J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

— Azonnal… tedd… el! — hörögte a fülébe Vernon bácsi. — Gyerünk! Senki… nem… láthatja… meg!

— Eressz már el! — nyögte ki fuldokolva Harry.

Néhány másodperces elkeseredett küzdelem következett. Harry fél kézzel igyekezett lefejteni a nyakáról bácsikája kolbászszerű ujjait, mert jobbjával továbbra is az előreszegezett pálcát markolta.

Majd miután egy különösen éles fájdalomszúrást érzett lüktető fejében, a bácsi nyikkant egyet, és hirtelen elengedte a nyakát, de úgy, mintha Harry egyszerre nagyfeszültségű vezetékké vagy taszító mágnessé vált volna.

Harry levegő után kapkodva átbucskázott a hortenziabokron, majd feltápászkodott, és körülnézett. A pukkanást okozó dolognak nyoma sem volt, viszont jó pár kíváncsi arc jelent meg a közeli ablakok mögött. Harry sietve visszadugta pálcáját a nadrágjába, és igyekezett ártatlan képet vágni.

— Szép esténk van! — harsogta Vernon bácsi, azzal vigyorogva integetni kezdett Hetes Szám asszonynak, aki függönye mögül nagy szemeket meresztett a Dursley-rezidencia felé. — Hallotta mekkorát durrant az a kipufogó? Jól ránk ijesztett Petuniával!

A bácsi ezután addig folytatta az eszelős vigyorgást, amíg az utolsó kíváncsi szomszéd is vissza nem húzódott az ablakából. Akkor aztán a vigyor vicsorgássá változott, és Vernon bácsi magához intette unokaöccsét.

Harry tett néhány lépést az ablak felé, de ügyelt rá, hogy kartávolságon kívül maradjon.

— Mi a fészkes fenét akartál ezzel? — kérdezte dühtől remegő, rekedt hangon Vernon bácsi.

— Mit akartam mivel? — kérdezett vissza higgadtan Harry. Közben jobbra-balra tekingetett, még mindig remélve, hogy meglátja a pukkanás okozóját.

— Ezzel a durrogtatással az ablakunk alatt…

— Az nem én voltam! — jelentette ki Harry.

Most Petunia néni sovány lóarca is megjelent Vernon bácsi lila lepényképe mellett. A néni reszketett a dühtől.

— Miért ólálkodtál az ablakunk alatt?

— Így van! Nagyon jó kérdés, Petunia! Mit kerestél az ablakunk alatt, kölyök!?

— A híradót hallgattam… — felelte fásultan Harry.

Bácsikája és nagynénje felháborodott pillantást váltottak.

— A híradót!? Már megint!?

— Hát igen. Mivel mindennap más van benne — felelte Harry.

— Ne pimaszkodj velem, kölyök! Azonnal mondd meg, hogy miben töröd a fejed, és ne gyere nekem azzal, hogy a híreket hallgatod! Nagyon jól tudod, hogy a te fajtádról…

— Vigyázz, Vernon! — sziszegte Petunia néni, mire Vernon bácsi annyira lehalkította a hangját, hogy Harry is alig hallotta, mit mond:

— …hogy a te fajtádról nem beszélnek a mi híradónkban!

— Azt csak hiszitek.

A Dursley házaspár néhány másodpercig gyanakodva fürkészte Harryt, majd Petunia néni így szólt:

— Arcátlan kis hazudozó vagy. Mit csinálnak azok a… — itt Petunia néni is visszavett a hangerőből, úgy, hogy Harrynek a szájáról kellett leolvasnia a következő szót — …baglyok, ha nem híreket hoznak neked?

— Hoppá! — suttogta diadalmasan Vernon bácsi. — Most megfogtunk, kölyök! Azt hiszed, nem tudjuk, hogy azok a nyavalyás madarak folyton szállítják neked a híreket?

Harry habozott. Nehezére esett válaszolni, bár bácsikája és nénikéje nem sejthették, mennyire érzékeny pontra tapintottak.

— A baglyok… nem hoznak híreket… — felelte szinte hangtalanul.

— Nem hiszem! — vágta rá Petunia néni.

— Én se! — rázta a fejét Vernon bácsi.

— Tisztában vagyunk vele, hogy megint valami hókuszpókuszra készülsz — jelentette ki Petunia néni.

— Ugyanis nem vagyunk teljesen ostobák — tette hozzá Vernon bácsi.

— Végre egy érdekes hír — vetette oda mérgesen Harry, majd mielőtt Dursleyék visszaparancsolhatták volna, sarkon fordult, átvágott az előkerten, s az alacsony falon át kilépett az utcára.

Tudta, hogy ezzel a megjegyzéssel nagyon kihúzta a gyufát, és ha majd hazamegy, borsos árat kell fizetnie szemtelenségéért, de mindez most a legkevésbé se érdekelte. Sokkalta fontosabb dolgok jártak a fejében.

Biztosra vette, hogy a közeli pukkanás hoppanálást vagy dehoppanálást jelzett. Pontosan ilyen zajt hallatott Dobby, a házimanó, valahányszor megjelent vagy köddé vált. Lehetséges volna, hogy Dobby eljött a Privet Drive-ra? Lehet, hogy a manó ebben a pillanatban is követi őt? Erre a gondolatra megtorpant, és gyorsan körülnézett az utcán. A Privet Drive azonban néptelennek tűnt, abban pedig Harry biztos volt, hogy Dobby nem tud láthatatlanná válni.

Folytatta hát útját, nem is figyelve rá, hogy merre megy. Az utóbbi hetekben annyiszor sétált ezeken az utcákon, hogy lába már automatikusan végigvezette a kedvenc útvonalán. Időről időre azért hátrapillantott a válla fölött. Teljes bizonyossággal érezte ugyanis, hogy valami mágikus dolog történt a közelében, mikor Petunia néni haldokló begóniái között feküdt. De miért nem szólította meg a rejtélyes mágus? Miért nem lép kapcsolatba vele, miért bujkál előle?

Tehetetlen dühe egyre fokozódott, aztán egyszerre feltámadt benne a kételkedés, a bizonytalanság.

Lehet, hogy a pukkanás mégse volt mágikus eredetű… Lehet, hogy csak túlreagál egy teljesen természetes eredetű zajt, mert annyira kiéhezett bármilyen, akár egészen apró jelzésre attól a világtól, amelyhez szíve szerint tartozik. Miért ne volna lehetséges, hogy egyszerűen csak összetört valami a szomszéd házban, és az okozta a zajt?

Harry gyomrában tompa, süllyedő érzés támadt, és lelkét ismét elárasztotta a reménytelenség, ami a nyár folyamán már oly sokszor hatalmába kerítette.

Reggel öt órakor felébred majd a vekker csörgésére, hogy kifizesse a Reggeli Próféta aznapi számát kézbesítő baglyot. De van-e értelme még egyáltalán járatnia az újságot? Az utóbbi időben épp csak rápillantott a címoldalra, aztán félredobta a lapot. Ha majd a féleszűek, akik a Prófétát szerkesztik, végre rádöbbennek, hogy Voldemort visszatért, azt a hírt majd öles szalagcímmel fogják lehozni — más hír pedig nem érdekelte őt.

A baglyok Rontól és Hermionétól is hoztak olykor levelet — abban azonban már rég nem reménykedett, hogy legjobb barátai valamiféle érdemleges újsággal szolgálnak.

Persze tudodkiről nem mondhatunk semmit… Azt az utasítást kaptuk, hogy ne írjunk meg neked semmi érdemlegeset, hiszen a leveleket elfoghatják… Elég sok a dolgunk, de a részletekről nem számolhatunk be… Zajlanak az események, ha találkozunk, majd mindent megtudsz…

De mikor fognak találkozni? Úgy tűnt, épp az időponttal senki nem törődik igazán. A születésnapi üdvözlőlapon Hermione azt írta: úgy tudom, nemsokára találkozunk. De mégis, mennyire sokára lesz az a nemsokára? Az elszórt, homályos utalásokból csak annyi derült ki, hogy Hermione és Ron ugyanott vannak, feltehetőleg Ron szüleinél. Harryt majd megőrjítette a gondolat, hogy amíg ő a Privet Drive-on kuksol, két barátja remekül szórakozik az Odúban. Annyira dühös volt rájuk, hogy kinyitatlanul eldobta a két doboz Mézesfalás-desszertet, amit a születésnapjára kapott tőlük. Elhamarkodott tettéért a sors már aznap este megbüntette, mégpedig Petunia néni vacsorának csúfolt, fonnyadt salátájával.

Mi lehet Ron és Hermione sok dolga? És neki, Harrynek miért nem ad senki feladatot? Talán nem bizonyította be, hogy talpraesettebb, mint két barátja? Mindenki elfelejtett mindent, amit ő tett? Talán nem ő járta meg a temetőt, nem ő nézte végig Cedric meggyilkolását, nem őt kötözték a sírkőhöz, hogy végezzenek vele?