Szergej Lukjanyenko - Éjszakai őrség

Persze csapásomnak nyoma maradt a térben. A homály csak úgy zengett, mohón szürcsölve az energiát.

— Antosa, ezt most miért kellett? — kérdezte enyhe megbántottsággal a hangjában Ignát. — Ugyan miért? Nem valami sportszerű!

— Viszont roppant hatásos — válaszoltam a teraszról lejövet. — Aprítsak még?

— Eridj már! — Ignát lehajolt, s a fahasábokat szedegette össze. — Ha így megy tovább, a végén még arra fanyalodunk, hogy a saslikokat is tűzgolyóbisokkal sütögessük.

Nem éreztem magam vétkesnek semmiben, de azért segítettem neki. A tűzifa takarosan volt széthasogatva, a vágások éle lédús sárgás borostyánszínben tündökölt. Kár az ilyen szépségért, nem kellene tűzifaként végeznie.

Aztán a házra néztem és a földszinti ablakban megpillantottam Olgát.

Meglehetős komolysággal figyelte kirohanásomat. Túlságosan is komolyan.

A kezemmel intettem felé.

TIGRINCS motorja jófélének bizonyult, már ha ezzel a meglehetősen kifejezéstelen szóval egyáltalán illetni lehet egy Harleyt. Alapmodell volt ugyan — de akkor is vannak a Harley Davidsonok, és van az összes többi motorkerékpár…

Fogalmam sem volt, miért kellett egyáltalán Tigrincsnek, mert ahogy elnéztem, évente 1-2 alkalommal használhatta. Vélhetően ugyanazért, amiért a hatalmas családi ház, ahol a varázslónő csak hétvégenként tartózkodott. Viszont már délután kettő előtt a városban voltunk.

Szemjon virtuóz módjára kormányozta a súlyos kétkerekű masinát. Én aztán nem tudnám utánacsinálni, akkor sem, ha aktiválnám a memóriámban lapuló „extrém készségek”-et és átnézném a valóság elágazásait. Csak akkor tudnék nagyjából ugyanakkora sebességgel haladni, ha alaposan nyakára hágnék a tartalékolt Erőnek. Szemjon viszont egyszerűen csak kormányozta a motort — és csupán annyiban volt több egy emberi sofőrnél, hogy nagyobb tapasztalattal rendelkezett.

A levegő még százkilométeres sebesség mellett is izzott. A szél forró-érdes törülköző gyanánt paskolta az arcomat. Mintha egy kályha tűzterében száguldottunk volna — egy vontatottan vánszorgó, a napon ropogósra sült kocsikkal teli, végtelen aszfaltmezőn. Vagy háromszor már azt hittem, hogy belerohanunk valamelyik autóba, vagy egy előzékenyen elibénk ugró oszlopon kötünk ki.

A szörnyethalástól persze nem kellene tartanunk, a többiek megéreznék, értünk jönnének, az utolsó cafatig összeraknának bennünket, de akkor se lenne túl kellemes érzés…

Végül is rendkívüli események nélkül értük el célunkat. A körgyűrű után Szemjon vagy ötször is bevetette a mágiát, de csakis azért, hogy a közlekedésrendészetiek figyelmét elterelje.

A címet meg se kérdezte Szemjon, noha egyszer se járt nálam. A kapualjnál fékezett, leállítva a motort. A játszótéren olcsó sört vedelő kamaszok rögvest elhallgattak, és a motorkerékpárt kezdték stírölni. Jó dolog ilyesfajta egyszerű és világos ábrándokkal bírni az életben, mint teszem azt: sör, extasy a dizsiben, belevaló barátnő — meg egy Harley a feneked alatt.

— Rég támadt már jövőbelátósdid? — kérdezte Szemjon.

Összerezzentem. Őszintén szólva különösebben nem terjesztettem magamról, hogy egyáltalában szoktak lenni jövőbe látásaim.

— Elég rég.

Szemjon bólintott. Föltekintett az ablakaimra. Nem állt le pontosítani, hogy miért is kérdezte ezt.

— Esetleg fölmenjek veled?

— Ide figyelj, most úgy nézek ki, mint egy szende leányka, akit egész az ajtajáig illik kísérni?

A mágus elvigyorodott:

— Leszel szíves nem összekeverni engem Ignáttal. Rendben, minden üres. Légy óvatos!

— Miben?

— Hát mindenben.

Fölbőgette a motort. A mágus a fejét csóválta:

— Valami beindult, Anton. Közeleg. Légy óvatos!

Helyből startolt, miáltal a nézőseregletet alkotó ifjúság körében hangos tetszésnyilvánítást aratott, majd könnyedén átsiklott a parkoló Volga meg egy lassan araszoló Zsiguli közti szűk nyílásban. A nyomába nézve a fejemet csóváltam. Nem kell ahhoz a jövőbe látni, hogy megjósoljam: Szemjon egész nap Moszkvában fog kóricálni, aztán meg valami rockercsapathoz verődik és negyedóra alatt úgy beépül közéjük, hogy aztán egész legendakört indít útjára az őrült öreg motorosról…

Légy óvatos…

Miben?

De leginkább: miért?

Beléptem a kapualjba, gépiesen bepötyögtem a kapunyitó kódot, hívtam a liftet. Reggel még háváj volt, haverok — de jó is volt…

Minden megvan továbbra is, csak már én nem vagyok ott.

Azt beszélik, hogy amikor egy Fénypárti mágus elveszti az erejét, azt mindig afféle „fölvillanások” kísérik, akárcsak a betegeknél, ha közeleg az epilepsziás roham. Teszem azt holmi fölös erőpocsékolás, mint a legyek tűzgolyóbisokkal való irtása avagy a harci igézetek bevetése révén megvalósuló tűzifa-hasogatás. Szeretteinkkel való összeveszés. Váratlan összeszólalkozások egyes barátainkkal, és ugyanolyan váratlan összeborulások másokkal. Mindez közismert, és mindannyian tudjuk, mivel végződik a Fénypártiak erővesztése.

Légy óvatos…

Az ajtóhoz léptem és a kulcsomért nyúltam.

Csakhogy az ajtó nyitva volt.

Rajtam kívül csak a szüleimnek volt kulcsa a lakásomhoz. Ők azonban soha nem állítottak volna be Szaratovból anélkül, hogy előtte ne szóltak volna. Meg aztán én is megéreztem volna jó előre érkezésüket.

Egy mezei betörő az életben nem próbálkozna be a lakásommal, már a küszöbön megakasztaná egy egyszerű kis jelecske. A Másfélék számára is léteznek sajátos akadályok. És ezek meghaladása csakis az Erő kérdése. Ám a riasztóberendezésnek működésbe kellett volna lépnie!

Ott álltam és az ajtó meg az ajtófélfa közti keskeny rést méregettem, a rést, amelynek nem lett volna szabad ott lennie. Benéztem a homályon keresztül — de semmit se láttam.

Nem volt nálam fegyver. A pisztolyom a lakásban van. A tucatnyi harci amulett úgyszintén.

Az előírások szerint kéne cselekedni. Amennyiben az Éjszakai Őrség munkatársa mágikus védelem alatt álló lakóingatlana területén megvalósuló illetéktelen behatolást észlel, köteles az ügyeletes műveletist, illetve gyámot értesíteni, minekutána…

Elég volt elképzelnem, hogy Geszerhez fogok esdekelni, aki alig két órája csak úgy mellékesen szétszórta az egész Nappali Őrséget, és menten elment a kedvem holmi előírásszerű cselekedetektől. Ujjaimból oly alakzatot formáztam, mely a „lefagyasztás” igézésének gyors előhívását tette lehetővé. Vélhetően Szemjon látványos gesztusának hatására.

Légy óvatos?

Belöktem az ajtót, azzal beléptem a saját, ám egy pillanat alatt idegenné lett lakásomba.

És csak miután beléptem, tudatosodott bennem, kinek lehetett elég ereje, fölhatalmazása avagy banálisan szólva pofátlansága ahhoz, hogy meghívás nélkül jöjjön a hajlékomba.

— Jó napot, főnök! — mondtam, és benéztem a dolgozószobába.

Ha úgy vesszük, egyvalamiben azért nem tévedtem.

Az ablak melletti fotelban ülő Zavulon meglepve vonta föl szemöldökét. Félretette az általa olvasott „Argumenti i fakti” [47] Érvek és Tények — népszerű moszkvai hetilap. újságot. Akkurátusan levette vékony aranykeretes szemüvegét. És csak ezek után felelt:

— Jó napot, Anton. Tudod, meglehetősen örülnék annak, ha a főnöködnek tudhatnám magam.

És közben mosolygott — az osztályon felüli Setét mágus, a moszkvai Nappali Őrség feje. Mint általában, most is egy kifogástalanul szabott öltönyt viselt, melyet mintha ráöntöttek volna, mindehhez pedig egy halványszürke inget. Egy ösztövér, rövidre nyírt hajú, meghatározhatatlan korú Másféle.