Szergej Lukjanyenko - Éjszakai őrség

— Hagyjuk ezt most! Gyorsabban, Pável!

— A fiúk már úton vannak.

Hirtelen úgy éreztem, mintha az állkapcsomba izzó tű fúródnék. Hogy rohadnál meg…

— Pása, nem tudom teljes mértékben szavatolni a cselekedeteimet — mondtam gyorsan, és azzal kinyomtam. Egyenest egy rendőri egyenruhába futottam bele.

Már csak ez hiányzott!

Miért van az, hogy a törvény és a rend emberi őrei mindig a lehető legrosszabb pillanatban bukkannak föl?

— Kaminszkij őrmester — hadarta nyelvtörő gyanánt a járőr egyik fiatal tagja —, az igazolványát, legyen szíves…

Kíváncsi vagyok, mit akarhatnak a nyakamba varrni. Ittas befolyásoltság alatti nyilvános helyen való tartózkodás? Minden bizonnyal.

Kezemet a zsebembe süllyesztvén megérintettem az amulettet. Langymeleg. De nem is kell ide több.

— Itt sem vagyok — mondtam.

A két szempárból egy pillanattal elébb csak úgy sugárzott, hogy előre innának a medve bőrére, ha már személyemben ilyen könnyű prédára akadtak — és akkor tekintetük egy csapásra elrévedt, az értelemnek még a szikrája is kihunyt bennük.

— Maga itt sincs — ismételték kórusban.

Arra már nem volt időm, hogy beprogramozzam őket. Így hát odavetettem azt, ami először az eszembe jutott:

— Vegyenek vodkát, és pihenjenek! Most azonnal! Lépés indulj!

A parancs szemmel láthatóan termékeny talajra hullott. A két rendőr kézen fogta egymást, akár a kisgyerekek, ha sétálni mennek, s azzal a trafikok felé lódultak az aluljárón keresztül. Enyhén zavarban éreztem magam, amint elképzeltem parancsom következményeit, de most nem volt idő a szitu korrigálására.

Az aluljáróból azzal a tudattal ugrottam ki, hogy már elkéstem. De nem, akármilyen meglepő, a fiúcska még nem távolodott el messzire. Vagy százméternyire álldigált, miközben enyhén hajladozott. Micsoda ellenállóképesség, ezt nevezem! Az Elhívás akkora erővel harsogott, hogy már-már azon csodálkoztam: az a néhány járókelő miért nem perdül táncra, a trolik miért nem kanyarodnak le a sugárútról, hogy aztán a kapualjba rohanjanak, élvezetteljes sorsukat beteljesítendő…

A fiúcska körülnézett. Tán még engem is észrevett. Aztán gyorsan megindult előre.

Kész, vége, megadta magát.

A nyomába szegődtem, miközben azon tanakodtam lázasan, most mit tegyek. Be kéne várni a csapatot — vagy tíz perc kell nekik, hogy ideérjenek, nem több.

De ez aligha válnék a fiúcska javára.

Veszélyes egy dolog a szánalom. Ma már kétszer engedtem neki. Először a metróban, amikoris sikertelenül elpazaroltam az amulett töltetét, miközben a fekete örvény lenyomásával próbálkoztam. És most megint, a fiúcska nyomába eredve.

Sok évvel ezelőtt hallottam egy mondatot, amellyel sehogy sem akaródzott megbékélnem. És mind a mai napig nem is békéltem meg, noha már számtalanszor meggyőződtem igaz voltáról.

„Ami jó a köznek, az ritkán esik egybe az egyén javával…”

Igen, persze, értem én. Ez az igazság.

De meglehet — van oly igazság, mely rosszabb a hazugságnál is.

Az Elhívás elébe rohantam. Alighanem másképp hallottam, mint ahogy az a fiúcskának lejött. Számára a szólíttatás csalogató, varázslatos dallamnak tűnt, ami egy csapásra elveszi az akaratát és az erejét is. Számomra pedig pont ellenkezőleg: vészjóslóan fölkavarta a véremet.

Fölkavarta a véremet…

A testem, amit egész héten szadiztam, lázadozott. Inni akartam, de nem vizet — képes vagyok akár koszos városi hóval is csillapítani a szomjamat anélkül, hogy különösebb kárt tennék magamban; ám nem is szeszes italra vágytam — kéznél volt a tré szeszneművel töltött vodkásüveg, és attól se lenne bajom. Vért akartam.

És nem disznóvért, sem pedig marhavért, hanem kifejezetten embervért. Legyen átkozott a vadászat…

„Át kell esned ezen — mondotta a főnök. — Öt év a vegyelemző osztályon: kissé sok ez, nem gondolod?” Nem tudom. Lehet, hogy sok, de nekem tetszett a meló. Végső soron maga a főnök is már vagy száz éve nem foglalkozik operatív munkával.

Elfutottam a kivilágított kirakatok mellett, melyek csak úgy roskadoztak a „népi iparművészeti termékektől”, illetve tömve voltak a hivalkodó kellékül szolgáló élelmiszerekkel. Mellettem a sugárúton autók száguldoztak, olykor egy-egy járókelő is fölbukkant. De ez is csak hamisítvány volt, illúzió, a világ érzékelhető peremeinek egyike, ám az emberek számára csakis ez létezett. Speciel örülök, hogy nem ember vagyok.

Futás közben hívtam elő a homályt.

A világ föllélegzett, miközben szétvált. Mintha reptéri reflektorok vetültek volna rám hátulról, egy hosszú, vékony árnyékot hasítván ki mindeközben. Az árnyék gomolygott és egyszersmind alakot is öltött, s magához vont — egy olyan szférába, ahol egyáltalán nincsenek árnyékok. Közben el-elszakadt a mocskos aszfalttól, fölágaskodott, rugózott, akár egy súlyos füstoszlop. Az árnyék előttem futott…

Belehúztam, aztán áttörtem a szürke sziluetten, és beléptem a homályba. A külvilág színei egyszeriben kifakultak, a sugárúti autók száguldása pedig vontatottá vált, mintha lelassultak volna.

Közeledtem küldetésem színhelyéhez.

A kapualjba érvén már látni véltem a végkifejletet. Hogy ott hever majd a fiúcska mozdulatlan, meggyalázott, fölhörpölt teste az eltünedező vámpírok közelében.

De még idejében érkeztem.

A vámpír-hölgyike előtt állt, annak meg már meredeztek a szemfogai, a fiúcska pedig épp a sálját vette le lassan. Aligha fél most — az Elhívás teljesen elaltatja a tudatot. Minden bizonnyal a villogó éles szemfogak érintéséről ábrándozik.

Mellette ott állt a vámpír-ficsúr. Rögtön megéreztem, hogy a párosban övé a vezérszerep: ő volt az, aki rávette a hölgyikét, ő kezdeményezte, hogy rákapjon a vérre. És végül a legförtelmesebb: a ficsúrnak moszkvai iktatójegye volt. Ezt a barmot!

Ellenben megnőttek esélyeim a sikerre…

A vámpírok felém fordultak, kissé tanácstalanul, lévén nem értették, mi történik. A fiúcska az ő homályukban volt, nem láttam, nem láthattam őt — akárcsak őket magukat…

Aztán a ficsúr arcvonásai kezdtek kisimulni, még el is mosolyodott — barátságosan, nyugisan.

— Szeva…

Azt hitte rólam, hogy közéjük tartozom. És ezt igazán nem lehet hibájául fölróni: hisz most valóban egyike voltam a fajtájabelieknek. Majdnem. Az egy hétig tartó fölkészülés nem múlt el nyomtalanul: ráérezni a lényükre — a végén még nem átallottam volna átállni a Setét oldalra…

— Éjszakai Őrség — mondtam. Kezemmel előrenyújtottam az amulettet. Ugyan le volt merülve, ám ezt némi távolságból nem olyan könnyű érzékelni. — Kifelé a homályból!

A ficsúr vélhetően engedelmeskedett volna. Annak reményében, hogy nem tudok a nyomában húzódó vérnyomokról, hogy az ügyesetet majd az „emberrel való meg nem engedett kölcsönviszony létesítésének kísérlete” tárgykörbe sorolják. De a hölgyikébe nem szorult ennyi önuralom, képtelen volt bármit is fölfogni.

— Á-á-á-ááá! — vetette rám magát egy elnyújtott vonítással. Még jó, hogy nem mélyesztette fogait a fiúcskába: jelen állapotában teljesen beszámíthatatlan volt, akár egy narkós, ha anyaghiánya van, mert a vénájából kirántották az alighogy beledöfött fecskendőt — mint egy nimfomán, akiről pont egy pillanattal az orgazmus előtt csusszantak le.

Egy ember számára ez a ráindulás túl gyors volt, senki sem tudta volna elhárítani.