Szergej Lukjanyenko - Éjszakai őrség

A MOZGÓLÉPCSŐ lassan, nehézkes mozgással haladt. Nincs mit tenni, régi egy állomás. Viszont a szél szabadon átfújt a betoncsövön — összezilálta a frizurát, lefújta a kapucnit, a sál alá is bevette magát, legszívesebben mintha visszafújná az embert a mélybe.

A szél nem akarta, hogy Jegor följöjjön.

Egyre csak marasztalta volna.

Furcsa, de olybá tűnt, hogy körülötte senki sem vette észre a széljárást. Kevés volt a járókelő — éjfélre az állomás teljesen elnéptelenedett. Alig néhányan jöttek csak szembe, a mozgólépcsőn Jegoron kívül jóformán senki: egyvalaki előtte, ketten-hárman pedig mögötte. Ennyi.

Meg még talán a szél.

Jegor zsebre dugta a kezét, és megfordult. Már vagy két perce elhagyta a szerelvényt, de egyre csak azt érezte, hogy egy idegen tekintet vetül rá. Nem tűnt fenyegetőnek — inkább igéző, éles volt, a szúrósabb fajtából.

A mozgólépcső legalján egy magas, egyenruhás férfi állt. Nem rendőr, hanem katona. Arrébb egy nő, kézen fogva álmos kisgyerekét. Meg egy férfi — fiatal, rikító narancssárga dzsekiben, walkmannel. Olybá tűnt, mintha álltában aludt volna.

Egyszóval semmi gyanús. Még csak egy késve hazasiető fiúcskának sem kell tartania semmitől. Jegor ismét fölfelé nézett, ahol a csillogó lépcsőkorlátnak dőlve egy rendőr vizslatta unottan a gyér utasforgalomból kihalászható könnyed prédát.

Semmitől sem kell tartani.

A szél még utoljára taszított egyet Jegoron, aztán elcsitult — mintha megbékélt volna, megértvén, hogy hasztalan a küzdelem. A fiúcska még egyszer hátranézett, aztán futásnak eredt a lába alatt lelapuló lépcsőfokokon. Sietni kell. Nem tudni, miért, de kell. Még egyszer belenyilallt ennek tudata, olyan értelmetlenül és aggasztón, hogy beleborzongott.

Csak a szél az.

Jegor kiszökkent a félig nyílt ajtószárnyakon, s az átható hideg újult erővel csapott le rá. Uszodától nedves haja — már megint bedöglött a hajszárító — azon minutában jéggé dermedt. Jegor mélyebbre húzta a kapucniját, aztán megállás nélkül átvágott az árusok bódéi mellett, és becsusszant az aluljáróba. Itt már érezhetően több volt a járókelő, ám az aggodalom csak nem akart elmúlni. Le nem lassítva még hátra is fordult, de senki sem követte. A nő a kisgyerekkel a villamosmegállóba igyekezett, a walkmanes férfi megállt egy bódé előtt, s épp az italosüvegeket tanulmányozta, a katona pedig még ki se jött a metróból.

A fiúcska az aluljáróban egyre szaporábban szedte a lábát. Valahonnét zene hallatszott — halk, alig hallható, ugyanakkor meglepően kellemes. Fuvola légies dallama, gitárhúrok surrogása, xilofon harangzúgása. A zene hívta magához, egyre csak siettette. Jegor kitért egy szembejövő sietős társaság elől, majd lehagyott egy enyhén ittas, vidoran vánszorgó pasast. A fejéből mintha minden gondolat kiröppent volna, szinte már rohant.

A zene hívta.

Lassan már szavak is kezdtek belészüremkedni. Egyelőre még elmosódottak, alig hallható, csalogató szavak… Jegor kiszökkent az aluljáróból, egy pillanatra megállt és a hideg levegőt kapkodta. A járda mellé épp akkor állt be a troli. Egy megálló erejéig akár föl is szállhatna rá, hisz jóformán a ház előtt teszi le…

A fiúcska lassan indult a troli felé, mintha a lába váratlanul megbénult volna. Pár másodperc után a harmonikaajtó összezárult, s azzal a jármű kigördült a megállóból. Jegor bambán bámult a nyomába, a zene pedig egyre hangosabban szólt, lassan az egész világot betöltötte: az égbe szökő szálloda félkörétől egészen az idelátszó, közeli „pálcikákon álló dobozig” — a lakóházáig. A zene gyaloglásra hívta. A fényesen kivilágított sugárútra, ahol most is jó pár járókelő haladt. A lépcsőházig csupán öt perc az út.

A zenéig még annyi se…

Jegor vagy száz métert haladhatott, aztán a szálloda épülettömbje immáron nem védte a széltől. A jeges légáramlat belemart az arcába, még a hívogató dallamot is majdnem elnyomta. A fiúcska tántorogva megállt. Az igézet egy csapásra szertefoszlott, viszont ismét visszatért az idegen tekintet érzete, ezúttal egy adag kiadós rettegéssel körítve. Megfordult — ismét egy troli közeledett a megállóhoz. És az utcai lámpák fényében megvillant egy rikító narancsszín dzseki. A férfi, akivel együtt jött föl a mozgólépcsőn, követi. Félig lehunyt szemmel, de meglepő gyorsan és céltudatosan, mintha látná Jegort.

A fiúcska futásnak eredt.

A zene újult erővel hangzott föl, túlharsogván még a szél függönyét is. Most már az egyes szavakat is ki tudta venni. Tudta, de nem akarta…

Az lenne most a leghelyesebb, ha a sugárúton menne, a bezárt, de fényben úszó üzletek mentén, a kései járókelők mellett, a száguldozó autósok szeme láttára.

Ám Jegor befordult egy kapualjba. Odavonzotta a zene.

Majdnem vaksötét volt, csupán a fal mellett mocorgott két árnyék. Jegor akárha ködfátyolon keresztül látta volna őket, holmi sápatag kékes fényben. Egy ifjú és egy hölgyike, meglehetősen lenge öltözékben, mintha bizony odakint az udvaron nem mínusz 20 fok lenne.

A zene még utoljára rázendített, áthatón és diadalmasan. Azzal elhallgatott. A fiúcska érezte, ahogy elernyed a teste. Verejtékben úszott, alig állt a lábán, le akart ülni a síkos, eljegesedett szeméttel borított járdára.

— Jóféle… — szólalt meg halkan a hölgyike. Sovány arca volt, beesett orcákkal, sápadt bőrrel. Csak a szeme tűnt élőnek: fekete, hatalmas, vonzó szeme.

— Hagyhatnál belőle… egy kicsit… — szólt az ifjú. Elmosolyodott. Olybá tűntek, mint két testvér: nem az arcvonásaik alapján, hanem valami mindkettejükben közös, megfoghatatlan sajátság okán — akárha egy porosan áttetsző tüll borult volna rájuk fölülről.

— Neked? — A hölgyike egy pillanatra levette Jegorról a tekintetét. A dermedtség kicsit alábbhagyott, viszont fölhorgadt a rettegés. A fiúcska szóra nyitotta száját, ám észrevévén az ifjú tekintetét, egyszerűen nem tudott kiáltani. Mintha egy hideg gumihártya feszült volna rá.

— Igen. Fogd!

A hölgyike gunyorosan horkant egyet. Tekintetét Jegorra vetette, ajkaival felé csücsörített, mintha épp csókot dobna. Aztán halkan ismételni kezdte a csalogató zenébe fonódó ismerős szavakat.

— Gyere ide… Gyere hozzám…

Jegor mozdulatlanul állt. Nem volt ereje elfutni, dacára az egész rettenetnek, meg a torkából föltörő és nyomban elakadó kiáltásnak. Csak arra futotta, hogy állva maradjon.

A kapualj mellett egy nő haladt el, pórázon vezetve két megtermett farkaskutyát. Komótosan, lassítottfelvétel-szerűen, akárha víz alatt haladna, egy rémálom részeként. Szeme sarkából Jegor észrevette, hogy a kutyák nekilódultak, a kapualj felé húztak, s azzal lelkében hiú remény lángja lobbant. A farkaskutyák vicsorogtak, de valahogy tétován, gyűlölettel vegyes rettegéssel. A nő egy pillanatra megállt, gyanakodva a kapualjba nézett. Jegor észrevette, hogy a tekintete jellegtelen — mintha egyenest átnézne rajta.

— Gyerünk! — rántott a pórázokon, s a kutyák készségesen egész a lábáig hátráltak.