Szergej Lukjanyenko - Éjszakai őrség

A biztonság kedvéért végigmentem a lakáson, benéztem a hálóba, a vécébe, a fürdőszobába, a konyhába. Amennyire éreztem, Zavulon tényleg nem hagyott hátra „ajándékokat”.

A dolgozószobába visszatérve bepöccintettem a notebookot és behelyeztem a mágiára vonatkozó adatbázis diszkjét. Megadtam a jelszót. És beírtam a „kréta” szót.

Különösebb eredményre nem számítottam. Amire kíváncsi voltam, olyannyira magas szintű hozzáféréssel bírhat, hogy soha nem vitték adatbázisba.

Az adatbázisban háromszor szerepelt a „kréta” kifejezés.

Az első esetben egy mészkőbányáról volt szó, ahol is a 15. században elsőszintű Fénypárti és Setét mágusok párbajoztak. Mindketten elpusztultak, méghozzá közönséges végelgyengülésben, midőn a tusa végén nem tudtak kikeveredni a homályból. A rákövetkező félezer évben ezen a környéken majdnem háromezer ember pusztult el.

A második eset holmi mágikus jelek és védőkörök megrajzolását érintette a kréta fölhasználása kapcsán. Itt már jóval több információ állt rendelkezésre, és én mindet el is olvastam nagysietve. Semmi különös. Az alkalmazás terén a kréta semmiféle különösebb előnnyel nem bírt a szén, a ceruza, a vér vagy az olajfesték előtt. Épp csak a krétát a legkönnyebb letörölni.

Ám a harmadik említés a „Mítoszok és nem bizonyított adatok” fejezetben szerepelt. Ahogy várható volt, csupa badarság szerepelt, mint például az ezüst és fokhagyma alkalmazása a vámpírokkal folytatott harc során, vagy nemlétező szertartások és rítusok leírása.

Azonban volt szerencsém már találkozhatni olyasmivel, amikor az ún. „mítoszok” közt igaz, ám alaposan elfeledett ismeretekre bukkantam.

A kréta a „Sors Könyvei” szócikkben szerepelt.

Még csak a feléig jutottam el, amikor megértettem, hogy beletrafáltam. Az információ abszolút nyilvános volt, a szemünk előtt hevert, hozzáférhető volt bármely kezdő mágus számára, de az is meglehet, szerepelt az emberek által is használható forrásokban.

Sors Könyvei. Kréta.

Minden passzolt.

Lezártam a fájlt, majd kikapcsoltam a gépet. Egy ideig ülve maradtam, miközben az ajkaimat harapdáltam. Az órámra néztem.

Ideje volt elindulni különös randevúnk helyszínére.

Letusoltam és ruhát váltottam. Az amulettek közül Zavulon medalionját tartottam magamnál, az Éjszakai Őrség jelvényét és a valaha Iljától kapott harci lemezkét — egy ókori kerek bronzkorongot, amely méretét tekintve alig valamivel haladott meg egy nagyobbfajta pénzérmét. Még soha nem használtam a lemezkét. Ahogy a mágus említette, az amulettben egy, jobb esetben két töltet maradt.

A titkos helyről előhúztam a pisztolyt. Ellenőriztem a tölténytárat. Ezüst robbanógolyók. Jó szolgálatot tehetnek az alakváltók ellen, alkalmazásuk kétséges a vámpírok esetében, és fölöttébb hatásosak a Setét mágusokkal szemben.

Mintha bizony arra készülnék, hogy harcba szállok, nem pedig a főnökömmel találkozom…

Mobilom megcsörrent a zsebemben, amikor már az ajtó előtt álltam.

— Anton?

— Szveta?

— Olga szeretne beszélni veled, átadom neki a kagylót.

— Adjad! — egyeztem bele, miközben a zárat nyitottam.

— Anton, nagyon szeretlek. Légy oly szíves, és ne csinálj ostobaságot!

Hirtelenjében nem is tudtam, mit feleljek. Olga vette át a kagylót.

— Anton. Azt akarom, hogy tudd: már minden eldöntetett. És nagyon hamarosan be is fog következni minden.

— Ma éjjel — kontráztam.

— Honnét tudod?

— Érzem. Egyszerűen csak érzem. Ezért távolították el az Őrséget a városból, nemdebár? És Szvetlána is immár a megfelelő lelkiállapotban van.

— Mit tudsz?

— A Sors Könyve. Kréta. Már mindent értek.

— Kár — felelte röviden Olga. — Anton, meg kell…

— Senkinek sem tartozom számadással. Csakis a bennem lévő Fénynek.

Megszakítottam a vonalat, majd kikapcsoltam a mobilt. Elég volt. Geszer így is kapcsolatba tud lépni velem, mindenféle technikai eszköz híján. Olga egyre csak el akarna tántorítani a rimánkodásával. Szvetlána pedig úgysem értené, mit miért teszek.

Ha elhatároztad, hogy a végére jársz, hát menj egyedül. És ne hívj magaddal senkit.

— Ülj le, Anton! — mondta Geszer.

A helyiség egész aprócskának tűnt. Hat-hét asztalka, térelválasztókkal. Egy bárpult. Vágni lehetett a füstöt. A tévében hangtalanul bázisugrások. A falon lévő fotókon — szintén: zuhanásban elnyúlt testek, élénkszínű overallokban. Látogató kevés akadt, talán az időpont miatt: az ebédhez már késő, az esti csúcshoz még korán volt. Egy pillantást vetettem az asztalkákra — a sarokban állónál pillantottam meg Borisz Ignatyjevicset.

A főnök nem volt egyedül. Egy gyümölcsöstál előtt üldögélt, miközben lustán szemelgette a szemeket egy szőlőfürtről. Egy kicsivel arrébb, karba font kézzel egy magas, kreol fiatalember ült. Tekinteteink keresztezték egymást, és egy puha, ám érezhető nyomást éreztem.

Szintén Másféle.

Vagy öt másodpercig méregettük egymást, folyamatosan növelve a nyomást. Voltak képességei, jelentős képességek, tapasztalata viszont alig. Egy alkalmas pillanatban csökkentettem az ellenállást, kitértem kutató pillantása elől, és még mielőtt sikerült volna védelmet kerítenie, szkenneltem a fiatalembert.

Másféle. Fénypárti. Negyedik szintű.

A fiatalember arca eltorzult, mintha fájdalom érné. A vert kutya tekintetével nézett Geszerre.

— Ismerkedjetek meg! — javasolta Geszer. — Anton Gorogyeckij, Másféle, moszkvai Éjszakai Őrség. Aliser Ganyijev, Másféle, nemrég óta szintén moszkvai Éjszakai Őrség.

A futár.

Kezet nyújtottam és egyszersmind levettem a védelmet.

— Fénypárti, második szint — szólt Aliser a szemembe nézve. Tisztelettudón fejet hajtott.

A fejemet ingatva feleltem:

— Harmadik.

A fiatalember ismét Geszerre nézett. Immár nem bűntudattal teli pillantással, hanem csodálkozón.

— Második — erősítette meg a főnök. — Csúcsformában vagy, Anton. Aminek fölöttébb örülök. Ülj le, beszélgessünk! Aliser, őrködj!

Letelepedtem a főnökkel szemben.

— Tudod, hogy miért pont itt jelöltem meg találkozónk helyét? — kérdezte a főnök. — Vegyél a szőlőből, finom.

— Honnét tudnám? Meglehet… itt kapni a legfinomabb szőlőt Moszkvában…

Geszer elnevette magát.

— Bravó. De mégsem ez a lényeg. A gyümölcsöt a piacon vettük.

— Ezek szerint kellemes a környezet.

A főnök vállat vont:

— Semmi különös. A terem kicsi, ha belépsz azon az ajtón, ott biliárd van és még néhány asztalka.

— Lehet, hogy maga titokban ejtőernyőzik, főnök.

— Húsz éve is megvan, hogy nem ugrottam — riposztozott a főnök nyugisan. — Anton drága, azért jöttem ide, hogy Sztroganov-bélszínt egyek krumplicskával, utána meg szőlőt csemegézzek, s mindezt azért, mert meg akartam mutatni neked a mikrokörnyezetet. Egy ici-pici társadalmat. Úgyhogy lazulj el, élvezd az ittlétet! Aliser, egy korsó sört Antonnak! Nézz körül, katona! Figyeld meg az arcokat! Hallgasd a dumcsizást! Szívd be a levegőt!

Elfordultam a főnöktől. A lóca szélére húzódtam, hogy legalább egy kicsit lássam a körülöttünk lévőket. Aliser már a pultnál állt, a nekem szánt sörre várva.

Különös arckifejezéssel bírtak az ejtőző bár törzsvendégei. Valami megfoghatatlanul közös volt bennük. Sajátos szemek, sajátos gesztusok. Semmi rendkívüli, épp csak egy láthatatlan bélyeg mindegyikükön.