Szergej Lukjanyenko - Éjszakai őrség

A szél újból föltámadt. És most már mintha nem is akarna elállni. A szél tépett, szaggatott, mintha le akarna sodorni bennünket a tetőről. Zuhogni kezdett az eső.

— Vélhetően ez az utolsó esély — tette hozzá a főnök. — Amúgy meg rajtad a döntés sora.

Üvegcsengéssel erőpajzs támadt körülötte, mintha Geszert egyszeriben gyűrött celofánzacskó borította volna be. Még soha nem láttam mágus részéről ekkora mértékű védelmet bevetni holmi átlagosnak tűnő természeti erők tombolása ellen.

Szvetlána lobogó ruhájában folytatta a Sors Könyvének rajzolását. Jegor meg se moccant, úgy állt ott, mintha egy láthatatlan keresztre feszítették volna. Az is lehet, hogy már semmit sem volt képes fölfogni. Vajon mi történik az emberrel, amikor megfosztják korábbi sorsától, ám még nem részesül az újban?

— Geszer, akkora tájfunt akarsz itt kerekíteni, hogy ahhoz képest ez a mostani vihar fittyfenét sem ér! — kiáltottam.

A szél már kezdte túlharsogni szavainkat.

— Ez elkerülhetetlen — felelte Geszer. Úgy tűnt, hogy suttog, mégis minden egyes szavát tisztán lehetett hallani. — Immár beteljesedőben.

A Sors Könyvét már az emberi világban is látni lehetett. Szvetlána persze nem szó szerinti értelemben rajzolta meg, hanem a homály legmélyebb rétegeiből húzta elő. Egy másolatot készített, s annak bárminő változása az eredetin is tükröződik. A Sors Könyve szobormásolatnak tűnt, lángoló tüzes fonalak szövedékéből szőtt makettnek, amely mozdulatlanul függött a levegőben. Az esőcseppek fölizzottak, midőn hozzáértek.

Szvetlána most belefog Jegor sorsának megváltoztatásába.

Utóbb pedig, évtizedek múltán, Jegor fordít a világ sorsán.

Mint mindig — a Jó felé.

Mint általában — sikertelenül.

Meginogtam. Egy pillanat alatt, teljesen váratlanul az erős szél orkánerejűre váltott. Körülöttünk hihetetlen dolgok történtek. Láttam, ahogy a sugárúton megállnak az autók, az útszegélyhez szorulnak — minél távolabb a fáktól. Egy hatalmas óriásplakát-tartó eldőlt, szinte hangtalanul — a szél üvöltése immáron elnyomta a zuhanás zaját. Elkésett emberek rohantak a házak felé annak reményében, hogy a falaknál majd menedéket lelnek.

Szvetlána megállt. Egy izzó pont parázslott a kezében.

— Anton!

Alig hallottam meg a hangját.

— Anton, mit tegyek? Mondd meg! Anton, hát tényleg meg kell tennem?

A krétakör oltalmazta — de csak részben, hisz a szél majd letépte a ruháját, ennek ellenére mégis talpon maradt.

Egyszeriben mintha minden eltűnt volna. Elnéztem, kezében a lángoló krétával, amely immár készen állt arra, hogy megváltoztasson egy idegen sorsot. Szvetlána választ várt — csakhogy nem volt mit mondanom. Semmit se tudtam mondani — lévén magam sem ismertem a választ.

Karomat a tomboló egek felé emeltem. És azzal megpillantottam karjaimban az Erő káprázat-virágait.

— Boldogulsz? — kérdezte együttérzőn Zavulon. — A vihar igencsak belehúzott.

Hangját ugyanolyan tisztán hallottam az orkán sivításában, akárcsak a főnökét.

Geszer fölsóhajtott.

Nyitott tenyereimet az ég felé fordítottam — a csillagtalan ég felé, s amelyen immár csupán felhők, esőpászmák és villámok tünedeztek elő időnként.

Egyike volt a legegyszerűbb igézeteknek. Majdhogynem ezt tanítják meg elsőként.

Remoralizálás.

Különösebb pontosítás nélkül.

— Ne tedd! — kiáltotta Geszer. — Ne merészeld!

Egy nekiveselkedéssel elmozdult a helyéről, eltakarva előlem Szvetlánát és Jegort. Mintha bizony ezzel megzavarhatta volna az igézetet. Nem, most már nem lehet leállítani.

Egy az emberek számára láthatatlan fénysugár fakadt a tenyeremből. A szemenként, könyörtelenül és kíméletlenül gyűjtögetett erőrészecskék összessége. Rózsák bíbor lángja, bazsarózsa halvány pírja, őszirózsák sárgája, fehér kamillavirág, majdhogynem fekete orchideák.

Zavulon halkan vihogott mögöttem.

Kezében a krétával Szvetlána ott állt a Sors Könyve fölött.

Jegor pedig, széttárt karral, megdermedt.

Játékfigurák a táblán. Az Erő ott van a karjaimban. Még soha nem volt ennyi Erőm — ellenőrizetlenül, csurdulásig telten, készen arra, hogy bárkibe átömöljön.

Szvetlánára mosolyogtam. És azzal nagyon lassan arcomhoz emeltem szivárványos szökőkútként fényt árasztó tenyereimet.

— Nem!

Zavulon üvöltése nem csupán túlharsogta az orkánt — elnyomta azt. Az eget vakító villám fénye szántotta. A Setétek feje felém vetette magát, de Geszer elébe lépett, mire a Setét mágus megállt. Mindezt nem láttam — éreztem. Arcomat színes ragyogás öntötte el. A fejem szédült. Többé már nem éreztem a szelet.

Csakis a szivárvány maradt meg, a végtelen szivárvány, amelyben elmerültem.

A szél körülöttem kavargott, de nem ért hozzám. Szvetlánára néztem és hallottam, ahogy a láthatatlan fal, mely mindig közénk állt, egyszer csak széttöredezik. Töredezik — hogy aztán közös sorompók közé zárjon. Szveta kavargó haja puha hullámként terült el az arca körül.

— Mindent magadba öltél?

— Igen — mondtam.

— Mindent, amit csak összegyűjtöttél?

Nem akarta elhinni. Mindmostanáig nem hitte. Szvetlána tudta, mekkora árat kell fizetni a kölcsönvett Erőért.

— Az utolsó csöppig! — válaszoltam. Jól éreztem magam, meglepően jól.

— Miért? — a varázslónő kinyújtotta kezét. — Miért, Anton? Megállíthattad volna ezt a vihart. Emberek ezreit tehetted volna boldoggá. Hogy tehetted ezt… mindent magadra?

— Hogy ne hibázzak — magyaráztam. Még én éreztem magam kényelmetlenül, hogy ő, az eljövendő Hatalmas, nem ér föl egy ekkora csekélységet ésszel.

Egy pillanatig Szvetlána hallgatott. Aztán a kezében tartott tüzes krétára nézett.

— Mit tegyek, Anton?

— Már megnyitottad a Sors Könyvét.

— Anton! Kinek van igaza? Geszernek vagy neked?

A fejemet ingattam.

— Ezt inkább döntsd el magad!

Szvetlána elkomorodott.

— Anton, ennyi az egész? Hát csak ezért vettél magadhoz oly sok idegen Fényt? Ezért pazaroltad el a másodfokú mágiát?

— Értsd meg — nem tudtam megítélni, mennyi hit érződik a hangomban. Most még nekem is kevés volt belőle. — Olykor éppenséggel nem a tett a legfontosabb. Olykor a lényeg — a tétlenség. Van, amiről magadnak kell döntened. Tanácsadás nélkül. Mindegy, hogy ki adná: én, Geszer, Zavulon, a Fény avagy a Setét. Csakis magadnak kell.

Nemet intett a fejével.

— Nem!

— De igen. Magadnak kell döntened. És ennek felelősségét senki sem veszi le rólad. És bármiképp is cselekednél — mindenféleképp sajnálni fogod az elmulasztott tettet.

— Anton, szeretlek!

— Tudom. Én is szeretlek. Éppen ezért nem mondok semmit.

— Hát ennyit tesz a szerelmed?

— Csakis ez számít — a szerelem.

— Tanácsra van szükségem! — kiáltotta. — Anton, szükségem van a tanácsodra!

— Mindenki a maga sorsának kovácsa — feleltem. Ez egy kicsit még több is volt annál, amit mondhattam. — Dönts!

Kezében a kréta keskeny tüzes tűvé lobbant, midőn a Sors Könyve felé fordult. Nekilendült — hallottam, hogy ropognak az oldalak e vakító radír alatt.

Fény és Setét — hisz csak pöttyök vannak a sors könyvoldalain. Lendület. Cikornya.

Tüzes sorok sebes iramlása.

Szvetlána kinyitotta kezét, s azzal a Sors krétája a lába elé esett. Súlyosan, mintha ólomgolyó lenne. Az orkán azonban mégis lecsapott rá, de még idejében lehajoltam és tenyerembe rejtettem a krétát.