J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

— Hallgass! — harsogta a Vernon-Petunia kórus.

— Folytasd, kisfiam — ismételte rángatózó bajusszal Vernon bácsi.

— Hirtelen sötét lett… — mondta rekedten Dudley, és megborzongott. — Sötét lett minden. Aztán dolgokat hallottam… a fejemben.

A bácsi és a néni elborzadva néztek egymásra. Jóllehet a világon a legjobban a mágiát utálták, a második helyen pedig azok a szomszédok álltak, akik többet locsoltak a tilalom ellenére, mint ők maguk — de feketelistájukon mindenképp előkelő hely jutott azoknak az embereknek is, akik hangokat hallanak. Szemlátomást az a szörnyű gyanújuk támadt, hogy Dudley elmebeteg lett.

— Miféle dolgokat hallottál, csillagom? — kérdezte sápadtan, könnytől csillogó szemmel Petunia néni.

Dudley azonban képtelen volt szavakba önteni élményét. Ismét megborzongott, és megrázta nagy, szőke fejét. Harryt az első bagoly érkezése óta érzett zsibbasztó félelme ellenére most bizonyos fokú kíváncsiság fogta el. Akit dementorok közelítenek meg, újra átéli élete legszörnyűbb pillanatait. Vajon milyen emlék tolakodhatott az elkényeztetett, undok, erőszakos Dudley fejébe?

— Miért estél el, fiam? — kérdezte Vernon bácsi. Szokatlanul csendesen beszélt, azon a hangon, amit súlyos betegek ágya mellett használ az ember.

— Elbotlottam — felelte erőtlenül Dudley. — Aztán…

Széles mellkasára mutatott. Harry értette, mire utal: a rémes hidegre, ami eltölti a tüdőt, amikor kiszippantják az emberből a reményt, az örömöt.

— Szörnyű… — nyögte Dudley. — Hideg. Nagyon hideg.

— Jól van — nyugtatta Vernon bácsi a fiát és egyben önmagát is.

Petunia néni Dudley homlokára tette a tenyerét, hogy megtapintsa, van-e láza. — Aztán mi történt, Dudlus?

— Olyan… érzés volt… mintha… mintha…

— Mintha soha többet nem tudnál örülni — fejezte be helyette Harry.

— Igen… — suttogta reszketve Dudley.

Vernon bácsi felegyenesedett.

— Úgy! — szólt, immár ismét emelt hangon. — Valami undok átkot szórtál a fiamra, hogy hangokat halljon, és azt higgye, hogy… hogy örök szenvedés vár rá, vagy ilyesmi, igaz!?

— Hányszor mondjam még? — fakadt ki Harry. — Nem én voltam! Dementorok tették!

— Micsodák…?!

— De-men-to-rok — szótagolta Harry. — Mégpedig kettő.

— Mi a kénköves ördög az a dementor?

— A varázslóbörtön, Azkaban őrei — szólt Petunia néni.

Szavai szinte visszhangzottak a beálló csöndben. A néni a szája elé kapta a kezét, mintha valami csúnyát mondott volna. Vernon bácsi kerekre tágult szemmel meredt rá. Harry majdhogynem elszédült. Mrs. Figg rendben van… — no de Petunia néni?

— Honnan tudod…? — kérdezte döbbenten.

Nagynénje szörnyű zavarban volt. Bocsánatkérően rápislogott Vernon bácsira, aztán lassan leeresztette a kezét, így lófogai ismét láthatóvá váltak.

— Egyszer régen… hallottam, mikor az a rémes alak beszélt róluk neki — nyögte ki végül a választ.

— Ha az édesapámra és az édesanyámra gondolsz, miért nem a nevüket mondod? — fortyant fel Harry.

Petunia néni meg se hallotta a közbeszólást, túlzottan el volt foglalva saját zavarával.

Harry döbbenten meredt rá. Petunia néni évekkel korábban egy dühkitörése alkalmával szánalmas különcnek nevezte Harry édesanyját, de ezen kívül soha, még véletlenül se tett említést nővéréről. Harry azon is csodálkozott, hogy a néni ilyen jól megjegyzett egy régen hallott, apró információt arról a varázsvilágról, aminek egyébként a létezéséről se volt hajlandó tudomást venni.

Vernon bácsi többször is eltátotta majd becsukta a száját, s csak azután sikerült elhörögnie, amit akart:

— Szóval… ezek… ezek a… demer… demicsodák… tényleg léteznek?

Petunia néni bólintott.

Vernon bácsi ránézett a nénire… aztán Dudleyra… aztán Harryre — mintha azt várta volna, hogy valaki végre elnevesse magát, és április bolondját kiáltson. Ezt azonban senki nem tette meg, így hát a bácsi megint kinyitotta a száját, de a további szavak megformálásának fáradságától megkímélte egy harmadik bagoly érkezése. A madár úgy zúgott be a nyitva maradt ablakon, akár egy tollas ágyúgolyó, és — Dursleyék nem kis rémületére — nagy szárnycsattogással leszállt a konyhaasztalra. Harry kikapta a csőréből a küldeményt, ami egy újabb, hivatalosnak tűnő levél volt.

A madár sietve távozott, Harry pedig feltépte a borítékot.

— Elég… volt… baglyok — dohogott Vernon bácsi, miközben az ablakhoz csörtetett, és megint becsapta.

Kedves Potter Úr!

Hozzávetőleg 22 perce kelt levelünkre utalva közöljük, hogy a Mágiaügyi Minisztérium átmenetileg érvényen kívül helyezte az Ön pálcájának megsemmisítésére vonatkozó határozatát. Ennélfogva megtarthatja pálcáját az augusztus 12-ére kitűzött fegyelmi tárgyalásig, és az annak során meghozandó jogerős ítélet megszületéséig.

A Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakkollégium igazgatójával folytatott konzultáció után a minisztérium úgy rendelkezik, hogy az Ön eltanácsolásának kérdésében is a fenti tárgyaláson szülessék végleges döntés. Addig tanulói jogviszonyát tekintse felfüggesztettnek.

Szívélyes üdvözlettel:

Mafalda Hopkirk

Mágiaügyi Minisztérium

Varázshasználati Főosztály

Harry gyors egymásutánban háromszor olvasta végig a levelet.

Az információ, hogy kicsapatása az iskolából még nem eldöntött tény, kissé oldotta a kínzó szorítást a mellkasában. Félelme azonban korántsem szűnt meg, hiszen mostantól az augusztus tizenkettediki tárgyalás kimenetele miatt kellett aggódnia.

— Nos? — kérdezte Vernon bácsi, kizökkentve töprengéséből Harryt. — Mi újság? Eldöntötték, hogy mi lesz a büntetésed? Van nálatok halálos ítélet? — tette hozzá reménykedve.

— Beidéztek egy tárgyalásra — felelte Harry.

— És azon fognak elítélni?

— Meglehet.

— Akkor még van remény — morogta epésen a bácsi.

— Ha végeztünk, akkor én… — Harry felállt. Egyedüllétre vágyott, hogy végiggondolhassa a helyzetet, esetleg küldjön egy levelet Ronnak, Hermionénak vagy Siriusnak.

— Nem, egyáltalán nem végeztünk! — mennydörögte Vernon bácsi. — Azonnal ülj vissza!

— Mi baj van még? — kérdezte türelmetlenül Harry.

— Mi?! Dudley! — ordította a bácsi. — Tudni akarom, hogy mi történt a fiammal!

— Hát rendben… ! — ordított vissza Harry. Olyan dühös volt, hogy a kezében tartott pálca hegyéből piros és aranyszikrák pattantak ki. A jelenségtől mindhárom Dursley rémülten pislogni kezdett.

— Dudleyval a Magnolia köz és a Wisteria sétány közötti sikátorban álltunk — hadarta indulatával viaskodva Harry. — Dudley gúnyolódott velem, erre tényleg elővettem a pálcámat, de nem használtam. És akkor megjelent két dementor…

— Az ég szerelmére, mik ezek a demetoidok? — dühöngött Vernon bácsi. — Mi a ménkűt csinálnak?

— Mondtam már: kiszívják az emberből az örömöt — felelte Harry. — És ha megtehetik, megcsókolják az embert…

— Megcsókolják? — hörögte kidülledt szemmel Vernon bácsi. — Megcsókolják!?

— Igen, így mondják azt, amikor kiszívják az ember lelkét a száján át.

Petunia néni sikkantott egyet.

— A lelkét? De Dudleynak nem… Neki nem…

A néni vállon ragadta és megrázta Dudleyt, mintha ellenőrizni akarná, hogy ott lötyög-e még benne a lelke.