Szergej Lukjanyenko - Éjszakai őrség

— Olga, mindezt értem.

— Csodás. Akkor azt is fogd föl, amiről nem beszélnek egyenesen! Évezredek óta küzdünk. És mindezen idő alatt igyekeztünk átformálni a történelem menetét. Egy új világ teremtésén fáradoztunk.

— Szép új világ.

— Ne ironizálj! Egyet-mást azért elértünk. A vérontás meg a szenvedés árán mégiscsak emberségesebbé kezd válni a világ. Csakhogy szükség van egy kézzelfogható, valódi fordulatra.

— A kommunizmus a mi ötletünk volt?

— Nem a miénk, de támogattuk. Meglehetősen vonzónak tűnt.

— És mi lesz most?

— Majd meglátod. — Olga elmosolyodott. Barátian, őszintén. — Anton, minden rendben lesz. Higgy nekem!

— Tudnom kell.

— Nem. Ez az, amire pont nincs szükség. Nem kell aggódnod, semmiféle forradalom nincs tervbe véve. Nincs szó lágerekről, kivégzésekről, vésztörvényszékekről. Nem követjük el újra régi hibáinkat.

— Viszont újakat vétünk.

— Anton! — Olga fölemelte a hangját. — De hát, a mindenségit, mit meg nem engedsz magadnak! Kiváló esélyeink vannak a győzelemre. Országunkra béke, nyugalom és virágzás vár! Az emberiség élére állhatunk. Legyűrjük a Setétet. Tizenkét év fölkészülés, Anton. És nemcsak Geszer dolgozott, hanem az egész felsőbb vezetés is.

— Tessék?

— Igen. Tán azt hitted, hogy találomra folyik itt minden?

Teljesen elképedtem.

— Tizenkét éve kíséritek figyelemmel Szvetlánát?

— Persze, hogy nem! Egy új társadalmi modell lett kidolgozva. Zajlott a terv egyes elemeinek kipróbálása. Még én sem vagyok képben minden részletét illetően. Geszer azóta várja, hogy a terv részesei térben és időben találkozzanak.

— Mármint egész pontosan kik? Szvetlána és az inkvizítor?

Egy pillanatra összeszűkült a pupillája, én pedig megértettem, hogy beletrafáltam. Részlegesen.

— Ki van még benne? Nekem milyen szerepet szántak? És te mit fogsz tenni?

— Megtudod, ha eljön az ideje.

— Olga, az emberi életbe történt mágikus beavatkozás még soha nem vezetett semmi jóra.

— Hagyjuk az iskolás axiómákat! — Most már tényleg belelendült. — Ne hidd magadat okosabbnak a többieknél! Nem áll szándékunkban bevetni a mágiát. Higgadj le és pihenj!

Bólintottam:

— Rendben. Kifejtetted az álláspontodat, amivel én nem értek egyet.

— Hivatalosan?

— Nem. Privátice. És mint magánszemély, jogomban állónak érzem az ellenszegülést.

— Kivel szemben: Geszerrel tán? — Olga szeme kikerekedett, szájszélei mosolyra húzódtak. — Anton!

Sarkon fordultam, és kiviharzottam a szobából.

Igen, röhej.

Igen, ostobaság.

Nem egyszerűen holmi zavaros akciót próbál most levezényelni Geszer és Olga. Nem csupán a sikertelen társadalmi kísérlet megismétlésére törekszenek. Ez egy jól előkészített, rég eltervezett akció, amelybe szerencsétlenségemre én is belekeveredtem.

Jóváhagyta a felsőbb vezetőség.

Jóváhagyta a Fény.

Tulajdonképpen mit izmozok én itt? Még csak jogom sincs hozzá. Szemernyi sem. És esélyem sincs. Abszolúte nincs. Persze vigasztalgathatnám magam az óraszerkezetbe került homokszemről szóló bölcs példázattal, ám momentán éppenséggel egy malomkövek közé került homokszem vagyok…

És, ami a legszomorúbb, holmi baráti és gondoskodó malomkövek közé. Senki sem fog üldözni. Senki sem bocsátkozik harcba velem. Csupán elejét veszik annak, hogy csacskaságokat csináljak, melyekből amúgy sem származhat semmiféle haszon.

Akkor hát mégis, miért e fájdalom, ez az elviselhetetlen fájdalom, mely keblem mardossa?

A teraszon álltam, tehetetlen dühömben összeszorított öklökkel, amikor egy kéz nehezült a vállamra.

— Ahogy elnézem, sikerült ezt-azt kiderítened… nemdebár, Anton?

Szemjonra nézve bólintottam.

— Nehéz?

— Igen — vallottam be.

— Csak egyet érts meg, légy oly szíves! Nem egy homokszem vagy. Az emberek közül senki sem homokszem. A Másfélék közül meg aztán pláne nem.

— Mennyit kellett ahhoz élni, hogy ekkora járatosságra tegyél szert a gondolatok kitalálásában?

— Vagy száz évet, Anton.

— Ezek szerint Geszer úgy tud olvasni bármelyikünkben, akárha nyitott könyvek lennénk?

— Természetesen.

— Következésképp le kell szoknom a gondolkodásról — mondtam.

— Először ezt kell megtanulni. Tudtad, hogy a városban balhé volt?

— Mikor?

— Negyedórája. De már véget is ért.

— És mi történt?

— A főnökhöz érkezett egy futár, valahonnét Keletről. A Setétek azon voltak, hogy fölfedjék és likvidálják. A főnök szeme láttára. — Szemjon elvigyorodott.

— De hisz ez háború!

— Nem, jogukban állt kezdeményezni. A futár illegálisan jött.

Körülnéztem. Senki sem sietett sehová. A kocsikat sem indították be, a cuccaikat sem kapkodták össze. Ignát és Ilja újból begyújtották a kerti parazsas sütőtálat.

— Nem kell visszatérnünk?

— Nem. A főnök elboldogul egyedül is. Volt egy kis összes csapás, áldozatok nélkül. A futárt az Őrségünkbe fogadták, a Setétek pedig kénytelenek voltak üres kézzel távozni. Épp csak az étterem sérült meg kicsit.

— Miféle étterem?

— Amelyikben a főnök találkozott a futárral — homályosított föl türelmesen Szemjon. — Engedélyt kaptunk az üdülgetés folytatására.

Fölnéztem — vakítóan kék égbolt, melyből nemsokára csak úgy árad majd a hőség.

— Tudod, valahogy nincs kedvem punnyadni. Visszatérek Moszkvába. Gondolom, emiatt senki se sértődik meg.

— Persze, hogy nem.

Szemjon előhúzta cigijét, rágyújtott. És mintegy mellékesen odavetette:

— A te helyedben azon lennék, hogy megtudjam: mit hozott a futár Keletről. Lehet, hogy ez a nagy esélyed.

Keserűen elnevettem magam.

— A Setétek sem tudták meg, te pedig azt javaslod, hogy turkáljak a főnök széfjében?

— A Setétek nem tudták elszedni. Akármi is legyen az. Nem szabad elvenned, vagy akár csak megérintened a küldeményt, ez magától értetődik. Viszont ha kiszimatolod…

— Köszönöm. Tényleg köszönöm.

Szemjon biccentett, különösebb büszkeség nélkül nyugtázván hálámat.

— A homályban majd elszámolunk. Ja igen, valahogy én is belefáradtam a pihizésbe. Ebéd után majd elkérem Tigrincstől a motorját, és bemegyek a városba. Elvigyelek?

— Aha.

Szégyelltem magam. Vélhetően ezt a fajta szégyent teljes mértékben csakis a Másfélék tudják megtapasztalni. Mindig tudatában vagyunk annak, ha valaki előzékeny velünk, amikor meg nem érdemelt ajándékokat kapunk, méghozzá olyanokat, melyeket nincs erőnk visszautasítani.

Nem tudok itt tovább megmaradni. Sehogy se megy. Hogy továbbra is lássam Szvetlánát, Olgát, Ignátot. Hogy hallgassam az ő igazságukat.

Az én igazságom pedig örökre elkísér.

— Egyáltalán tudsz motorozni? — kérdeztem, sutamód próbálva félrevinni a beszélgetést.

— Részt vettem az első Párizs-Dakar-ralin. Gyere, segítsünk a többieknek!

Komor pillantást vetettem Ignátra, aki épp fát aprított. Virtuóz módjára kezelte a baltát. Minden egyes suhintás után egy pillanatra megdermedt, futó pillantást vetett a körülötte állókra, miközben a bicepszét tornáztatta.

Nagyon szerette önmagát. Ami azt illeti, az egész, őt körülvevő világot is. De azért elsősorban mégiscsak önmagát.

— Segítsünk! — egyeztem bele. Lendületet vettem és a homályon keresztül odavetettem egy hármas penge-jelet. Pár tuskó takaros hasábokra esett szét, Ignát pedig, aki épp soron következő ütésre emelte volna a baltát, elvesztette egyensúlyát és majdnem elesett. Most a fejét forgatta.