszöbét, mint azt korábban oly gyakran elképzelte. Először is, legvadabb álmában sem gondolta, hogy tolószékben fogják begurítani, ráadásul olyanban, amit a Szent Mária Szülőotthonból lovasított meg valaki — a név és a leltári szám gondosan be volt maratva lézerrel a bal oldali, fénytelen króm kéztámaszba. A széket toló nő már jobban illett volna az elképzelt jelenetbe. Jackie-nek hívták; egyike volt a Leonnál látott két Lakótelep-beli lánynak, és — ahogy időközben rájött — a két angyalnak is. A tolószék némán surrant végig a lakás keskeny belépőjének rücskös faltól-falig szőnyegén. Csak a Jackie kalpagjáról csüngő karperecek csilingeltek vidáman.

Aztán arra sem számított, hogy Napi Kettő lakása ilyen ménkű nagy lesz; arra meg végképp nem, hogy fákkal lesz tele.

Pye, az orvos (aki gondosan kifejtette, hogy ő nem orvos, csak olyasvalaki, aki „segít néhanapján”) a hevenyészett műtőben egy megszaggatott bárszékre telepedett, lehámozta magáról a véres zöld kesztyűket, rágyújtott egy mentolos cigarettára, és komoly hangon figyelmeztette Bobbyt, hogy legalább egy hétig férjen a bőrébe. Percekkel később Jackie, és Rhea, a másik angyal, rácibáltak egy gyűrött fekete pizsamát — ami úgy nézett ki, mintha egy huszadrangú nindzsafilmből kölcsönözték volna —, beemelték a tolókocsiba, s megindultak vele a lakónegyed központi gerincét képező liftrendszer felé. Hála a Pye patikájából előkerült további három dermának, főleg annak, amelyik jó kétezer milligrammnyi analóg endorfint tartalmazott, Bobby sem fáradtságot, sem fájdalmat nem érzett.