J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

Barátainak egyszerűen muszáj azonnal válaszolniuk; a dementorok támadása fölött nem térhetnek csak úgy napirendre. Reggel valószínűleg három jó kövér levél várja majd az asztalon, tele együtt érző szavakkal, és tervekkel az ő haladéktalan átmenekítésére az Odúba. Ez a reményteli gondolat aztán minden mást kiszorított a fejéből, és álomba ringatta őt.

Hedvig azonban nem tért vissza reggelig. Harry az egész napot a szobájában töltötte, csak a mosdóba ment ki. Petunia néni három alkalommal ételt dugott be neki a macskaajtón, amit Vernon bácsi három éve vágott a szoba ajtaján. Valahányszor a néni ott járt, Harry mindig faggatni próbálta a rivallóról, de mintha a kilincshez beszélt volna. A Dursley család tagjai egyébként a szobája környékét is elkerülték, és Harry se látta értelmét, hogy a társaságát rájuk erőltesse; egy esetleges újabb összeveszés magában hordozta a veszélyt, hogy dühében megint tiltott varázslatot hajt végre.

Így ment ez három egész napon át. Harry hangulata két véglet között csapongott: vagy tele volt energiával és tettvággyal, s nem tudott semmilyen nyugodt elfoglaltságnál kikötni — ilyenkor fel-alá járkált a szobában, és magában elátkozta barátait, amiért hagyják őt itt szenvedni — vagy olyan mély letargiába zuhant, hogy képes volt hosszú órákig mozdulatlanul fekve a semmibe meredni, és a fegyelemi tárgyalás rémével kínozni magát.

Mi lesz, ha elmarasztaló ítélet születik? Mi lesz, ha tényleg kicsapják az iskolából, és kettétörik a pálcáját? Mihez kezd akkor, merre indul? Most, hogy megismerte a másik világot, az ő igazi világát, képtelen lenne visszaköltözni Dursleyékhoz. Talán lakhatna a keresztapjánál. Hiszen Sirius egy éve, mielőtt újra menekülnie kellett, felajánlotta ezt a lehetőséget. Vajon megengedik-e neki, hogy kiskorú létére egyedül lakjon bujkáló keresztapja házában?

Vagy mások fognak dönteni a további sorsáról? A Mágusok Nemzetközi Szövetsége Titokvédelmi Alaptörvényének megsértése van-e olyan súlyos bűn, hogy az Azkabanba küldhessék érte? Valahányszor eljutott ehhez a gondolathoz, felpattant az ágyról, és folytatta a fel-alá járkálást.

A Hedvig távozása utáni negyedik estén — Harry épp reményvesztetten hevert az ágyon, és teljesen kiürült elmével a mennyezetet bámulta — váratlanul belépett a szobába Vernon bácsi. Harry lassan felé fordította a fejét. A bácsi a legjobb öltönyében feszített, és arca végtelen önelégültséget tükrözött.

— Elmegyünk — jelentette be.

— Tessék?

— Mondom, elmegyünk — mármint a nagynénéd, Dudley meg én.

— Értem — morogta Harry, és folytatta a plafonbámulást.

— Nem mész ki a szobából, amíg nem vagyunk itthon.

— Jó.

— Nem nyúlsz se a tévéhez, se a zenegéphez, se semmilyen tulajdonunkhoz.

— Jó.

— Nem lopsz ételt a hűtőszekrényből.

— Jó.

— Rád zárom az ajtót.

— Jó.

Vernon bácsinak láthatóan gyanús volt Harry feltűnő érdektelensége, mivel azonban semmit nem tudott leolvasni unokaöccse arcáról, végül is sarkon fordult, kicsörtetett a szobából, és bezárta maga mögött az ajtót. Harry tompa aggyal figyelte a zajokat: kattant a zár, súlyos lábak döngették a lépcsőt, pár perccel később pedig kocsiajtók csapódtak, majd beindult egy motor, s végül guruló kerekek zaja hallatszott.

Harry nem érzett semmi különöset Dursleyék távozásával kapcsolatban. Hidegen hagyta, hogy otthon vannak-e vagy sem. Még ahhoz se érzett elég erőt magában, hogy felálljon villanyt gyújtani. Csak feküdt az egyre sötétedő szobában, és hallgatta a kintről beszűrődő esti zajokat. Az ablakot éjjel-nappal nyitva tartotta, várva a boldogító percet, mikor Hedvig végre visszatér.

Az üres ház nyikorgott, recsegett; a csövekben gurgulázott a víz. Harry pedig csak feküdt, zsibbadt agyában egyetlen árva gondolat nélkül, és teljesen átadta magát a szenvedésnek.

Aztán egyszer csak tisztán kivehető csörrenést hallott a konyha felől.

Egy szempillantás alatt felült, és feszülten figyelni kezdett. Dursleyék még nem érhettek haza — ahhoz túl korán volt, és egyébként se hallotta az érkező kocsi zaját. Néhány másodpercig csönd volt, aztán hangok szűrődtek fel odalentről. Betörők, gondolta Harry, és már kászálódott is lefelé az ágyról.

Aztán eszébe jutott, hogy a betörők suttognának, akik pedig odalent a konyhában járkálnak, még csak nem is próbálnak halkan beszélni.

Magához vette az éjjeliszekrényen heverő pálcáját, az ajtóhoz lépett, és tovább fülelt. Egyszer csak, nagy ijedségére kattant a zár, és az ajtó kitárult. Harry mozdulatlan maradt. Kibámult a nyitott ajtón, és várta a további zajokat. Hiába várt, odalent már néma csend volt. Így aztán némi habozás után kisurrant a szobából, és megállt a legfelső lépcsőfokon.

Szíve a torkában dobogott. Odalent a kivilágítatlan előszobában emberek álltak; sötét körvonalaik jól kirajzolódtak az utcalámpák fényében fürdő bejárati ajtó üvege előtt. A behatolók nyolcan vagy kilencen lehettek, és amennyire Harry látta, mind őt nézték.

— Ereszd le a pálcád, fiam, mielőtt kiszúrod vele valakinek a szemét! — szólt egy recsegő hang.

Harry szíve most már egyszerre dobogott a mellkasában, a gyomrában és a torkában. Felismerte a hangot, de nem eresztette le a pálcáját.

— Mordon professzor? — kérdezte bizonytalanul.

— Nem tudok róla, hogy professzor lennék — felelte a hang. — Nem jutottam el odáig, hogy tanítsak. Na gyere le, hadd nézzünk meg jobban.

Harry kissé lejjebb eresztette a pálcát, de nem mozdult. Jó oka volt a gyanakvásra. Nemrég kilenc hónapot töltött egy Rémszem Mordonnak vélt ember társaságában, akiről aztán kiderült, hogy szélhámos — szélhámos, aki leleplezése előtt meg is próbálta megölni őt. Mielőtt eldönthette volna, mitévő legyen, egy másik, kissé rekedt hang szólította meg.

— Nincs mitől félned, Harry. Azért jöttünk, hogy elvigyünk innen.

Harry szíve nagyot dobbant. Ezt a hangot is felismerte, pedig már több mint egy éve nem hallotta.

— Lupin professzor? — kérdezte hitetlenkedve. — Maga az?

— Miért álldogálunk a sötétben? — csendült most egy harmadik, teljesen ismeretlen, női hang. — Lumos!

Kigyulladt egy varázspálca hegye, és a mágikus fény megvilágította az előszobát. Harry pislogni kezdett. Az odalent álló emberek a lépcső aljánál csoportosultak, és valamennyien roppant nagy érdeklődéssel nézték őt. Egyesek még a nyakukat is nyújtogatták, hogy jobban lássák.

Remus Lupin állt a legközelebb Harryhez. Fiatal kora ellenére kimerült, beteg ember benyomását keltette; sokkal több ősz hajszála volt, mint mikor Harry utoljára látta, s talárja is foltosabb volt, mint régen. Viszont széles mosollyal nézett Harryre, aki zavarodottsága ellenére igyekezett viszonozni a mosolyt.

— Ó, pontosan olyan, amilyennek képzeltem — mondta az égő pálcát tartó boszorkány. Ő tűnt a legfiatalabbnak a csoportban; sápadt, szív alakú arca volt, csillogó fekete szeme és harsánylila tüskehaja. — Szervusz, Harry!

— Igazad volt, Remus — szólalt meg a lépcsőtől legtávolabb álló, arany fülkarikás, kopasz, fekete bőrű varázsló. Mély hangon, komótos lassúsággal beszélt. — Tényleg James szakasztott mása.

— De a szeme Lilyé — tette hozzá egy sípoló hangú, ősz varázsló, szintén a hátsó sorból.