Szergej Lukjanyenko - Éjszakai őrség

Ignát jött ki a nyomában. Fürdőnadrágban és strandpapucsban.

— Szeva, Anton! — kiáltotta vidoran. Odajött, mellém húzta a szomszéd nyugszéket, és belehuppant. — Milyen a hangulatod?

— Harcias! — közöltem, fölemelve poharam.

— Nagyszerű! — Ignát tekintetével az üveget kereste, de mivel nem találta, ajkával a szívószálamhoz hajolt és különösebb faxni nélkül belekortyolt az italomba. — Gyönge, túlhigítod.

— Tegnap már alaposan elteltem.

— Az tény, úgyhogy csak óvd magad! — tanácsolta Ignát. — Mi pedig tegnap egész este pezsgőt nyakaltunk. Aztán éjjel még ráerősítettünk egy kis konyakkal. Tartottam attól, hogy majd megfájdul a fejem, de semmi. Megúsztam.

Még csak haragudni sem lehetett rá.

— Ignát, mi szerettél volna lenni gyerekkorodban?

— Ápoló.

— Tessék?

— Azt mondták nekem, hogy nővérkéknek a fiúk nem mennek, én viszont embereket szerettem volna gyógyítani. Így hát elhatároztam, hogy ha felnövök… ápoló leszek.

— Derék dolog — szóltam lelkesülten. — De miért nem orvos?

— Túl nagy a felelősség — ismerte be önkritikusan Ignát. — És túl sokáig kell hozzá tanulni.

— És azzá lettél?

— Igen. Mentőkocsin szolgáltam, egy pszichiátriai brigádban. Minden orvos szeretett velem dolgozni.

— Miért?

— Először is, fölöttébb elbűvölő vagyok — magyarázta Ignát, előbbi nyíltszívűségével ajnározva önmagát. — Férfival és nővel is úgy el tudok beszélgetni, hogy lenyugszanak, és önszántukból bejönnek a kórházba. Másodszor pedig láttam, hogy mikor beteg valójában az ember, s mikor képzeleg. Időnként elég volt sutyorogni egy kicsit, megmagyarázandó, hogy minden rendben van és nincs szükség semmiféle injekciókra.

— Sokat veszített távoztoddal az orvostudomány.

— Hát igen. — Ignát fölsóhajtott. — Ám a főnök meggyőzött, hogy az Őrségben több hasznot hajtok. Nem így van?

— De, minden bizonnyal.

— Unom magam — szólt elgondolkodva Ignát. — Te nem? Jó lenne már dolgozni valamit.

— Én is így vagyok ezzel valahogy. Ignát, van neked valami hobbid? A munka mellett.

— Mit faggatózol itt? — csodálkozott rám a mágus.

— Érdekes lenne tudni. Vagy netán titok?

— Ugyan miféle titkaink lehetnek nekünk? — Ignát vállat vont. — Lepkegyűjtő vagyok. A világ egyik legjobb gyűjteményét mondhatom a magaménak. Két egész szobát elfoglal.

— Tiszteletre méltó teljesítmény — egyeztem bele.

— Gyere el valamikor, kukkantsd meg! — ajánlotta Ignát. — Gyertek el Szvetával, mondta, hogy neki is tetszenek a lepkék.

Oly sokáig nevettem ezen, hogy még neki is föltűnt. Ignát fölkelt, aztán egy bizonytalan mosoly kíséretében ezt motyogta:

— Na megyek, segítek reggelit készíteni.

— Sok sikert! — Mindössze ennyit sikerült kipréselnem magamból. De csak nem tudtam megállni, és midőn a mi jeles szoknyavadászunk az ajtóhoz ért, még egyszer utánaszóltam. — Figyelj csak, ugye a főnök nemhiába aggódik Szvetáért?

Ignát festői mozdulattal támasztotta meg az állát. Elgondolkodott:

— Hát tudod, tényleg nemhiába. Olyan feszültnek tűnik mostanában, csak nem tud ellazulni. Márpedig nagy tetteknek néz elébe, nem úgy, mint mi.

— De bepróbálkoztál nála?

— Eridj már! — bántódott meg Ignát. — Nézzetek be valamikor, örülni fogok nektek, becsszóra!

A gin fölmelegedett, a jég elolvadt a pohárban. A szívószálon egy enyhe rúzsfolt maradt vissza. Megcsóváltam a fejem, aztán félretettem a poharat.

Geszer, nem láthatsz előre mindent.

Persze már a gondolat is nevetséges, hogy netán mágikus párharcban küzdjek meg veled — ahhoz, hogy az egyetlen, eséllyel kecsegtető színtéren, a szavak és tettek mezején küzdjek meg veled, tudnom kell, mit is akarsz. Tudnom kell a lapok leosztását a pakliban. És azt is, hogy mit tartasz a kezedben.

Ki vesz részt a játékban?

Geszer — a szervező és ihlető. Olga — a szeretője, a vétkes varázslónő, tanácsadó. Szvetlána — a gondosan dédelgetett kivitelező. Én — kiképzésének egyik eszköze. Ignátot, Tigrincset, Szemjont, egyszóval az összes többi Fénypártit számításba sem érdemes venni. Ők is eszközök, mondhatni másodlagos fontosságúak. És nem is számíthatok rájuk.

A Setétek?

Magától értetődően ők is benne vannak, még ha nem is nyilvánvaló módon. Zavulon és összes alantasa is nyugtalan amiatt, hogy Szvetlána a mi táborunkban bukkant föl. Közvetlenül azonban semmit sem tehetnek. Vagy alattomban próbálnak piszkoskodni, vagy egy megsemmisítő csapást készítenek elő, amely aztán a háború szélére sodorja az Őrséget.

Mi van még?

Az Inkvizíció?

Ujjaimmal dobolni kezdtem a nyugszék karfáján.

Az Inkvizíció. Az Őrségek fölötti intézmény. Kivizsgálj a vitás eseteket, megbünteti a vétkezőket — legyen szó bármelyik oldalról. Résen van. Mindegyikünkről gyűjt adatokat. Ám arra csak a legritkább esetben kerül sor, hogy beavatkozzon, meg aztán ereje is inkább titkos mivoltában, semmint hadi potenciáljában rejlik. Amikor az Inkvizíció egy meglehetős hatalommal bíró mágus ügyét vizsgálja, harcosokat von be az Őrségek oldaláról.

És mégis, az Inkvizíció benne van. Ismerem a főnököt. Mindenből legalábbis két-három lépés előnyt harcol ki. És a nemrég terítékre került Makszim-ügy — a vad Másféle, a Fénypárti, aki az Inkvizíció soraiban dolgozik immár, szintén jó példa erre. A főnök ennek kapcsán futtatott pár kört Szvetlánával: önuralom és intrika terén alapos leckében részesítette, és nem mellékesen kitermelt egy új Inkvizítort is.

De jó lenne tudni, mire készítik föl Szvetlánát!

Egyelőre sötétben tapogatódzom. És ami a legrettenetesebb az egészben — távolodom a Fénytől.

Fölvettem a fülhallgatót, lehunytam szemem.

Kockáztatok. Méghozzá nagyon sokat. A Hatalmas Varázslók a maguk útját járják, de még ők sem merészelnek sajátjaik ellenében haladni. A magányos farkas nem egy túlélő fajta…

Egy kéz nehezedett a vállamra.

— Jó reggelt, Szveta — mondtam, és kinyitottam a szemem.

Sortban és fürdőruhában volt. A haja nedves és gondosan elrendezett. Vélhetően letusolt. Nekem meg, a disznó mindenségemet, ez még csak eszembe se jutott.

— Hogy érzed magad a tegnapi után? — kíváncsiskodott.

— Rendben. Hát te?

— Megjárja — szólt elfordulva.