Szergej Lukjanyenko - Éjszakai őrség

A Sors Könyve kezdett eltünedezni.

Jegor megingott, összegörnyedt, oldalra dőlt, térdét a mellkasához szorítva. Egy siralmas kis csomóvá gömbölyödött.

A köréjük húzott fehér kört már elmosta az eső, úgyhogy oda tudtam lépni. Leguggolván megfogtam a fiú vállát.

— Semmit sem írtál bele! — kiáltotta Geszer. — Szvetlána, csakis töröltél belőle!

A varázslónő vállat vont. Éppen engem mért végig, fölülről lefelé. Az eső, mely utat tört magának az eltünedező láthatatlan akadályon át, már átitatta fehér ruháját, organtinná [50] Merevített, ritka szövésű pamutszövet. változtatta, mely már nem takarta el a testét. Nemrég még Szvetlána hófehér ruhába öltözött papnő volt, egy pillanat múltán pedig egy csatakos lánnyá vált, amint épp leeresztett karral álldogál a vihar kellős közepén.

— Ez volt a vizsgád — szólalt meg félhangosan Geszer. — Eljátszottad az esélyedet.

— Fénypárti Geszer, nem akarok az Őrségben szolgálni — felelte a leány. — Bocsásson meg, Fénypárti Geszer. De nem ez az én utam. Nem az én sorsom.

Geszer szomorúan ingatta a fejét. Többé már nem nézett Zavulonra, aki ott volt pár lépésnyire mellettünk.

— És… ennyi az egész? — kérdezte a Setét mágus. Rám nézett, majd Szvetára, végül Jegorra. — Semmit se tudtatok tenni?

Tekintetét az Inkvizítorra vetette — az fölemelte a fejét és rábólintott.

Többé már senki sem felelt neki.

Zavulon arcán egy mesterkélt mosoly jelent meg.

— Micsoda erőfeszítések, aztán meg az egész bohózatba fúl: vajúdtak a hegyek, és egeret szültek. Méghozzá csakis azért, mert egy hisztérikus leányka nem akarta dobni határozatlan szerelmesét. Anton, teljesen lelomboztál. Szvetlána, te viszont megörvendeztettél. Geszer — a Setét a főnökre pillantott —, kérlek, fogadd gratulációimat hasonszőrű munkatársaid kapcsán.

Zavulon háta megett megnyílt a kapu. Halkan röhincsélve lépett be a fekete felhőbe.

A föld felől súlyos sóhajt hallottam. Nem láttam, de tudtam, mi zajlik. A Setét járőrök, egyik a másik után kiléptek a homályból. Az épület körül parkoló kocsikhoz vetették magukat, igyekeztek minél messzebb vinni őket a fáktól. Görnyedezve a szomszéd házakhoz szaladtak.

Nyomukban pedig a Fénypárti mágusok is elhagyták a kordont. Egynémelyek holmi egyszerű és érthető emberi tennivalók kedvéért. Ám a többségük, és ebben biztos voltam, a helyén maradt, miközben egyre csak fölfelé pillantgattak, az épület tetejére. Tigrincs, biztos, ami biztos — bűnbánó képpel. Szemjon egy Másféle komor mosolyával, mint aki látott már ennél különb viharokat is, Ignát pedig — elmaradhatatlan őszinte együttérzéssel.

— Nem tudtam megtenni — mondta Szvetlána. — Geszer, bocsásson meg. Nem tudtam.

— Nem tudtad — feleltem. — De nem is kellett megtenned…

Kinyitottam a tenyeremet. Ránéztem a krétadarabkára, amely az én kezemben csak egy darab nedves-ragadós krétává lett. Egyik végén hegyes. Másik végén szabálytalan törésnyom — valami hiba volt a kréta körül…

— Már rég rájöttél? — kérdezte Geszer. Hozzám lépett, leült mellém. A pajzsa fölénk borult, s az orkán bőgése elhalkult.

— Nem. Épp csak most.

— Mi zajlik itt? — kiáltott föl Szvetlána. — Anton, végtére is… mi zajlik itt?

Geszer felelt neki:

— Mindenkinek megvan a maga sorsa, leányom. Van, aki arra rendeltetett, hogy mások életét irányítsa és birodalmakat rontson. S van, akinek csak élni kell.

— Miközben a Nappali Őrség a cselekedeteidet leste — magyaráztam —, Olga fogta a kréta másik felét és átírta valaki sorsát. Úgy, hogy az a Fény kedvére legyen.

Geszer fölsóhajtott. Kinyújtotta kezét, megérintette Jegort. A fiú mocorogni kezdett, majd megpróbált fölállni.

— Mindjárt, mindjárt — szólt nyájasan a főnök. — Minden véget ért, a végéhez közelít.

Átöleltem a fiú vállát, fejét a térdemre fektettem. Ismét elcsitult.

— Áruld el, miért? — kérdeztem. — Ha úgyis előre tudtál mindent?

— Még nekem sem adatott meg mindent tudnom.

— Miért?

— Hát azért, hogy minden természetesnek tűnjön — felelte kissé háklisan Geszer. — Zavulon csak így hihette el a történteket. Mind a terveinket, mind pedig a vereségünket.

— Ez nem magyaráz meg mindent, Geszer. — A szemébe néztem. — Messze nem mindent!

A főnök fölsóhajtott:

— Rendben. Igen, másképp is cselekedhettem volna. S akkor Szvetlána Hatalmas Varázslónővé lesz. Vágyai ellenében. Jegor pedig, noha az Őrség már így is adósa, akarata ellenére a játékszerünkké válik.

Kivártam. Nagyon szerettem volna megtudni, hogy vajon az egész igazságot elmondja-e Geszer. Legalább egyszer.

— Igen, így is cselekedhettem volna — Geszer fölsóhajtott. — Csakhogy, fiacskám… Mindaz, amit tettem, a Fény és Setét nagy harca mellett, mindaz, amit a 20. században tettem, egyetlen egy valamit szolgált… magától értetődően nem az ügy kárára…

Egyszeriben megsajnáltam. Kibírhatatlanul sajnáltam. Igen, a Hatalmas Mágus, a Fényességes Geszer, szörnyetegek pusztítója és államok őre, ezer év óta először kénytelen volt a teljes igazságot elmondani. Mely aztán nem volt annyira szép és magasztos, mint aminek ismételgetéséhez hozzászokott.

— Nem kell, tudom! — rikkantottam.

Ám a Hatalmas Mágus a fejét csóválta.

— Mindaz, amit tettem — tagolta Geszer —, csakis egy célt szolgált. Hogy rákényszerítsem a vezetőséget: teljes egészében szüntesse meg Olga büntetését. Hogy végre visszakaphassa minden erejét, és újból kezébe vehesse a Sors krétáját. Velem egyenrangúvá kellett válnia. Különben a szerelmünk kárhozatra ítéltetik. Én pedig szeretem őt, Anton.

Szvetlána elnevette magát. Fölöttébb halkan. Arra gondoltam, hogy fölpofozza a főnököt — de vélhetően még mindig nem ismertem ki eléggé. Szvetlána térdre ereszkedett Geszer előtt és megcsókolta a jobb kezét.

A mágus összerezzent. Mintha elvesztette volna véghetetlen erejét: a védőernyő remegni kezdett, olvadozott. Az orkán bömbölése újból elborított bennünket.

— És most mi lesz: újfent megváltoztatjuk a világ sorsát? — kérdeztem. — Mintegy piszlicsáré magánügyeink mellékhatásaként?

Bólintott. Aztán megkérdezte:

— Nem örülsz ennek?

— Nem.

— Mit is mondhatnék?… Nem lehet teljes egészében nyerni. Nekem legalábbis nem sikerült. És neked sem fog.

— Tudom — mondtam. — Persze, hogy tudom, Geszer. De akkor is… annyira akaródzik…

Moszkva, 1998. január-augusztus

A könyv szövegében az alábbi együttesek dalainak részletei szerepelnek:

„Piknik”,

„Voszkreszenyije”,

„Szplin” és

„Blackmore’s Night”.

Cshojon: a koreai mitológia egyik szereplője, arcmását a gonosz szellemek távol tartására használták.

Alisza, Piknik: ’80-as években alakult orosz rockegyüttesek.

Moszkovszkij Komszomolec: orosz bulvárlap.

Kb. mint a BNV (Budapesti Nemzetközi Vásár), ill. a HUNGEXPO Budapesti Vásárközpont.

Utalás a dekabristák 19. századi felkelésére.

A XIX. Század elején a cári önkényuralom ellen küzdő orosz nemesi forradalmárok; mozgalmukat kíméletlenül letörték, tagjaikat kivégezték vagy Szibériába száműzték.