Szergej Lukjanyenko - Éjszakai őrség

Átléptem a gyűrűn.

— Lezárt zóna — szólt Aliser.

— Lezárt zóna — visszhangozta Alisza.

— Jogom van hozzá.

Elég Erő volt bennem ahhoz, hogy engedély nélkül is áthaladhassak. Jelen állapotomban csakis a Hatalmas Mágusok tudtak volna megállítani, ők azonban nem voltak jelen.

Azonban nem állítottak meg. Ezek szerint valaki, Geszer vagy Zavulon, de az is lehet, hogy mindkét Őrség főnöke parancsot adott arra, hogy csupán figyelmeztessenek.

— Járj szerencsével! — suttogta a nyomomban valaki. Megfordultam, és Tigrincs tekintetét kaptam el. Bólintottam.

A kapualj üres volt. A házban nesz se hallatszott, mint amikor Szvetlána fölött egy soha nem látott méreteket öltő pokoli örvény forgott. A Gonosz, amit önmaga hozott saját fejére.

Szürke ködön át haladtam. Lábam alatt a padló tompán rezgett: itt, a homályvilágban még a talaj is felelt a mágiára, de még az emberi épületek árnyékai is.

A tetőre vezető csapóajtó nyitva volt. Senki sem igyekezett akár csak a legkisebb mértékben is akadályozni. A legszomorúbb az egészben, hogy nem tudtam: most örüljek ennek, vagy pedig búslakodjam?

Kiléptem a homályból. Minden hiába. Most tényleg hiába.

Elindultam a lépcsőn fölfelé.

Elsőként Makszimot pillantottam meg.

Teljesen megváltozott ez a spontán Fénypárti mágus, egy dúvad, aki néhány éven át a Setét híveit gyilkolászta. Az is lehet, hogy csináltak vele valamit. De meglehet, hogy magától változott meg. Vannak emberek, akikből eszményi hóhérok lesznek…

Makszimnak szerencséje volt. Hát lett is belőle hóhér. Inkvizítor. Olyanná lett, aki a Fény és Setét fölött áll, mindenkit szolgál — ugyanakkor senkit sem. Karjait keresztbe fonta mellkasa előtt, a fejét kissé lehajtotta. Volt benne valami zavulonos, rá emlékeztetett, ahogy először pillantottam meg a Setétek fejét. És volt valami geszeres is benne. Érkeztemre Makszim kissé fölemelte a fejét. Áttetsző tekintete végigsiklott rajtam. Azzal lehunyta a szemét.

Ezek szerint tényleg odaengednek az eseményekhez.

Oldalt Zavulon állt meredten. Egy vékony köpenybe burkolódzott, megjelenésemre pedig oda se bagózott. Úgyis tudta, hogy eljövök.

Geszer, Szvetlána és Jegor egy csoportba verődve álltak. Ők aztán igencsak élénken reagáltak a megjelenésemre.

— Hát mégiscsak eljöttél? — kérdezte a főnök.

Bólintottam. Elnéztem Szvetlánát. Hosszú fehér ruha volt rajta, a haja kiengedve. A kezében káprázatos fénnyel egy tok villogott — egy apró, brossnak vagy medalionnak való tokocska, fehér szattyánbőrből.

— Anton, te tudod, ugye? — rikkantotta Jegor.

Hát ha valaki örült a jelenlévők közül, akkor az ő volt. Teljes mértékben.

— Tudom — feleltem. Hozzáléptem. Kezemmel fölborzoltam a haját.

Ereje egy sárga pitypang virágjára hasonlított. Most már úgy tűnt, hogy mindent összegyűjtöttem, amit csak lehetett.

— Csurig vagy? — kérdezte Geszer. — Anton, mire készülsz?

Nem feleltem neki. Valami nem hagyott nyugodni. Valami nem volt rendjén.

Ó igen! Valamiért Olga nem volt jelen.

Az eligazítás már megtörtént? Szvetlána tudja, mi vár rá.

— A kréta — mondtam. — Egy mindkét végén kihegyezett kréta. Bármire lehet írni vele. Például a Sors Könyvébe. Áthúzni már meglévő sorokat, s újabbakat beírni.

— Anton, a jelenlévők számára semmi újat nem tudsz mondani — szólt nyugodtan a főnök.

— Megvan rá az engedély? — kérdeztem.

Geszer Makszimra nézett. Az inkvizítor, mintha megérezte volna tekintetét, fölemelte a fejét. Aztán tompán megszólalt:

— Az engedély megadatott.

— A Nappali Őrség részéről tiltakozom — szólt unottan Zavulon.

— Elutasíttatik — felelte egykedvűn Makszim. Fejét újból a mellkasára ejtette.

— A Hatalmas Varázslónő kezébe veheti a krétát — mondtam. — A Sors Könyvének minden egyes sora lelkének egy részecskéjét veszi el. Elveszi… és megváltozva adja vissza. Egy ember sorsát csakis úgy lehet megváltoztatni, ha cserébe átengedi a saját lelkét.

— Tudom — mondta Szveta. Elmosolyodott. — Már megbocsáss, Anton, de nekem úgy tűnik, hogy jól van ez így. Mindenkinek hasznára válik majd.

Jegor szemében éberség villant. Valami helytelent érzékelt.

— Anton, te az Őrség harcosa vagy — mondta Geszer. — Ha van ellenvetésed, beszélhetsz.

Ellenvetések? Tulajdonképpen mi ellen? Hogy Jegor Setét mágus helyett Fénypártivá lesz? Hogy, még ha ezerszer is kudarcot vallottak, újból megpróbálnak Jót tenni az emberekkel? Hogy Szvetlánából Hatalmas Varázslónő lesz?

Még ha ennek során mindazt az emberit föláldozza, ami még megmaradt benne?

— Semmit se szólok — mondtam.

Jól láttam, vagy csak képzelődtem? — Geszer szemében mintha csodálkozás villant volna.

Nehéz megérteni, valójában min gondolkodik a Felsőbb Mágus.

— Kezdjük — mondta. — Szvetlána, tudod, mit kell tenned.

— Tudom — szólt miközben engem nézett. Hátráltam néhány lépést. Geszer úgyszintén. Kettesben maradtak: Szvetlána és Jegor. Egyformán elveszettek. Egyformán feszültek. Zavulonra sandítottam — kivárt. Szvetlána kinyitotta a tokot — a kapocs csattanása úgy hangzott, akárha lövés dördülne —, és lassan, szinte erőnek erejével kivette belőle a krétát. Egészen apró darabka. Tényleg ennyire elkopott volna az évezredek során, miközben a Fény igyekezett fordítani a világ sorsán?

Geszer fölsóhajtott. Szvetlána leguggolt és egy kört kezdett húzni, maga és a fiú köré.

Nincs mit mondanom. Nincs mit tennem.

Annyi Erőt gyűjtöttem magamba, hogy már-már túlcsordulok. Jogom van Jót tenni.

Csupáncsak egy apróság hiányzik — a megértés.

Föltámadt a szél. Bátortalanul, óvatosan. Aztán elült.

Fölnéztem és összerezzentem. Valami történt. Itt, az emberi világban fellegek sötétítették el az eget. Észre se vettem, mikor gyűltek össze.

Szvetlána befejezte a kör rajzolását. Fölegyenesedett.

A homályon keresztül próbáltam meg rápillantani, de rögvest elfordultam. A kezében mintha egy zsarátnok izzott volna. Vajon érez fájdalmat?

— Vihar közeleg — szólt távolról Zavulon. — Egy igazi vihar, amilyen rég nem volt.

Elnevette magát.

Ügyet sem vetettek a szavaira. Viszont a szél egyenletesebben kezdett fújni, miközben egyre inkább lábra kapott. Lenéztem — odalent egyelőre nyugodtnak tűnt minden. Szvetlána a levegőben forgatta a krétát, mintha olyasmit rajzolna körül, amit csak ő lát. Egy téglalap körvonala. Benne egy ábrával.

Jegor halkan fölnyögött. Leejtette a fejét. Egy lépést tettem volna előre — de megálltam. Áthághatatlan akadályba ütköztem. Meg aztán úgysem volna értelme.

Nem ez a lényeg.

Amikor nem tudod, mit tegyél, nem szabad hinni semminek. Sem a hideg főnek, sem a tiszta szívnek, sem a forró kéznek.

— Anton!

Geszerre néztem. A főnök mintha valamiben elmerült volna.

— Ez csupán egy vihar, Anton. Orkán. Áldozatok is lesznek.

— Setétek okozzák? — kérdeztem egyszerűen.

— Nem. Természeti csapások.

— Nemde kicsit túlteljesítettétek az erőkoncentrációt? — érdeklődtem. A főnök nem reagált a beszólásra.

— Anton, hányas fokozatú mágiára van jogosultságod? Persze, hogy tudott a Zavulonnal kötött alkuról.

— Kettes.

— Elejét tudod venni az orkánnak — mondta Geszer. Csupán leszögezte a tényt. — Egy záporesővel meg lehetne úszni. Elég erőt gyűjtöttél hozzá.