Szergej Lukjanyenko - Éjszakai őrség

Megérintettem egy mellettem elfutó gyermeket — jókedvű volt, nem is érzékelte a nyomasztó, súlyos hőséget, fagyizni indult. Gyorsan regenerálódik majd. Az innét vett erő egyszerű és tiszta volt, akár a mezei virágok. Egy csokorra való kamilla, amit rezzenetlen kézzel téptem le.

Megláttam egy öreganyót az ablakban. A halál árnya már nagyon közel járt hozzá, ezt alighanem maga is érezte. S mindezek ellenére az anyó mosolygott. Ma meglátogatja az unokája. Vélhetően csak azért, hogy csekkolja: él-e még az öreglány, fölszabadult-e már a drága lakás Moszkva belvárosában? Ezzel az anyó is tisztában van. És mégis boldog. Kibírhatatlanul szégyelltem magam, de mégis megérintettem, és merítettem egy kevés Erőt. Egy csokor hervadó sárga-narancs őszirózsa, őszi falevelekkel vegyesen…

Úgy mentem, mint ahogy annak idején éjszakai őrületeim során, amikor jobbra-balra boldogságot osztogattam. Mindenkinek, hogy senki se távozzék megbántottan. Csakhogy most egész másfajta nyomot hagytam magam után. Egy picit halványabb mosolyokat, homlokra szaladó ráncokat, pillanatokra beharapott ajkakat.

Összességében azért kiderült, merre is jártam.

Nem állíthat meg a Nappali Őrség sem, ha netán utamba akad.

Mellesleg a Fénypártiak is elnémulnak, ha meglátják, mi zajlik.

Azt teszem, amit szükségesnek gondolok. Azt, amit előszörre akartam megtenni. Kölcsönvenni. Elrabolni. És az fogja meghatározni sorsomat, hogy mihez kezdek a kapott Erővel.

Vagy elszámolok mindenért.

Vagy pedig a homály kitárul előttem.

A Fénypárti mágus, aki emberekből kezdi kinyerni az Erőt, mindent egy lapra tesz föl. És itt már nem igazak az Őrségek hétköznapi működése során bevett árfolyamok. A termelt Jó mennyiségének nem csupán meg kell haladnia az általam idézett Gonoszét.

A kételynek még csak árnyéka sem maradhat bennem afelől, hogy teljesen elszámoltam.

Szerelmesek, gyermekek, öregek. Holmi szobor körül söröző társaság. Attól tartottam, hogy az örömük csak megjátszott, ám igazinak bizonyult, így aztán merítettem az Erőjükből.

Bocsássatok meg.

Ha kell, akár háromszor is bocsánatért esedezem. Akár fizethetek is a rablott javakért. Épp csak az egész hazugság lesz.

Hisz egész egyszerűen csakis a saját szerelmemért harcolok. Elsősorban. És csak ezek után következtek ti — ti, akik számára egy soha nem hallott, új boldogságot készítenek elő.

Csakhogy, meglehet — netán ez is igazság?

És midőn önnön szerelmedért szállsz harcba, minden alkalommal egyszersmind az egész világért is harcolsz?

Az egész világért — s nem az egész világ ellen.

Erő!

Erő.

Erő?

Egyre csak gyűjtögettem, szemenként, olykor gondosan és óvatosan, olykor durván és hirtelenül, hogy a kezem meg ne rezzenjen, hogy a szégyentől félre ne pillantsak, midőn az utolsó morzsákat is elveszem.

Meglehet, a boldogság így is ritka vendég e fiatalembernél?

Nem tudom.

Erő!

Meglehet, e nő elveszti valaki szerelmét, ha megfosztom a mosolyától?

Erő.

Meglehet, ez az erős, ironikusan mosolygó férfi holnapra meghal?

Erő.

Nem segítenek a zsebemben lapuló amulettek. Nem lesz harc. Nem segít a főnök által is emlegetett „csúcsformám”. Mindez kevésnek bizonyul majd. S az akadálytalan másodfokú beavatkozáshoz való jog, amit Zavulon oly bőkezűen biztosított — csapda. Efelől csöppnyi kétségem sincs. Odadobta csali gyanánt a saját barátnőjét, s úgy igazította a valószínűségi egyeneseket, hogy keresztezzük egymás útját, majd utóbb búbánatos képpel nyújtotta át a halálos ajándékot. Nem tudok oly messzire tekinteni a jövőbe, hogy megbizonyosodhassak: a birtokomban lévő Jó soha nem válik Gonosszá.

Ám ha nincs fegyvered — szerezd meg az ellenségét.

Erő!

Erő.

Erő!

Ha megőriztem volna a Geszerhez vezető vékony fonalat, mely egy fiatal mágust annak oktatójához köt, már rég megérezte volna, mi zajlik. Érzékelné, ahogy feszülök az energiától — roppant méretű adag, melyet találomra gyűjtöttem be, ki tudja, milyen céllal.

Ő vajon megtenné?

Értelmetlen megállítani a mágust, aki erre az útra lépett.

Gyalog indultam a VDNH felé. Tudtam, hol fog minden lezajlani. Nincsenek véletlenek, ha egyszer felsőbb mágusok irányítják őket. Az esetlen „lábasház”, az útburkolatra állított gyufaskatulya — itt vesztette el Zavulon a Szvetlánáért folytatott harcot, itt fedte föl pártfogoltja kilétét Geszer, hogy aztán az Inkvizíció berkeibe vezesse, s mellesleg Szvetlánát is eddze kicsit.

Az egész kombináció erőközpontja.

Harmadszor is.

Most már nem voltam sem éhes, se szomjas. Egyszer azért mégis megálltam, hogy igyak egy kávét. Ízetlen volt, mintha teljesen hiányzott volna belőle a koffein. Az emberek kezdtek kitérni az utamból, noha a köznapi világban jártam. A mágia-feszültség körülöttem nőttön-nőtt.

Nem leplezhetem közeledésemet.

De nem is akarok lesből lopakodni.

Egy fiatal állapotos nő óvatosan, gondosan haladt. Összerezzentem, amint észrevettem, hogy mosolyog. S majdnem letértem utamról, amikor fölfogtam, hogy meg nem született gyermeke szintén mosolyog a maga apró és biztonságos világában.

Az ő Erejük egy halványrózsaszín bazsarózsára hasonlított — egy nagy virág, s a még ki nem nyílt bimbó gömbje.

Mindent be kell gyűjtenem, ami csak az utamba akad.

Ingadozás és sajnálkozás nélkül.

Valami készülődött körös-körül a világban.

Olybá tűnt, hogy a hőség még inkább rákapcsolt. Méghozzá egyfajta elkeseredett, görcsös nekifeszüléssel.

Nemhiába igyekeztek Setét és Fénypárti mágusék is ezekben a napokban szétoszlatni a rekkenő hőséget. Valami történt. Megálltam, és fölszegett fejjel a homályon keresztül az eget kémleltem.

Vékony, gyűrűkbe rendeződő körzések.

Szikrák a horizonton.

Homálylás délkeleten.

Fényudvar az Osztankinói Torony égbe meredő tűsziluettje körül.

Különös egy éjszaka lesz.

Megérintettem egy mellettem elfutó leányzót és elvettem afölött érzett egyszerű örömét, hogy ezúttal az apja józanul érkezett haza.

Akárha egy csipkerózsa letört gallya lenne — szúrós és törékeny.

Bocsássatok meg nekem!

Amikor a „lábasházhoz” értem, már majdnem 11-re járt az idő.

Az utolsó, akit megérintettem, egy spicces melós volt, a kapualj egyik fala mellé fészkelte be magát. Abban a bizonyos kapualjban, ahol először öltem Setétet. Majdnem teljességgel beszámíthatatlan volt. És boldog.

Az ő Erejét is elvettem. Egy poros, megköpdösött útilapu virága, egy meglehetősen csúnyácska, piszkosbarna gyertya.

Ez is Erő.

Átkelvén az úttesten megértettem, hogy nem vagyok egyedül. Előhívtam az árnyékot, és átléptem a homályvilágba. Az épület köré kordont vontak.

A legfurább kordon, amit valaha is láttam. Setétek és Fénypártiak — vegyesen. Észrevettem Szemjont, bólintottam felé, mire válaszul egy nyugodt, kissé szemrehányó tekintetet kaptam. Tigrincs, Mackó, Ilja, Ignát…

Vajon mikor hívták össze őket? Míg a városban kóboroltam, Erőt gyűjtögetve? Nem jött össze a nagy pihi, fiúk.

És a Setétek. Még Alisza is itt volt. Rossz volt ránézni: a boszorkány arca úgy nézett ki, mint egy összegyűrt és kiegyengetett papírmaszk. Ahogy elnéztem, Zavulon nem hazudott a büntetését illetően. Alisza mellett Aliser állt, s amikor elkaptam a pillantását, megértettem, hogy ők ketten halálos tusába fognak bonyolódni. Az is lehet, hogy nem most. De feltétlenül össze fognak csapni.