Szergej Lukjanyenko - Éjszakai őrség

Egy alig érzékelhető remegés. Föld alatti morajlás, egy közelgő orkán bőgése. Zavulon tenyerében egy aprócska fekete golyóbis termett, s azzal pörögni kezdett.

— Rajtad a sor — mondta Zavulon.

Megnyalván ajkaim az igézésbe dermesztett Aliszára néztem. Akárki akármit mond, mégiscsak egy mocsadék. Ráadásul még némi személyes elszámolnivalónk is akad.

Talán ezért nem akaródzik kompromisszumosan megoldani az ügyet? Nem pedig a Setéttel kötendő egyezségben rejlő veszélyek okán? Alisza az erőprizma bevetésével azon ügyködött, hogy az emberek közül valakinek kiszívja az életenergiáját. Ez harmad- vagy negyedfokú mágia. Én pedig egy másodfokú beavatkozásra leszek följogosítva. Ez pedig sok — nagyon sok. Gyakorlatilag fölér egy globális befolyással! Teszem azt a városban egy álló napig egyetlen bűncselekményt sem hajtanak végre. Egy zseniális és egyértelműen jótékony lelemény. Hányszor, de hányszor lett volna szükség az Éjszakai Őrség történetében egy harmad-negyedfokú beavatkozásra, de nem volt hozzá jogunk, úgyhogy találomra kellett cselekednünk, aztán meg retteghettünk a válaszcsapás miatt!

Itt meg egy másodfokú beavatkozás lehetősége hever, gyakorlatilag ingyér’.

— A Fény legyen tanú szavaidra — mondtam. És azzal kinyújtottam kezemet Zavulon felé.

Még soha nem kellett törzsökös erőket tanúul hívnom. De tudtam, hogy ehhez nincs szükség semmiféle speciális igézetekre. Mellesleg arra végképp nem sok garancia volt, hogy a Fény majd leereszkedik a mi csip-csup dolgainkhoz.

A kezemben egyszeriben egy fehér tűzszirom lobbant föl.

Zavulon elfintorította az arcát, de nem húzta el a kezét. Amikor kézfogással is megpecsételtük egyezségünket, a Setét és a Fény tenyereink között összetalálkozott. Fájdalmas szúrást éreztem, mintha egy tompa tűvel döfték volna át a testem.

— Az egyezség megköttetett — szólt a Setét mágus.

Ő is elfintorította az arcát. Őt is átjárta a fájdalom.

— Abban reménykedsz, hogy hasznot húzol ebből? — kérdeztem.

— Persze. Mindig mindenből igyekszem hasznot húzni. És ez általában összejön.

Azért olyan nagyon nem látszott Zavulonon, hogy annyira örülne az egyezségnek. Bármire is számított egyezségünk következtében, teljességgel maga sem hitt önnön sikerében.

— Megtudtam, hogy mit miért hozott a keleti futár Moszkvába.

Zavulon egy kicsit elmosolyodott:

— Csodás. Fölöttébb feszélyez a helyzet, és nagyon jó tudni, hogy most már más is osztozik nyugtalanságomban.

— Zavulon! Volt már valaha is példa arra, hogy az Éjszakai és Nappali Őrségek együttműködtek? Fajsúlyos ügyekben, nem pedig holmi renegátok és pszichopaták elcsípése kapcsán?

— Nem. Bármely együttműködés egyértelmű vereség lenne valamelyik fél számára.

— Ezt figyelembe veszem.

— Ám vedd!

A végén még leálltunk itt udvariaskodni egymással. Mintha bizony nem két szembenálló erő mágusairól, a Fény hívéről s a Setét szolgálójáról lenne szó, hanem teszem azt egymás iránt békeszeretőn viseltető ismerősökről.

Ezek után Zavulon Alisza mozdulatlan testéhez lépett, könnyedén fölkapta és azzal átvetette a vállán. Arra számítottam, hogy kilépnek a homályból, ám ehelyett a Setétek feje, miután megdobott egy leereszkedő mosollyal, belépett a kapun. Ami egy pillanatig még látható volt, aztán kezdett eltünedezni. Én pedig az ellenkező irányba indultam.

Csak most fogtam föl, mennyire elfáradtam. A homály szereti, ha beléje lépnek, ám azt még annál is jobban, ha mindeközben rángatódznak is. A homály egy kiéhezett ribanc, aki bárkinek örül.

Kiválasztván egy helyet, ahol kevesebb ember volt, egy svunggal kikeveredtem önnön árnyékomból.

A járókelők tekintete a szokott módon félrerebbent. Pedig de sokszor is találkoztok egy nap során velünk, emberek… Fénypártiakkal és Setétekkel, mágusokkal és alakváltókkal, boszorkányokkal és gyógyítókkal. Néztek ránk — de képtelenek vagytok meglátni. Legyen hát eztán is így!

Évszázadokig vagy akár évezredekig is elélünk. Nagyon nehéz megölni bennünket. És azon problémák, melyekből jóformán az emberi élet áll, számunkra csak annyi, mint egy elsős kisdiák lehangoltsága a füzetébe firkált holmi kusza pálcikák fölött.

De mindennek megvan a fonákja is. Szívesen cserélnék veletek, emberek. Csak vennétek el a készségemet, mely lehetővé teszi, hogy észrevegyem az árnyékot és belépjek a homályba. Vigyétek az Őrség védelmét és a képességet, hogy megváltoztassam a körülöttem lévők tudatát.

Bárcsak megadhatnátok nekem azt a nyugalmat, amelytől örökre megfosztattam!

Egyszer csak oldalba taszítottak, félrelökve az útból. Egy erős testfelépítésű, kopaszra nyírt csávó, mobillal az övén és aranylánccal a nyakában megvető pillantással végigmért, morgott valamit a foga közt, majd imbolyogva megindult az utcán. Karjába csimpaszkodó nőcskéje nem túl sikeresen megpróbálta leutánozni a tekintetét, melyet piti gazemberek szoktak vesztegetni a „lúzer palimadarakra”.

Tiszta szívből elnevettem magam.

Biztos jól kinézhettem — tényleg volt mit észrevételezni rajtam!

Ahogy ott állok az utca közepén, hát ránézésre kapásból azt lehet hinni, hogy a papundeklin árusítókat bámulom, akik gagyi rézszobrocskákat, állami vezetők ábrázatával ellátott matrjoska-babákat meg hamisított hohloma-árukat [49] Jellemző stílusú orosz népművészeti fafaragványok (kanalak stb.), kb. mint a szuvenírnak szánt „eredeti” matyó hímzés. próbálnak meg elsózni.

Jogomban állna fölrázni ezt az egész utcát. Végrehajtani egy globális remoralizációt — s azzal a tarfejű mehetne ápolónak egy lelkibetegeket kezelő kórházba, a nőcskéje meg rohanna a pályaudvarra, hogy sikeresen elfeledett öregecske anyukájához utazzék, aki valahol vidéken tengődik.

De jó lenne jót tenni — nagyon viszket a tenyerem!

Éppen ezért nem szabad.

Legyen szívem tiszta s kezem forró, ám a fejemnek akkor is hidegnek kell maradnia.

Egy hétköznapi járőr vagyok, ha úgy tetszik — sorkatona. Nincs és nem is lesz bennem oly erő, mely Geszernek és Zavulonnak adatott. Talán ennek köszönhetően van saját rálátásom a történtekre. És még a váratlan ajándékot — jogosultságomat a Fénypárti mágiára — sem tudom fölhasználni. Ez egy olyan játszmában lehetséges csupán, melyet a fejem fölött folytatnak.

Az egyetlen esélyem — ha kilépek a játszmából.

És magammal viszem Szvetlánát is.

Igen, ezzel meghiúsítani az Éjszakai Őrség oly régóta készülő tervét! Igen, többé már nem leszek műveletis! Egy hétköznapi Fénypárti mágussá kellene válnom, aki csupán erejének töredékét használja. És ez még a jobbik eset — a rosszabbik, ha az örökös homály vár rám.

Ma, ma éjfélkor.

Hol? És kicsoda? Vajon kinek a Sors Könyvét nyitja meg a varázslónő? Olga szerint tizenkét esztendeig készítették elő az akciót. Tizenkét esztendőn át keresték a Hatalmas Varázslónőt, aki képes kezébe venni a jó időkre tartalékolt krétát. Álljunk csak meg!

Legszívesebben az egész Arbatra szólóan fölüvöltöttem volna — hogy én mekkora barom vagyok! Ám az arcom így is épp elég sokatmondó lehetett.

Minek mindent szavakba önteni, ami úgyis leolvasható a fizimiskámról?

A felsőbb mágusok több lépéssel előre gondolkodnak. Az ő játszmáikban nincsenek véletlenek. Vannak királynők és vannak gyalogok. De fölös bábuk nincsenek!