Szergej Lukjanyenko - Éjszakai őrség

Ámde én a vámpírcsajjal egy valóságszelvényben voltam. Fölkaptam a kezemet, s azzal megküldtem egy adag löttyöt a fölbontott üvegből, egyenest a transzformáció nyomán eltorzult képébe.

Miért rühellik annyira vámpírék az alkoholt?

A fenyegető vonítás vékony visításba ment át. A vámpírcsaj egy helyben kezdett körözni, kezével az arcát csépelte, miközben rétegekben hámlott róla a bőr és a szürkés hús. A ficsúr közben megfordult, és futásnak eredt.

Mindez mondhatni túlságosan is papírforma szerint zajlott. Egy regisztrált vámpír — nem pedig holmi vándormadár, akivel egyenlő feltételek közt kellene megküzdeni. A vámpírcsajhoz vágtam az üveget, kinyújtottam a kezem, és elcsíptem az iktatójegy engedékenyen letekeredő fonalát. A ficsúr a torkához kapott, és hörögni kezdett.

— Kifelé a homályból! — rikkantottam.

Alighanem fölfogta, hogy igencsak rosszul áll a szénája. Rám vetette magát, próbált lazítani a fonal szorításán, mozdultában eresztve ki agyarait, egyszersmind pedig még transzformálódott is.

Ha az amulettem teljesen föl lett volna töltve, hát egyszerűen letaglózom.

Így viszont kénytelen voltam megölni.

Az iktatójegy — egy halványkéken fénylő pecsét a vámpír mellkasán — roppant egyet, miközben kiadtam hangtalan parancsomat. Az energia, amit valaki nálamnál alkalmatosabb személy telepített belé, egy immáron halott testbe tódult. A vámpír még futott. Jóllakott volt, erős, s az elorzott idegen életek még táplálták a halott porhüvelyt. Ámde lehetetlen volt egy ekkora erő csapásával ellenkezni: a bőre kiszáradt, pergamenként vonta be a csontjait, a szemüregéből nyálka csordult. Aztán eltörött a hátgerince, és a még rángatódzó testmaradványok a lábam elé roskadtak.

Megfordultam — a vámpírcsajnak máris sikerült újraélednie. De a veszély már elmúlt. A hölgyike óriási szökellésekkel vágott át az udvaron. A homályból továbbra sem lépett ki, és ezt a megrendítő látványt csakis én láthattam. Meg hát persze a kutyák. Valahol a közelben egy kiskutya hisztérikus ugatásba fogott, egyszersmind gyűlölettel és félelemmel telten — mindazon érzésekkel, amiket a nemzetsége időtlen idők óta táplál az élőholtak iránt.

Arra már nem maradt erőm, hogy kövessem a vámpírcsajt. Nyújtóztomban még levettem aurájának lenyomatát: összeaszott, szürke, poshadt volt. Megtaláljuk. Most már sehová sem bújhat el.

De hol van a fiúcska?

Miután kilépett a vámpírok által létrehozott homályból, emlékezetvesztés állhatott elő nála, ám akár el is tompulhatott agyilag. Mindenesetre már nem volt a kapualjban. Mellettem se futhatott el sehogy… Kiugrottam a kapu alól az udvarra, ahol aztán megláttam a fiúcskát. Majdhogynem még a vámpírcsajnál is gyorsabban lógott meg. Derék dolog! Ügyes a fiú. Nincs szüksége segítségre. Kár, hogy megjegyezte a látottakat, de hát ugyan ki hinne egy ekkora fiúcskának? Reggelre pedig minden elhalványul majd az emlékezetében, szépen átalakul egy valószerűtlen agyrémmé.

Vagy mégiscsak utol kéne érni a kiscsávót?

— Anton!

A sugárút felől Igor és Garik érkeztek futva, a mi elválaszthatatlan műveletis duónk.

— Meglépett a hölgyike! — kiáltottam.

Garik futtában arrébb rúgta a vámpír összeaszott testét, miáltal egy jó adag pudvás korhadékot küldött a fagyos levegőbe. Elrikkantotta magát:

— A lenyomatot!

Átküldtem neki a menekülő vámpírcsaj képét, mire Garik elfintorodott, és még jobban rákapcsolt. A műveletisek hajszába vetették magukat, miközben Igor még futtában odavetette:

— Foglalkozz a szemeteddel!

Mintha bizony szükségük lett volna a válaszomra, de azért bólintottam, és azzal kiléptem a saját homályomból. A világ rögvest megtelt színekkel. A műveletisek körvonalai szertefoszlottak, s még az emberi valóságban leledző hó sem tűnt holmi láthatatlan lábaktól letaposottnak.

Fölsóhajtottam, aztán az út szélén leparkolt szürke Volvóhoz léptem. A hátsó ülésen meglehetősen egyszerű felszerelés várt: egy erős műanyagzsák, szemeteslapát és söprű. Vagy öt perc alatt összekotortam a vámpír jóformán érzékelhetetlen súlyú maradványait, aztán a zsákot a csomagtartóba rejtettem. A csoffadt buckából, amit a hanyag házmester hagyott maga után, szedtem egy adag piszkos havat, szétterítettem a kapualjban, topogtam rajt’ egy sort, ezáltal a megmaradt korhadékot is a sárba tapostam. Nem jár neked emberi temetés, hisz nem is voltál ember…

Hát akkor meg is volnánk, ugyebár.

Visszamentem a kocsihoz, a volánhoz ültem, és lehúztam a dzsekim cipzárját. Jól éreztem magam. Túlontúl is jól. A rettenetes vámpír halott, a barátnőjét elkapják a fiúk, és még a kissrác is életben maradt.

Ennek fog csak igazán örülni a főnök!

— KONTÁRMUNKA!

Igyekeztem némi ellenvetéssel élni, de a rákövetkező replika úgy csattant, akár egy frász, úgyhogy befogtam a számat.

— Bóvli!

— De…

— Legalább fölfogtad, miféle hibákat vétettél?

A főnök visszavett egy kicsit az elánból, mire bátorkodtam fölpillantani padlóra szegezett szememmel. Óvatosan szólaltam meg:

— De mintha…

Alapjában véve szeretem ezt a dolgozószobát. Valami gyermeki érzés ömlik el ilyenkor a lelkemen, amint végignézek ama bájos csecsebecsék során, melyek a golyóálló üveggel védett polcokon sorakoznak, a falakon függenek, avagy hanyagul odavetve hevernek az asztalon, floppykkal és üzleti szerződésekkel vegyesen. Mindegyik tárgyhoz — az ősi japán legyezőtől kezdve egészen a cakkos szélű fémdarabig, melyre egy szarvast erősítettek és egy autógyár emblémája — egy konkrét történet köthető. Amikor a főnök épp jó hangulatában van, hát nagyon de nagyon lebilincselő elbeszéléseket lehet hallani tőle.

Csak hát elég ritkán lelem ilyen hangulatban.

— Rendben. — A főnök fölhagyott a föl-alá járkálással, bőrfoteljébe telepedett, és rágyújtott. — Halljuk, magyarázd a bizonyítványod!

Megjelenéséhez passzoló, gyakorlatias hangot ütött meg. Emberi kinézetre vagy negyvenéves lehetett, és a közepes volumenű üzletemberek ama szűk köréhez tartozott, akikre a hatalom emberei reményteljesen szeretnek hagyatkozni.

— Mit magyarázzak? — kockáztattam meg a kérdést egy újabb tárgyilagos értékelés reményében.

— A hibákat. A hibáidat.

Tehát így állunk… Rendben.

— Első hibám az volt, Borisz Ignatyjevics — kezdtem a lehető legártatlanabbul —, hogy tévesen értelmeztem a feladatot.

— Csak nem? — érdeklődött a főnök.

— Hát én azt föltételeztem, hogy a célfeladatom… egy olyan vámpír fölkutatása, aki Moszkvában aktivizálta magát, holmi vadászat céljából. Hogy fölkutassam, és ööö… ártalmatlanítsam.

— Igen, igen… — szólt bátorítóan a főnök.

— Valójában pedig az alapvető cél abban ragadható meg, hogy visszaigazolást nyerjen az operatív feladatok ellátására való alkalmasságom a terepmunka során. Mindezt a célfeladat hibás értelmezéséből fakadóan, egész pontosan az „oszd meg és védelmezd” elvét követve…

A főnök fejét csóválva fölsóhajtott. Egy kívülálló akár azt is hihette volna, hogy meg lett szégyenítve.

— És valamiben megsértetted ezt az elvet?

— Nem. És ezért elszúrtam a feladatot.

— Hogyan szúrtad el?

— Először… — Egy kitömött fehér hóbagolyra bandzsítottam, ami az egyik üvegezett polcon állt. Most akkor megmoccantotta a fejét, vagy nem? — Először is elpazaroltam az amulett töltetét egy fekete förgeteg hiábavaló semlegesítésére…