J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

Nem volt éppenséggel könnyű a pálcát is tartani, és közben Dudleyt is vonszolni. Harry bosszúságában jól oldalba döfte könyökével unokatestvérét, de ezzel se tudta rávenni őt az önálló helyváltoztatásra. Dudley teljes súlyával a vállára nehezedett, s széles talpa csak súrolta a földet.

— Miért nem tetszett elmondani, hogy kvibli tetszik lenni, Mrs. Figg? — kérdezte zihálva Harry. — Olyan sokszor jártam a néninél. Miért nem mondta el?

— Dumbledore megtiltotta. Rajtad kellett tartanom a szemem, de nem mondhattam semmit, mert még gyerek vagy. Ne haragudj, hogy annyit gyötörtelek, de Dursleyék nem engedtek volna át, ha azt látják, hogy jól érzed magad nálam. Nem volt könnyű, de… Jaj, istenem, istenem — kezdett újabb sápítozásba és kéztördelésbe az öregasszony — ha ezt Dumbledore megtudja! Hogy volt képes Mundungus magadra hagyni téged, mikor éjfélig ő volt szolgálatban? És most is, hol van!? Hogy értesítsem róla Dumbledore-t, hogy mi történt? Nem tudok hoppanálni.

— Van egy baglyom, azt kölcsönadhatom — nyögte Harry, s közben arra gondolt, vajon összeroppan-e a gerince Dudley súlya alatt.

— Semmit nem értesz, Harry! Dumbledore-nak a lehető leggyorsabban cselekednie kell! A minisztérium árgus szemekkel figyeli a kiskorúak bűbájgyakorlását! Hidd el nekem, már most tudják, mit csináltál!

— De hát dementorok támadtak ránk, muszáj volt varázsolnom. Az biztos jobban fogja izgatni a minisztériumot, hogy mit kerestek dementorok Little Whingingben, nem?

— Bár úgy lenne, kis drágám, de félek, hogy… Mundungus Fletcher… ! Ezért kitekerem a nyakad!

Hangos pukkanás hallatszott, és alkoholbűzzel keveredő hamutartószag áradt szét a levegőben. Ezzel egyidejűleg a semmiből ott termett egy zömök, borostás, szakadt felöltős férfi. Az illetőnek kurta ó-lába, hosszú, csapzott, rőt haja és bevérzett, táskás szeme volt — összességében úgy festett, mint egy szomorú basset-hound.

Kezében ezüstös szövetcsomót szorongatott — Harry nyomban felismerte, hogy az egy láthatatlanná tévő köpeny.

— Mi a hézag, Figgy? — kérdezte, miközben csodálkozva szemrevételezte a furcsa, hármas csoportot. — Inkónyitó nyista?

— Majd adok én neked inkónyitót! — visította Mrs. Figg. — Dementorok voltak itt, te sehonnai, semmirekellő tolvajfajzat!

— Dementorok…? — ismételte döbbenten Mundungus. — Dementorok, itten?

— Igen, itten, te rakás denevérpotyadék, itten bizony! Dementorok támadták meg a fiút a te szolgálati időd alatt!

— A ménkűbe… — dörmögte Mundungus. Felváltva Harryre és Mrs. Figgre nézett. — A ménkűbe, hát én csak…

— Elugrottál lopott üstöket venni! Pedig megmondtam, hogy ne menj el, igaz? Igaz!?

— Igen, de… — Mundungus szemlátomást roppant kényelmetlenül érezte magát. — Ilyen jó bótot ritkán lehet csinálni, no.

Mrs. Figg meglódította a bevásárlóhálót, és fültövön ütötte vele Mundungus Fletchert. A zörgésből és csattanásból ítélve a háló macskatápos konzerveket tartalmazhatott.

— Au! Hagyd abba! Szállj le rólam, eszelős vén banya! Szólni kell Dumbledore-nak!

— Igen… szólni… kell! — zihálta Mrs. Figg, és minden szónál újabb csapást mért a konzervekkel Mundungus valamely testrészére. — Lódulj… szólj… neki… és azt is… mondd el… mért… nem voltál… a helyeden!

— Ki ne ugorj a bőrödből, nyanya! — kiabálta Mundungus, karjával védve a fejét. — Megyek már, megyek!

Újabb pukkanás hallatszott, és a varázsló eltűnt.

— Remélem, Dumbledore békává változtatja! — dühöngött Mrs. Figg. — Gyerünk, Harry, mozgás! Mire vársz?

Harry úgy döntött, nem pazarolja maradék levegőjét arra, hogy elmondja, milyen nehezére esik minden egyes lépés Dudley jelentős súlyával a vállán. Inkább rántott egyet félájult unokatestvérén, és tovább vonszolta őt.

— Elkísérlek az ajtóig — szólt Mrs. Figg, mikor a Privet Drive sarkára értek. — Nem lehet tudni, nincs-e a közelben még egy-kettő… Szent szalmiákszesz, micsoda katasztrófa! És egyedül kellett elbánnod velük! Pedig Dumbledore azt mondta, mindenképp akadályozzuk meg, hogy varázsolj… Mindegy, ez már veszett seprű nyele… A köpkő el van vetve.

— Szóval… — zihálta Harry. — …Dumbledore… őröket állított rám?

— Még szép! — felelte ingerülten Mrs. Figg. — Azt hitted, hagy téged egyedül kóricálni a júniusi dolgok után? Te jó ég, édes fiam, nekem azt mondták, te szoktad használni a fejed…

— Na jó… Menj be szépen, és ne is gyere ki! — folytatta az öregasszony, mikor a négyes szám elé értek. — Ha jól sejtem, megkeresnek téged, inkább előbb, mint utóbb.

— És a néni mit csinál? — kérdezte gyorsan Harry.

— Hazamegyek, a legrövidebb úton — felelte Mrs. Figg, és borzongva körülnézett a sötét utcán. — Aztán várok az újabb utasításokra. Te meg maradj a házban! Jó éjszakát!

— Ne tessék még elmenni! Még azt sem tudom, hogy…

Mrs. Figg azonban addigra már elsietett klaffogó szövetpapucsában, a zörgő bevásárlóhálóval a kezében.

— Tessék várni! — kiáltott utána Harry. Ezernyi kérdést tudott volna feltenni akárkinek, aki kapcsolatban állt Dumbledore-ral.

Mrs. Figget azonban pillanatok alatt elnyelte a sötét éjszaka. Harry homlokát ráncolva dobott egyet a vállára nehezedő Dudleyn, majd lassan, nehézkesen elindult a házhoz vezető kerti ösvényen.

Az előszobában égett a villany. Harry visszadugta varázspálcáját farmerja derekába, megnyomta a csengőt, aztán csak nézte Petunia néni egyre növekvő sziluettjét, amit csúf szörnyalakká torzított a bejárati üvegajtó mintázata.

— Dudluska! De jó, hogy megjöttél, már kezdtem agg… Dudlus! Mi történt?

Harry vetett egy oldalpillantást Dudleyra, majd menekülésszerűen kibújt unokatestvére karja alól. Dudley egy másodpercig zöldre vált arccal, támolyogva meredt maga elé, aztán kitátotta a száját, és lehányta a lábtörlőt.

— Dudlus! Dudluskám, mi bajod? Vernon! Vernon!

Harry bácsikája kidöcögött a nappaliból. Harcsabajsza jobbra-balra mozgott, mint mindig, amikor izgatott volt. Szaporán szedte a lábát, hogy segítsen Petunia néninek átemelni Dudleyt a küszöbön és a hányadéktócsán.

— Rosszul van, Vernon!

— Mi a baj, fiam? Mi történt? Mrs. Polkiss külföldi teát itatott veled?

— Mitől vagy ilyen piszkos, kis drágám? A földön feküdtél?

— Várjunk… Csak nem raboltak ki, fiam?

Petunia néni felsikkantott.

— Hívd a rendőrséget, Vernon! Hívd a rendőrséget! Dudlus, kis drágám, nézz rá anyukára! Mit csináltak veled?

A nagy rémüldözés közepette senki nem vett tudomást Harryről, aki ennek kimondottan örült. Sikerült besurrannia a házba, mielőtt Vernon bácsi becsapta az ajtót, s miközben Dursleyék nagy zajosan a konyha felé kísérték fiukat, ő nesztelenül a lépcsőhöz osont.

— Ki bántott, fiam? Mondd meg a nevét! Megkapja a magáét, ne félj !

— Csitt! Mondani akar valamit, Vernon! Mondd bátran, Dudlus! Mondd meg anyukának!

Harry lába már a legalsó lépcsőfokon volt, mikor Dudleynak visszatért a hangja.

— Ő.

Harry megdermedt. Aztán összeszorította a fogát, és felkészült a robbanásra.

— Kölyök! Gyere ide!

Harry a félelem és a düh keverékével a lelkében levette lábát a lépcsőről, megfordult, és Dursleyék után indult.

A patyolattiszta konyha vakítóan világosnak tűnt a kinti sötétség után. Petunia néni egy székre segítette Dudleyt, aki még mindig zöld volt, és verejtékezett. Vernon bácsi megállt az edénycsöpögtető előtt, és gombszemét réssé szűkítve Harryre meredt.