Szergej Lukjanyenko - Éjszakai őrség

— Tévedtem — mondtam. — Mit csinálsz itt?

Zavulon vállat vont:

— Fogd az amulettet. Valahol itt van az asztalban, érzem.

Az asztalhoz lépve kihúztam a fiókot, majd pedig kezembe vettem a rézláncon függő csontamulettet! Az öklömbe szorítottam — és rögvest megéreztem, ahogy az amulett melegedni kezdett.

— Zavulon, nincs többé hatalmad fölöttem.

A Setét mágus biccentett:

— Rendben. Nem szeretném, ha kétségeid lennének tulajdon biztonságod felől.

— Mit csinálsz egy Fénypárti házában, Zavulon? Jogomban állna a Törvényszékhez fordulni.

— Tudom. — Zavulon széttárta a karját. — Mindent tudok. Nincs igazam. Ostoba vagyok. Leégetem magam és leégetem a Nappali Őrséget is. De nem mint ellenség jöttem most hozzád.

Hallgattam.

— Igen, a megfigyelőrendszerrel kapcsolatban nem kell aggódnod — vetette oda mintegy mellékesen Zavulon. — Nincs gond azzal, amit ti állítotok, sem azzal, amit az Inkvizíció. Megengedtem magamnak, hogy úgy mondjam, a elaltatásukat. Mindaz, amit most egymásnak mondunk, mindörökre köztünk marad.

— Embernek csak félig higgy, Fénypártinak negyedrészt, Setétnek meg semmit se! — motyogtam gyorsan.

— Hát hogyne. Jogodban áll nem hinni nekem. Sőt kötelességed! Mégis arra kérlek, hallgass meg! — Zavulon hirtelen elmosolyodott, meglepően nyíltan és békülékenyen. — Elvégre Fénypárti vagy. Muszáj segítened. Mindazoknak, akik segítséget kérnek, még nekem is. Hát most arra kérlek, segíts. Elbizonytalanodva a kanapéhoz léptem, és leültem. A cipőmet se vettem le, és a „freeze”-t is készenlétben tartottam, akármilyen röhejes is volt elképzelni, hogy Zavulonnal csatázom.

Idegen vagyok a saját lakásomban. Az én házam az én váram — az Őrségnél lehúzott esztendők során már majdnem hinni kezdtem ebben.

— Először is: hogy jutottál be? — kérdeztem.

— Fogtam a legközönségesebb tolvajkulcsot, ám…

— Zavulon, te is tudod, mire célzok. A riasztórendszer érzékelőit meg lehet semmisíteni, de nem lehet átverni. Működésbe kellett volna lépniük idegen behatolás esetén.

A Setét mágus fölsóhajtott.

— Kosztya segített bejönnöm. Te magad adtál neki hozzáférést.

— Abban bíztam, hogy a barátom. Még ha vámpír is.

— A barátod is maradt. — Zavulon elmosolyodott. — És szeretne segíteni neked.

— Sajátos egy hozzáállás az övé.

— Sajátos egy hozzáállás a miénk. Anton, a házadba hatoltam, de nincs szándékomban bajt okozni. Nem vizslattam a nálad őrzött hivatalos iratokat. Nem hagytam nyomkövető jegyeket. Beszélgetni jöttem.

— Beszélj!

— Mindkettőnknek problémája támadt, Anton. Méghozzá egy és ugyanaz. Mely aztán mára kritikus méretűvé dagadt.

Alighogy megpillantottam Zavulont, már tudtam is, hová akar kilyukadni a beszélgetéssel. Éppen ezért csak bólintottam.

— Rendben, értjük egymást. — A Setét mágus kicsit előrébb jött, fölsóhajtott. — Anton, nem ringatom magam illúziókba. Másképp látjuk a világot. És másképp értelmezzük kötelességünket. De még ilyen esetekben is előállhatnak érintkezési pontok. Bennünket, Setéteket, el lehet marasztalni… a ti szemszögetekből. Olykor finoman szólva is nem egyértelműen lépünk föl. És az emberekhez is, természetünkből fakadóan, kevésbé kíméletesen viszonyulunk. Igen, mindez valóban létezik. Ugyanakkor senki, hangsúlyozom: senki soha nem illetett szemrehányással bennünket azért, mert az emberiség sorsát globális mértékben próbáltuk volna megváltoztatni! A Megállapodás aláírása után éljük a magunk életét és ugyanezt várnánk el tőletek is.

— Senki sem illetett szemrehányással — ismertem el. — Azért, mert, akárhogy csűröd-csavarod is, az idő nektek dolgozik.

Zavulon bólintott:

— És mindez mit jelent? Tán csak nem állunk közelébb az emberekhez? Meglehet, hogy esetleg nekünk van igazunk? Mindegy is, hagyjuk el az effajta soha véget nem érő vitákat! Megismétlem: tiszteljük a Megállapodást. És gyakran jóval pontosabban betartjuk, mint a Fény erői.

Szokványos vita-praktika. Először el kell ismerni egy közös vétket. Aztán enyhén elmarasztalni a vitapartnert, hogy ő sem egészen ártatlan ugyanabban. Megdorgálni és rögvest elállni az egésztől — fátylat rá!

És csak mindezek után érdemes rátérni a lényegre.

— Na most akkor elő a farbával! — Zavulon komolyabb hangot ütött meg. — Amit egyre csak kerülgetünk. Az elmúlt évszázadban a Fény erői három alkalommal indítottak útjukra globális kísérleteket. Forradalom Oroszországban, a második világháború. És most megint. Ugyanazon forgatókönyv alapján.

— Nem értem, mire akarsz kilyukadni — mondtam, mellkasomban egyszeriben sajgó fájdalom támadt.

— Tényleg? Na akkor elmagyarázom. Társadalmi modellek készülnek, amelyek akár óriási megrázkódtatások, hatalmas véráldozatok árán is, ám elvezetik az emberiség vagy legalábbis annak jelentős részét az ideális társadalomhoz. Mely a ti szemszögetekből szemlélve tökéletes, nem vitatom! Hát persze. Mindenkinek joga van ábrándoz. Ám az tény, hogy választott utatok fölöttébb kegyetlen… — és itt újból megeresztett egy szomorkás mosolyt. — Kegyetlenséggel vádoltok bennünket, igen, ennek van alapja: ám ugyan mit számít egy fekete misén elveszejtett gyermek, ha összevetjük akár csak egy átlagos fasiszta koncentrációs gyereklágerrel? Hisz a fasizmus… szintén a ti hozadékotok. Amely újfent kikerült az ellenőrzésetek alól. Először az internacionalizmus meg a kommunizmus fuccsolt be. Aztán a nemzeti szocializmus. Szintén hiba lenne? Összeugrasztottátok őket, mintegy górcső alatt vizslatván, mi lesz belőle. Aztán jött egy nagy sóhaj a részetekről, mindent lenulláztatok, és most jöhet egy újabb kísérleti periódus.

— Igen, a hibák… hála nektek.

— Hát hogyne! Hisz működik bennünk az önvédelmi reflex. Mi nem konstruálunk szociális modelleket saját etikánk alapján. Akkor hát ugyan miért engedjünk szabad teret a ti projektjeiteknek?

Hallgattam.

Zavulon bólintott, csak úgy sütött belőle az elégedettség.

— Nos hát, Anton. Lehetünk ellenségek. És ellenségek is vagyunk. Most télen beleköptél a levesünkbe, méghozzá alaposan. Tavasszal szintén keresztezted az utamat. A Nappali Őrség két munkatársát is elpusztítottad. Igen, tudom, az Inkvizíció elismerte tetteid jogosságát, lévén önvédelemből és fölöttébb indokoltan követted el azokat, de hidd el nekem, kellemetlenül érzem magam. Milyen vezető az, aki nem tudja megvédeni a saját beosztottjait? Nos hát, ellenségek vagyunk. Most azonban rendkívüli helyzet állt elő. Egy soron következő kísérlet. Amibe közvetetten ugyan, de belekeveredtél.

— Nem tudom, miről beszélsz.

Zavulon fölnevetett. Fölemelte a kezét:

— Anton, semmit sem akarok belőled kicsikarni. És nem fogok kérdéseket föltenni. Még csak nem is foglak semmire sem megkérni. Hallgasd meg a mondandómat, aztán elmegyek.

Hirtelen eszembe jutott, ahogy ezen a télen egy sokemeletes ház tetején Alisza boszi élt a neki megadatott beavatkozás jogával. Egész enyhe volt, csupán arra jogosított föl, hogy megmondjam az igazat. Ez az igazság aztán a Jegor nevű fiúcskát a Setétek oldalára állította.

De hát miért van ez?

Miért a hazugságon keresztül hat a Fény, a Setét pedig az igazság által? Miért van az, hogy a mi igazságunk gyámoltalan, miközben a hazugság fölöttébb hathatós? És miért van az, hogy a Setét kitűnően elvan az igazsággal, miközben Gonoszat teremt? Kinek a természetében keresendő az ok — az emberekében vagy a mienkben?