William Gibson - Számláló Nullára

De valaki mégis megpróbálta. És valami más, valami egészen más dolog történt helyette. Ismét felfelé kaptatott a Leontól kivezető lépcsősoron. Tisztában volt vele, hogy nagyon keveset tud a mátrixról, de ennyire furcsa dologról még sosem hallott… No persze, mendemondákat hallott eleget, és sok vagány esküdött rá, hogy a cybertérben különös dolgokat látott. De Bobby úgy gondolta, már akkor is kómásak voltak, amikor becsatlakoztak; hallucinálni a mátrixban éppoly könnyű, mint bárhol másutt…

Talán éppen ez történt, töprengett tovább. A hang csak a haldoklás része volt, amikor beáll a flatline, s az ember agya tébolyult víziókat okád magából, hogy segítsen magán. A jelforrásnál meg holmi részleges kiesés történhetett, s így az idegrendszere kicsúszott a jég ellenőrzése alól.

Talán igen, talán nem; nem tudta. Ismeretlen terepen mozgott. Újabban egyre jobban erőt vett rajta a nemtörődömség lett, mert ez akadályozta meg a szükséges lépések megtételében. Azelőtt nemigen gondolkodott erről, de semmi másról sem különösebben. Tulajdonképpen amíg el nem kezdte a vagánykodást, úgy érezte, tud róla annyit, amennyi szükséges. A Barbárok is pont ilyenek voltak, s ezért lézengtek ott lenn, míg tönkre nem mentek a portól, vagy a Lazák nem végeztek velük. S a lemorzsolódás után fennmaradókból kialakul a gyermeknevelő, lakást vásárló barrytowniak újabb hada, s a körforgás csak megy tovább…

Bobby olyan volt, mint az óceán partján felnőtt srácok, akik azt ugyanolyan természetesnek tekintették, mint ő az égboltot, ám mit sem tudtak áramlatokról, hajózási útvonalakról, s az időjárás titkairól. Bobby már az iskolában megismerkedett a deckekkel. Ezek a játékszerek egy olyan tér végtelen távlatain repítették keresztül, amely a szó igazi értelmében sosem volt tér, hanem az emberi faj hihetetlenül bonyolult, közmegegyezésen alapuló hallucinációja. A cybertér mátrixa volt ez, ahol neon-szupernóvákként izzottak az óriáscégek memóriamagjai. Belsejükben akkora adatsűrűség feszült, hogy érzékszervi túlterhelést okozott már az is, ha valaki megpróbált belőlük a puszta körvonalaknál többet felfogni.

De amióta vagánykodott, kezdett rádöbbenni, milyen átkozottul keveset tud a dolgok működéséről, s ez nemcsak a mátrixra állt. Átterjedt más témákra is, és Bobby egyre többet töprengett és gondolkodott. Vajon hogyan működik Barrytown? Mi viszi anyját a hanyatlásba? S miért fordítják a Barbárok és a Lazák minden energiájukat egymás kölcsönös kiirtására? Vagy miért volt Napi Kettő fekete, miért lakott fenn a Lakótelepen, s mindez milyen különbséget jelentett?

Menet közben azért még leste, nem tűnik-e fel valahol a seftes. De csak fehér arcokat látott mindenfelé. Gyomra hangosat kordult; felködlött előtte az otthoni hűtőben bontatlanul lapuló búzaszelet-csomag. Szójaszószban kéne jól átsütni, s harapni mellé némi algaostyát…

Ahogy újra a bódéhoz ért, rálesett a Coke-órára. Marsha most már biztosan hazaért, és már a „Fontos emberek” szövevényes labirintusában andalog. Már huszadik éve osztozott — a csatlakozó útján — a női főszereplő sorsában. Az Ashai Shimbun faxpéldánya rendíthetetlenül tekercselődött apró ablaka mögött, s Bobby épp idejében lépett oda, hogy az első jelentéseket olvashassa a New Jersey állambeli, Barrytownban, a Covina Csomóponti Telep 3. szintjének A blokkjában történt bombarobbanásról…

A riport a következő pillanatban már el is tűnt, s helyette a clevelandi yakuzafőnök temetési szertartásáról szóló tudósítás jelent meg. Szigorúan hagyományos temetés volt: az összes résztvevő fekete esernyőt vitt magával.

Bobby egész életében ott lakott, az A blokkban, az 503-as lakásban.

Az a roppant dolog, amint bevág, és laposra döngöli Marsha Newmarkot, a Hitachijával együtt…

És persze mindezt neki szánták.

— Ott van valaki, ne szaglássz arra! — hallotta a saját hangját.

— Hé! Haver! Grófom! Be vagy lőve, testvér? Hé! De hát hová rohansz?

A két Vezér elkerekedett szemekkel bámult az eszeveszetten rohanó Bobby után.

Conroy letérítette a kék Fokkert a háború előtti országút mállatag szalagjáról, és levette a gázt. A porfelhő, amely Needles óta hosszú kakastollként úszott mögöttük, lassan ülepedni kezdett. Megálltak; a légpárnás felfúvódott gumikötényébe süppedt.

— Ez a találkozóhely, Turner.

— Mitől ment így tönkre?

Négyszögletes betonmező nyújtózott előttük, a végében viharverte salaktéglából rótt, szabálytalan falakkal.

— A gazdaság — felelte Conroy. — Még a háború előtti években kezdték a melót, és sosem fejezték be. Innen tíz kilométerre nyugatra egész parcellákat láthat, ahol csak járdacsíkok vannak. Ház egy szál se. Semmi az égvilágon.

— Hányan vannak a csoportban?

— Kilencen, plusz maga. No meg az orvosok.

— Miféle orvosok?

— A Hosaka orvosi különítménye. A Maas biológiai dolgokban utazik, világos? Ki tudja, miket ültettek abba a fiúba? Ezért a Hosaka szabályos kis idegsebészetet állított ki, felszerelve három csúcsdokival. Ketten a cégtől vannak, a harmadik egy koreai, akinek a kisujjában van a zuggyógyászat. Az a hosszú ott az orvosi modul — mutatott előre. — Ott, a féltető alatt.

— Hogyan tudták idehozni?

— Tucsonból egy olajszállítóban hoztuk idáig, aztán úgy tettünk, mintha lerobbantunk volna. Kiszedtük és begurítottuk. Mindenki besegített, úgy három perc alatt megvoltunk vele.

— Esetleg a Maas is — dünnyögte Turner.

— No igen — Conroy leállította a hajtóművet. — Ez is része a paklinak — folytatta a hirtelen beállt csendben. — De van sanszunk rá, nem szúrták ki. Az emberünk az olajszállítóban maradt, és a tucsoni diszpécsernek CB-n siránkozott a szaros hőcserélőről, meg hogy milyen sokáig fog tartani, amíg megcsinálja. Gondolom, lehallgatták. Maga tudott volna jobb módszert?

— Nem. Feltéve, hogy a kliensnek a helyszínen kell a dolog. De most itt ülünk a felderítésük nyomvonalának közepén…

— Édesem — horkant fel Conroy —, hiszen talán csak kúrni álltunk meg itt, félúton Tucson felé. Ezen a helyen bármi előfordulhat; pisálni is itt állnak meg a népek. — Fekete Porsche-órájára nézett, és folytatta: — Egy órán belül ott kell lennem; akkor indulok a 'kopterrel a partra.

— Vissza a fúrószigetre?

— Nem. A maga rohadt sugárhajtásújáért megyek. Remélem, magam is elboldogulok vele.

— Helyes.

— Ha engem kérdez, én egy légpárnás Dornierrel csinálnám. Leállnánk az úton, amíg Mitchellt nem látjuk kijönni a dokiktól. Mire megpucolják, pont ideérnénk. Akkor behajítanánk a fiút, és már húznánk is a sonorai határ felé…

— Hangsebesség alatt — fejezte be Turner. — Szó sem lehet róla! Maga azért megy Kaliforniába, hogy megvegye nekem azt a helyből felszálló sugárhajtású gépet. A barátunk egy többcélú harci repülőn fog innen kimenni, ez még nem annyira elavult.

— Na és ki lesz a pilóta?

— Én — felelte Turner, és megkopogtatta a csatlakozóaljzatot a füle mögött. — Ez egy teljesen integrált, interaktív rendszer. Maga megveszi tőlük az adapterprogramot, én meg bekötöm.

— Nem tudtam, hogy konyít az ilyen komoly gépekhez…

— Nem is konyítok. De ahhoz, hogy leszállítsak valakit Mexikóvárosba, nincs szükségem okoskolbászokra.

— Még mindig a kemény fiút játssza, Turner? Az a pletyka járja, hogy még Delhiben lecsapták a farkát; hallotta már? — Conroy megperdült és hidegen, tisztán rávigyorgott.