Szergej Lukjanyenko - Éjszakai őrség

— Szvetlána egy csodás varázslónő — mondta Zavulon. — Ám nem az a jövője, hogy az Éjszakai Őrséget irányítsa. Egyetlenegy cél érdekében tervezik fölhasználni. Oly küldetésre szánják, amelyet Olga sikertelenül próbált végrehajtani. De hisz tudod: ma reggel behatolt a városba egy futár Szamarkandból, nemdebár?

— Tudom — ismertem be valamiért.

— Én pedig meg tudom mondani, mit hozott. Hisz meg akarod tudni, ugye?

Összeszorítottam a fogaimat.

— Akarod — bólintott Zavulon. — A futár egy darabka krétát hozott.

Soha ne higgy a Setéteknek! De valamiért úgy tűnt nekem, hogy nem hazudik.

— Egy kis darabka krétát. — A Setét mágus elmosolyodott. — Lehet vele táblára írni az iskolában. Vagy akár ugróiskolát rajzolni az aszfaltra. Vagy bekrétázni vele a biliárddákó hegyét. Mindezt oly könnyű megtenni vele, mint teszem azt diót törni egy nagy királyi pecséttel. Ám ha ezt a krétadarabot egy Hatalmas Varázslónő veszi a kezébe… kifejezetten Hatalmasról beszélek: egy hétköznapinak nem lenne ereje hozzá. Kifejezetten Varázslónőnek kell lennie, egy férfi kezében a kréta közönséges kréta marad. Ráadásul a Varázslónő Fénypárti kell legyen. Egy Setét hiába is próbálkoznék.

Csak képzeltem, vagy valóban fölsóhajtott? Csendben hallgattam tovább.

— Egy darabka kréta. — Zavulon hátravetette magát a fotelban, előre-hátra hajladozva. — Már egészen elkopott, hisz nemegyszer illették szépleányok kacsóinak finom ujjacskái, kiknek szeme fényes lánggal ég. Bevetették, s a Föld beleremegett, államok határai változtak meg, birodalmak támadtak, pásztorokból próféták lettek, az ácsokból pedig… istenségek, lelenceket királyoknak ismertek el, őrmesterek egész a császárságig vitték, félművelt papnövendékek és tehetségtelen festők zsarnokokká emelkedtek. Egy kis krétacsonk. Csupáncsak ennyi.

Zavulon fölkelt. Széttárta a karját.

— Ennyit szerettem volna csak mondani, én drága ellenségem. A többit pedig magad is megérted, már persze ha akarod.

— Zavulon! — Szétnyitott öklömben az amulettet méregettem. — Te a Setét szülöttje vagy.

— Magától értetődik. De csupán azon Setété, mely bennem lakozott. Azé, melyet magam választottam.

— Még az igazságod is Gonoszat hordoz.

— Kinek? Az Éjszakai Őrség számára? Persze. Az embereknek? Engedtessék meg nekem, hogy ezzel ne értsek egyet.

Az ajtóhoz lépett.

— Zavulon — szólítottam újból. — Láttam valódi alakodat. Tudom, hogy kiféle-miféle vagy.

A Setét mágus úgy állt meg, mintha gyökeret vert volna a lába. Aztán lassan megfordult, tenyerét végigvonta az arca előtt — egy pillanatra eltorzult, a bőr helyett fakó pikkelyek villantak elő, a szeme pedig résnyire szűkült.

A bűbáj szertefoszlott.

— Igen, hogyne. Láttál. — Zavulon ismét emberi külsőt öltött. — Én pedig láttalak téged. És bocsáss meg, de éppenséggel nem egy villogó pallosú fehér angyal voltál. Minden attól függ, honnét nézzük. Búcsúzom, Anton. Hidd el, örömest pusztítalak majd el, valami más alkalommal. Most viszont sok sikert kívánok. A lelkemből szólok… melynek úgyis híjával vagyok…

Az ajtó becsapódott mögötte.

És rögtön utána, mintha csak akkor ocsúdott volna föl, a homályban harsogni kezdett a riasztó. Cshojon maszkja grimaszt vágott a falon, fából metszett szemréseiből düh villant elő, a foga egyszeriben vicsorogni kezdett.

Mit ne mondjak, jó kis védőszolgálat…

Két bűvészmozdulattal leállítottam a jelzést, a maszkra pedig ráeresztettem a betárazott „freeze”-t, magyarán lefagyasztottam. Jól jött most az igézés.

— Egy darabka kréta — mondtam.

Valami rémlett. De nagyon régről, és csak félfüllel. Vagy néhány elejtett mondat tanulmányaim során az előadótól, vagy valaki elkottyantotta magát egy társaságban, netán egy hallgató rizsázott erről. Egy darabka krétáról…

Fölkeltem a kanapéról és fölemeltem karjaimat, amulettet a földre dobtam.

— Geszer! — kiáltottam el magam a homályban. — Geszer, felelj nekem!

Az árnyék mellém csusszant a padlón, a testembe ivódott, beszippantott magába. A fény elhalványult, a szoba úszni kezdett, a bútorok körvonalai elmosódtak. Elviselhetetlen csönd támadt. A hőség elmúlt. Ott álltam, kitárt karral, a homály pedig mohón szürcsölte az erőimet.

— Geszer, tulajdon neveddel előszólítalak!

A szobában szürke ködfonalak úsztak. Magasról tettem arra, hogy netán másvalaki is meghallja kiáltásomat.

— Geszer, én oktatóm, ím szólítlak. Felelj!

Valahol nagyon-nagyon messze egy láthatatlan árny sóhajtott.

— Hallgatlak, Anton.

— Felelj!

— Mire szeretnél feleletet kapni?

— Zavulon nem hazudott?

— Nem.

— Geszer, álljatok le!

— Késő, Anton. Minden megy a maga útján. Bízz bennem!

— Geszer, álljatok le!

— Semmit sem áll jogodban követelni.

— Igenis jogomban áll! Már ha a Fény részei vagyunk, ha a Jóért cselekszünk… igenis jogomban áll!

Elhallgatott. Már-már azt hittem, a főnök úgy döntött, hogy egyáltalán nem beszél velem.

— Rendben. Egy óra múlva várlak az ejtőző bárban.

— Hogy hol?

— Az ejtőernyőzök bárjában. Turgenyevszkaja metróállomás. A volt főposta mögött.

Csönd támadt.

Egy lépést hátráltam, kikeveredvén a homályból. Eredeti egy hely találkozók számára. Lehet, hogy Geszer abban a csehóban számolt le a Nappali Őrséggel? Nem, az inkább valami étteremben volt.

Ám legyen — ejtőző bár, vagy Rosé, de felőlem lehet akár a Sansz is. Nem számít. Ejtőernyősök, yuppie-k, melegek — nekem egyre megy.

Viszont még valamit meg kell tudnom, mielőtt találkozom Geszerrel.

Elővettem a mobilomat és Szvetlánát hívtam. Rögtön fölvette.

— Szia — mondtam keresetlenül. — A nyaralóban vagy?

— Nem. — Úgy tűnt nekem, hogy hangjából eltűnt az ügybuzgóság. — A városba tartok.

— Kivel?

Akadozón felelt.

— Ignáttal.

— Remek — mondtam őszintén. — Ide figyelj: tudsz valamit a krétáról?

— Miről?

Most aztán már nyilvánvaló volt a zavara.

— A kréta mágikus tulajdonságairól. Nem tanították, miképp kell fölhasználni a mágiában?

— Nem. Anton, veled minden rendben?

— Totál, jobb má’ nem is lehetne.

— Nem történt semmi?

Az örök női hozzáállás: tégy föl minden kérdést két-három változatban is.

— Semmi különös.

— Szeretnéd… — Elakadt. — Szeretnéd, ha megkérdezném Oljától?

— Ő is veletek van?

— Igen, hármasban utazunk a városba.

— Inkább nem kéne. Köszönöm.

— Anton…

— Igen, Szveta?

Az asztalhoz léptem, kinyitottam a mindenféle mágikus kacattal teli fiókot. Elnéztem a fénytelen kristályokat, a kontármódon faragott pálcát — abból az időből, amikor még harci mágus szerettem volna lenni. Visszatoltam a fiókot.

— Bocsáss meg!

— Nincs miért bocsánatot kérned.

— Lehetséges volna, hogy odamenjek hozzád?

— Messze vagytok?

— Félúton.

A fejemet ingatva válaszoltam:

— Nem fog menni. Fontos találkozóm van. Majd hívlak később.

Kinyomtam a mobilt és elmosolyodtam. Az igazság sok esetben lehet rosszindulatú és hamis. Teszem azt, ha csak az igazság felét mondod el. Jelzed, hogy nem akarsz beszélni, ám azt nem magyarázod el — miért.

Engedtessék meg nekem, hogy Jót tegyek a Gonosz által. Kapásból semmi egyebem nincs kéznél…