Szergej Lukjanyenko - Éjszakai őrség

Vártam. A fülhallgatóban szólt a Szplin. [46] ’90-es évekbeli orosz zenekar.

— Mit vártál tőlem? — kérdezte élesen Szveta. — Normális, egészséges, fiatal nő vagyok. Tél óta nem volt pasim. Megértem, azt vetted a fejedbe, hogy Geszer úgy hozott össze bennünket, mint lovakat a hágatáskor, hát megmakacsoltad magad.

— Semmit se vártam.

— Akkor elnézést a váratlan kitörésért.

— Megérezted a nyomomat a szobában, amikor fölébredtél?

— Igen. — Szvetlána nagynehezen kihúzott egy csomag cigit keskeny zsebéből, azzal rágyújtott. — Elfáradtam. Akkor is, ha még csak tanulok és nem dolgozom, de elfáradtam. Én pihenni jöttem ide.

— De hisz magad hoztál szóba holmi elcsépelt mulatozást…

— Te meg két kézzel kaptál utána!

— Igaz — egyeztem bele.

— Aztán pedig elmentél vodkát vedelni meg összeesküveséket szőni.

— Ugyan miféle összeesküvéseket?

— Geszer ellen. És ellenem is, csak úgy mellékesen. Nevetséges! Még én is megéreztem! Azt ne hidd magadról, hogy olyan nagy mágus vagy, aki…

Elakadt. De már túl későn.

— Nem vagyok nagy mágus — mondtam. — Harmadosztályú. Talán másod. De nincs tovább. Mindenkinek megvannak a maga keretei, amelyek közül nem léphet ki, még ha ezer évig is él.

— Bocsáss meg, nem akartalak megbántani — szólt zavartan Szveta. Leengedte cigarettát tartó kezét.

— Hagyd csak! Nincs miért megsértődnöm. Tudod, miért alapítanak a Setétek egymás közt oly gyakran családot, mi pedig inkább az emberek közül választunk feleséget-férjet? A Setétek könnyebben elviselik az egyenlőtlenséget és a szakadatlan konkurenciát.

— Ember és Másféle… ez még nagyobb egyenlőtlenség…

— Már nem számít. Két különféle faj vagyunk. És itt már semmi se számít.

— Szeretném, ha tudnád — Szvetlána egy mély slukkot szívott —, nem állt szándékomban ennyire mélyen belebonyolódni. Arra vártam, hogy majd lejössz, meglátsz, féltékenykedsz egy sort.

— Már megbocsáss, de nem tudtam, hogy féltékenykednem kellett volna — vallottam be őszintén.

— Aztán meg valahogy egyszerre minden forogni kezdett. És már nem tudtam megálljt parancsolni.

— De hisz emlékszem én mindenre, Szveta. Nincs semmi baj!

Zavartan nézett rám.

— Semmi?

— Semmi. Mindenkivel megesik. Az Őrség… egy nagy és összetartó család. Ennek minden következményével.

— Mekkora egy barom vagy! — Szveta kifújta a füstöt. — Anton, ha látnád most magad kívülről! És egyáltalán, hogy kerültél be hozzánk?

— Szveta, nem békülni jöttél ide? — kérdeztem csodálkozón. — Nos hát, én kész vagyok kibékülni. Minden rendben. Semmi alapja a szemrehányásnak. Ilyen az élet, annyi baj legyen, megesik az ilyesmi.

Fölpattant, majd egy pillanatig jeges vasvillaszemekkel méregetett. Gyakori zavart pislogás volt a reakcióm.

— Idióta! — bökte ki, azzal bement a házba.

De hát mégis, mit vártál? Sértődést, vádaskodást, búborongást?

Különben nem számít. És mire számított Geszer? Mi változik attól, ha kilépek a szerepemből, hogy én vagyok Szveta peches imádója? Netán valaki más foglalja el a helyemet? Vagy most már épp ideje, hogy egyedül maradjon — egymagában, kettesben a nagy sorskihívással?

A cél. Meg kell tudnom Geszer célját.

Hirtelen fölpattanván nyugszékemből a házba léptem. És rögtön Olgába botlottam. Egyedül volt a nappaliban. A kardokat rejtő nyitott vitrin előtt állt, s két kinyújtott kezében egy hosszúkás, keskeny pengét tartott. Egyre csak méregette — nem, így nem szoktak antik játékszert méregetni. Vélhetően Tigrincs is hasonlóképp méregeti a kardjait. Ám az ő régi fegyverek iránti vonzódása absztrakt. Olgáé viszont — nem.

Amikor Geszer áttette székhelyét Oroszországba, mellesleg Olga miatt, az effajta kardok még bőven napi használatban voltak.

Nyolcvan évvel ezelőtt, amikor Olga teljesen jogfosztott lett, már másképp harcoltak.

Az egykori Hatalmas Varázslónő. Az egykori Hatalmas Cél. Nyolcvan év.

— Pedig milyen jól elgondolták — mondtam.

Olga összerezzent, és megfordult.

— Egymaga senki sem győzheti le a Setétet. Az emberecskék megvilágosodása is kell hozzá. Hogy jóságosak és szelídek, szorgalmatosak és eszesek legyenek. Hogy minden Másféle egyebet se lásson a Fényen kívül. Micsoda nemes cél volt! És sokáig az is maradt, míg vérbe nem fojtották.

— Mégiscsak kiderítetted — szólt Olga. — Vagy kitaláltad?

— Kitaláltam.

— Rendben. Hogyan tovább?

— Min csúsztál el, Olga?

— Kompromisszumra hajlottam. Egy apró kompromisszum a Setéttel. Aminek következtében vesztettünk.

— Úgy érted, mi? Hisz mindig megmaradunk. Alkalmazkodunk, fölkészülünk, beleéljük magunkat. És folytatjuk korábbi harcunkat. Az egészben csakis az emberek veszítenek.

— A visszavonulás szükségszerű. — Olga egy kézzel könnyedén fölkapta a kétkezes kardot, majd suhintott egyet a feje fölött. — Hasonlítok szerinted egy üresjáratos helikopterre?

— Egy nőre hasonlítasz, aki karddal hadonászik. Olga, hát tényleg semmit sem tanulunk?

— Dehogynem, tanulunk… de még hogy! Ezúttal minden másképp lesz, Anton.

— Egy új forradalom?

— Már az előzőt sem akartuk. Majdnem mindennek vérontás nélkül kellett volna történnie. Hisz magad is érted: csakis az emberek által nyerhetünk. A megvilágosodásukon keresztül, lelkük emelkedetté válása során. A kommunizmus egy pompásan eltervezett rendszer volt, és csakis az én bűnöm, hogy nem valósult meg.

— Hoppá! Hát akkor hogyhogy nem vagy a homályban, ha egyszer a te bűnöd?

— Hát csak azért, mert mindent egyeztettek. Minden egyes lépést jóváhagytak. Még az a balszerencsés kompromisszum, még az is megengedhetőnek tűnt.

— Most pedig itt az idő egy újabb próbálkozásra, hogy megjavuljanak az emberek?

— A soron következőre.

— És miért pont itt? — kérdeztem. — Miért megint nálunk?

— Hol nálunk?

— Oroszországban! Mennyit kell még elviselnie?

— Amennyi szükséges.

— Akkor hát… miért újra itt, nálunk?

Olga fölsóhajtott, majd egy könnyed mozdulattal hüvelyébe illesztette a kardot. Visszatette az állványra.

— Azért, kedves fiacskám, mert e téren még van mit elérni. Európa, Közép-Amerika… ezek az országok már lestrapálódtak. Ami csak lehetséges volt, minden kipróbáltatott. Némely dolgokkal még most is próbálkoznak. De már bóbiskolnak, elalvófélben vannak. Egy ereje teljében lévő, sortos-sportos, videokamerás nyugdíjas, ehhez tudnám hasonlítani a szerencsés nyugati országokat. Kísérletezni viszont a fiatalokon kell. Oroszország, Ázsia, az arab világ: ezek a mai kor fölvonulási területei. És ne vágj itt nekem fölháborodott képet, én a hazámat nálad nem kevésbé szeretem! Több vért ontottam érte, mint amennyi az ereidben folyik. Értsd meg, Antoska, az egész világ harcmező! De hisz ezt legalább olyan jól tudod, mint én.

— A Setéttel, s nem az emberekkel folytatott harc mezeje!

— Igen, a Setéttel. Ám csak akkor győzhetünk, ha ideális közösséget képzünk. Egy világ, amelyben a szeretet, jóság és igazságosság uralkodik. Az Őrségek munkája nem arról kellene szóljon, hogy kiszűrje az utcán garázdálkodó pszichopata mágusokat, és licenceket osztogasson holmi vámpíroknak! Mindezek a piszlicsáré dolgok időt és erőt emésztenek föl, de másodlagosak, akár az elektromos izzó működése során keletkező hő. Az izzónak világítani kell, nem pedig melegíteni. Az emberi világon kell változtatnunk, nem pedig a Setét apróbb áttöréseit likvidálni. Íme a cél. Íme a győzelemhez vezető út!