Szergej Lukjanyenko - Éjszakai őrség

— Közösség — mondta a főnök. — Mikrokörnyezet. Akár a Sansz névre hallgató melegklubban is folytathatnánk ezt a beszélgetést, vagy az írók Házának éttermében, vagy egy játékteremben valami gyár mellett. Nem számít. A lényeg, hogy egy kifejezetten szűk, zárt közösség jöjjön létre. Ilyen vagy olyan mértékben elszigetelődve a társadalomtól. Nem egy McDonald’s, nem egy menő étterem, hanem egy nyílt avagy rejtett klub. Tudod, miért? Ezek vagyunk mi. Ez a mi Őrségünk modellje.

Hallgattam. Elnéztem, ahogy egy mankós srác a szomszéd asztalkához lép, elhessenti az invitálást, hogy foglalna helyet, és a térelválasztónak támaszkodva belemerül mondandójába. A zene túlharsogta szavait, ám a lényeget le tudtam szűrni a homályon keresztül. Egy ki nem bomló, levált ejtőernyő. A tartalékernyő használata. Törés. Fél évig, banyeg, nem ugorhat!

— Az itteni társaság nagyon jól jellemez — folytatta ráérősen a főnök. — Kockázat. Heves benyomások. A kívülállók iránti értetlenség. Szleng. A normális emberek számára teljességgel érthetetlen problémák. És persze rendszeres traumák, halálesetek. Jól érzed magad itt?

Elgondolkodván így feleltem:

— Nem. Itt a brancshoz kéne tartozni. Vagy egyáltalán, nem lenni itt.

— Hát persze. Érdekes dolog belekukkantani bármely effajta mikrokörnyezetbe… egy alkalommal. Utána viszont vagy elfogadod a törvényeit és azzal belépsz a közösségbe, vagy pedig elkülönülsz. Nos hát, mi semmiben sem különbözünk. Lényegét tekintve nem. Mindegyik Másféle, aki fölleli, tudatosítja magában önnön lényegét, választás elé kerül. Vagy belép saját oldalának Őrségébe, katonává lesz, harcossá, menthetetlen halálraítéltté. Vagy pedig folytatja majdnem emberi életét, különösebb mágikus képességeket nem fejleszt, használja ugyan a Másféle-léttel együtt járó számos előnyt, ám az effajta élettel járó hátrányokból is kiveszi a részét. A lehető legkellemetlenebb, ha az elsődleges döntés hibásnak bizonyul. A Másféle nem akarja alávetni magát az Őrség törvényeinek ilyen vagy olyan okoknál fogva. Ám szinte képtelenség kiszakadni a struktúránkból. Mondd meg hát, Anton: képes lennél az Őrségen kívül létezni?

Naná, hogy a főnök soha nem folytat elvont beszélgetéseket.

— Vélhetően nem — ismertem be. — Nehéz, gyakorlatilag lehetetlen lenne megmaradnom a hétköznapi Fénypárti mágus számára rendelt határokon belül.

— De ha nem csatlakozol az Őrséghez, nem tudod igazolni ilyen-olyan mágikus ráhatásaidat a Setéttel folytatott harc érdekében. Így van?

— Így.

— Íme hát a bibi, Antoska, az egész rákfenéje. — A főnök fölsóhajtott. — Aliser, ne állj már ott, mint szamár a hegyen!

Kifejezetten csicskáztatta a fiatalembert. Ám az okokat nem volt nehéz kitalálni: a futár kiharcolta, kikönyörögte helyét a moszkvai Őrségben, s most belekóstolt ennek elkerülhetetlen következményeibe.

— A söre, Fénypárti Anton. — Könnyed biccentéssel helyezte elém a korsót.

Némán megragadtam a sört. Fikarcnyi vétke sem volt ennek a fiatal és tehetséges mágusnak. Vélhetően sikerül majd megbarátkoznunk. Most azonban még rá is dühös voltam: Aliser hozta el Moszkvába azt, ami majd mindörökre elválaszt Szvetlánától.

— Mihez kezdjünk, Anton? — kérdezte a főnök.

— Tulajdonképpen mi a gond? — kérdeztem vissza egy odaadó bernáthegyi pillantásával.

— Szvetlána. A küldetése ellen munkálsz.

— Magától értetődően.

— Anton, hisz ezek elemi igazságok. Axiómák. Nem áll jogodban ellentmondani az Őrség politikájának, önnön érdekeidből kiindulva.

— Hogy jönnek ide az én magánérdekeim? — csodálkoztam rá őszintén. — Úgy vélem, hogy az egész készülő akció erkölcstelen. Nem lesz üdvös az emberekre nézve. Így vagy úgy, ám eddig minden, az emberi társadalom kardinális megváltoztatására irányuló kísérlet dugába dőlt.

— Előbb vagy utóbb, de sikerrel járunk. Vedd észre, még csak nem is próbálkozom azzal, hogy bizonygassam, miszerint pont ez alkalommal koronázza siker fáradozásunkat. Ám ekkora esély még soha nem volt rá.

— Nem hiszek ebben.

— Tiltakozást nyújthatsz be a felsőbb vezetésnek.

— És vajon sikerül kivizsgálniuk addig a napig, amikor Szvetlána kezébe veszi a krétát és fölnyitja a Sors Könyvét?

A főnök lehunyta szemét. Fölsóhajtott.

— Nem. Nem lesz annyi idejük. Minden ma éjjel zajlik majd le, amint beköszönt a mi szolgálati időnk. Elégedett vagy? Tisztában vagy immár az akció időpontjával?

— Borisz Ignatyjevics! — Szándékosan szólítottam azon a néven, amelyen először megismertem. — Hallgasson meg! Kérem! Valaha elhagyta hazáját és Oroszországba jött. Nem a Fény érdekei vezérelték döntésében, nem a karriervágy vonzotta. Hanem Olga miatt. Tudok egyet-mást arról, mit történt a múltjában. Annyi minden: gyűlölség és szerelem, árulások és nagylelkűség. De meg kell értenie engem. Képes rá.

Nem tudom, mit vártam. Miféle választ, félrerebbenő tekintetet vagy foghegyről odavetett ígéretet az akció lefújásáról.

— Teljes mértékben megértelek, Anton — bólintott a főnök. — El se tudod képzelni, mennyire. És éppen ezért folytatódik az akció.

— De miért?

— Hát azért, fiacskám, mert létezik egy ilyen dolog: a sors. És ennél nincs erősebb. Van, aki arra rendeltetik, hogy megváltoztassa a világot. Van, akinek ez nem adatik meg. Van, aki arra rendeltetik, hogy egész államokat rengessen meg alapjaiban, s van, aki arra, hogy a kulisszák mögött állva összekrétázott kézzel a marionettbábok zsinórjait mozgassa. Anton, hidd el, tudom, mit teszek. Hidd el!

— Nem hiszem.

Fölkeltem, érintetlenül hagyva az immár leülepedett habú sört. Aliser kérdőn tekintett a főnökre, mintha készen állna arra, hogy megállítson.

— Jogodban áll azt tenni, amit csak akarsz — mondta a főnök. — Benned a Fény, ám a hátad mögött ott a homály. Tudod, mivel jár bármely helytelen lépés. És azt is tudod, hogy készen állok és kötelességem is a segítségedre sietnem.

— Geszer, én oktatóm, köszönet mindazért, amire tanítottál. — Meghajoltam előtte, miáltal az ejtőernyősök kíváncsi pillantását vonzottam magamra. — A továbbiakban immáron nem vélem úgy, hogy jogomban áll segítséget várnom tőled. Fogadd hálámat.

— Immár szabad vagy, semmi kötelezettséged nincs irántam — felelte nyugodtan Geszer. — Tégy úgy, amiképp sorsod parancsolja!

Kész. Nagyon is könnyedén lemondott egykori tanítványáról. Vajon hány ilyen tanítványa lehetett, akik képtelenek voltak ráeszmélni holmi magasabb célokra és szentséges eszmékre?

Százak, ezrek.

— Ég veled, Geszer! — mondtam. Aliserre pillantottam. — Járj sikerrel, újdonsült járőr!

A fiatalember szemrehányón nézett vissza rám:

— Ha szabadna szólnom…

— Beszélj! — engedélyeztem.

— A helyedben nem sietnék annyira, Fénypárti Anton.

— Már így is túl hosszan elidőztem, Fénypárti Aliser. — Elmosolyodtam. Hozzászoktam, hogy az Őrségben a legkisebb mágusok közé számítom magam, ámde minden múlandó. Ezen újonc szemében tekintélynek látszom. Egyelőre még. — Egyszer még meghallod, miképp susog az idő, homokként folyván ki ujjaid közül. Akkor majd emlékezz rám! Járj sikerrel!

HŐSÉG.

A Sztarij Arbaton [48] Moszkva régi központi utcája, kb. mint nálunk a Váci utca. mentem. Mindenfelé sablonos portréikkal nyomuló festők, unalomig ismert számokat játszó zenészek, egy kaptafára készült szuvenírekkel házaló árusok, külföldiek, tekintetükben az elvárható szabvány-érdeklődéssel, és a moszkvaiak, akik a megszokott idegességgel húznak el a matrjoska-utánzatok mellett…