J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

— Tessék…? — tátotta el a száját Harry.

— Jól hallottad: tűnj el! — váltott üvöltésbe Vernon bácsi, feleségét és fiát is megrémisztve. — Kifelé! Kifelé! Már évekkel ezelőtt meg kellett volna szabadulnom tőled! Szállodának használják a baglyok a házamat, felrobbannak a pudingok, romokban hever a fél nappali, Dudleynak malacfarka nő, Marge a mennyezetet veri, egy Ford Anglia röpköd a ház körül… Kifelé! Kifelé! Végeztem veled! Ne is lássalak többet! Nem tűrlek meg a házban, ha egy őrült vadászik rád, nem fogod életveszélybe sodorni a feleségemet és a fiamat, nem fogsz bajt hozni az egész családra! Ha a semmirekellő szüleidet akarod utánozni, hát csináld, de ne itt! Kifelé!

Harry lába a földbe gyökerezett. Bal kezében ott volt az összes levél: Mr. Weasleyé, Siriusé és a kettő a minisztériumtól. Történjen bármi, ne hagyd el a házat! NE HAGYD EL A NAGYNÉNÉD HÁZÁT!

— Süket vagy? — Vernon bácsi olyan közel hajolt hozzá, hogy Harry érezte az arcára fröccsenő nyálcseppeket. — Indulj! Fél órája még alig lehetett visszatartani! Most már nem állok az utadba! Tűnj el, és soha többet ne koszold a küszöbünket! Azt se tudom, eddig miért tűrtünk meg magunk között! Marge-nak volt igaza, árvaházba kellett volna dugni téged! A bolond jó szándékunk, azért van az egész! Azt hittük, ki tudjuk irtani belőled a tébolyt, normális embert tudunk faragni belőled, pedig tudhattuk volna, hogy ez nálad születési hiba! Elegem van a… baglyokból!

A kéményen át érkező ötödik madár olyan lendületes ívben röppent be, hogy súrolta a padlót, mielőtt hangos kuvikolással újra felemelkedett volna. Harry már nyújtotta a kezét a levélért, ami ezúttal piros borítékban érkezett, de a madár átsuhant a feje fölött, és egyenesen Petunia nénihez repült. A néni sikoltva lebukott, és karjai mögé rejtette arcát. A bagoly a fejére pottyantotta a levelet, majd egy elegáns kanyar után eltűnt a kéményben.

Harry már indult, hogy megszerezze a borítékot, de Petunia néni gyorsabb volt.

— Kinyithatod, ha akarod — szólt Harry — de úgyis hallani fogom, mi áll benne. Ez egy rivalló.

— Dobd el, Petunia! — hördült fel Vernon bácsi. — Ne nyúlj hozzá, veszélyes lehet!

— Nekem címezték — hebegte a néni. — Nekem, Vernon, nézd meg! Mrs. Petunia Dursley Privet Drive 4., konyha…

A néni zihált a rémülettől. A piros boríték közben füstölögni kezdett.

— Nyisd ki! — biztatta Harry. — Ess túl rajta! Úgyse kerülheted el.

— Nem…

Petunia néni keze vadul remegett. Rémülten körülnézett a konyhában, mintha a menekülést fontolgatná, de mielőtt megmozdulhatott volna, a levélből lángnyelvek csaptak ki. Erre felsikoltott, és eldobta a borítékot.

A lángoló levél az asztalra hullott, és a konyhát hátborzongató hang töltötte be:

— Ne feledd az utolsót, Petunia!

A nénit szemlátomást az ájulás környékezte. Leroskadt a Dudley melletti székre, és tenyerébe temette arcát. A boríték maradványai halkan sercegtek a hirtelen beállt csöndben.

— Mi volt ez? — szólalt meg rekedten Vernon bácsi. — Hogyhogy… miért… Petunia?

A néni néma maradt. Dudley eltátotta a száját, és fokozhatatlanul buta képpel bámult az anyjára. A csend már szinte fülsértő volt.

Harry is döbbenten nézte nagynénjét; még a fejében lüktető fájdalomról is megfeledkezett.

— Petunia drágám? — szólt ijedten Vernon bácsi. — Petunia?

A néni felemelte a fejét, és nyelt egyet. A keze még mindig remegett.

— A gyereknek… — szólt rekedten — …a gyereknek itt kell maradnia, Vernon.

— Mi-micsoda?

— Itt marad! — jelentett ki a néni, és felállt.

— De… de hát Petunia…

— Ha elzavarjuk, az feltűnik a szomszédoknak — folytatta a néni.

Bár az arca még mindig falfehér volt, gyorsan visszatért szokásos undok, parancsoló stílusához. — Kínos kérdéseket tennének fel, tudni akarnák, hova tűnt. Nem küldhetjük el.

Vernon bácsi leeresztett, mint a defektes autógumi.

— De Petunia drágám…

A néni ügyet se vetett férjére. Helyette Harryhez fordult.

— A szobádban maradsz! — adta ki a parancsot. — Nem mehetsz ki a házból. És most menj lefeküdni!

Harry nem mozdult.

— Kitől jött a rivalló?

— Ne kérdezősködj! — torkolta le Petunia néni.

— Kapcsolatod van a varázsvilággal?

— Azt mondtam, indulj lefeküdni!

— Mit jelentett az üzenet? Az utolsó mit ne felejtsd el?

— Menj lefeküdni!

— Hogyhogy…

— Nem hallottad, mit mondott a nagynénéd?! Indulj az ágyba!

Dementorok támadtak rám, és lehet, hogy kicsapnak a Roxfortból.

Tudni akarom, mi ez az egész, és mikor mehetek végre el innen. — Amint felért a szobájába, Harrynek első dolga volt három példányban leírni ezt a két mondatot. Az egyik levelet Siriusnak címezte, a másikat Ronnak, a harmadikat pedig Hermionénak. Baglya, Hedvig épp vadászni volt; kalitkája üresen állt az íróasztalon. Miután a levelekkel elkészült, Harry járkálni kezdett föl-alá, türelmetlenül várva a bagoly visszatértét. Lüktető fejfájása és egymást kergető gondolatai ébren tartották, pedig szúrt és viszketett a szeme a fáradtságtól. Mióta hazacipelte Dudleyt, fájt a dereka, és sajgottak a púpok is, melyeket az ablak meg Dudley ütöttek a fején.

Fel és alá járkált tehát, miközben kavargott benne a düh és az elkeseredettség. Csikorgatta a fogát, ökölbe szorította a kezét, és valahányszor elhaladt az ablak előtt, sötét pillantást vetett az üres, csillagokkal megszórt égre. Dementorokat küldenek rá, Mrs. Figg és Mundungus Fletcher titokban figyelik őt, aztán felfüggesztik a Roxfortból, a Mágiaügyi Minisztérium fegyelmi tárgyalást rendel el ellene — és ezek után se mondja el neki senki, mi ez az egész őrület!

És miről szólt az a rivalló? Kinek a hangja zengte be olyan hátborzongatóan, olyan fenyegetően a konyhát? Miért kell teljes tudatlanságban kuksolnia itt? Miért kezeli őt mindenki úgy, mint egy haszontalan kölyköt, akivel mindig csak baj van? Ne varázsolj többet, ne hagyd el a házat…

Nagyot rúgott iskolai ládájába, mikor elment mellette, de csak azt érte el vele, hogy a nagylábujja is belépett fájó testrészeinek sorába.

Miután ismét elbicegett az ablak előtt, Hedvig, akár egy fürge kísértet, halk szárnysuhogással beröppent a szobába.

— Na végre! — mordult rá Harry, miután a bagoly elegánsan leszállt kalitkája tetejére. — Azt tedd le, munkám van számodra!

Hedvig nagy, kerek, borostyánsárga szemével szemrehányó pillantás vetett gazdájára a csőrében lógó, döglött béka fölött.

— Gyere ide! — parancsolta Harry, azzal felmarkolt az asztalról egy bőrszalagot, s a három levelet rákötötte a madár pikkelyes lábára. — Vidd el ezeket Siriusnak, Ronnak és Hermionénak, és ne gyere vissza addig, amíg jó hosszú válaszokat nem küldenek. Ha kell, csipkedd őket addig, amíg le nem ülnek írni. Megértetted?

Hedvig csak tompán tudott huhogni, mivel tele volt a csőre a békával.

— Indulás!

A bagoly késlekedés nélkül szárnyra kapott. Alighogy elnyelte őt az éjszaka, Harry úgy, ahogy volt, felöltözve az ágyra vetette magát, és a sötét mennyezetre meredt. Többi kínzó érzése mellett most ráadásul még bűntudata is támadt, amiért barátságtalan volt Hedviggel, az egyetlen élőlénnyel, akit a barátjának nevezhetett a Privet Drive-i ház lakói közül. Majd jóváteszi a dolgot, határozta el, ha Hedvig visszatér a válaszokkal.