J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

Ezt verd ki a fejedből! — szólt rá magára szigorúan, azon a nyáron már vagy századszor. Lidérces álmaiban úgyis újra meg újra visszatért a temetőbe, botorság volt még ébren is a rémségekre gondolnia.

Befordult a Magnolia közbe, s hamarosan elhaladt a garázs és a szűk sikátor mellett, ahol először nézett keresztapja szemébe.

Sirius volt az egyetlen, aki átérezte, milyen helyzetben van.

A használható hírek persze az ő leveleiből is hiányoztak, de azokban legalább figyelmeztetések és vigasztaló szavak voltak gyötrő célozgatások helyett. Tudom, hogy kínlódsz és bosszankodsz… Ne keresd a bajt, akkor nem lesz gond… Légy óvatos, semmi meggondolatlanság…

Jól van, gondolta Harry, miközben a Magnolia közből kifordult a Magnolia útra, és elindult a lassan sötétbe burkolózó játszótér felé. Végül is nagyjából úgy viselkedett, ahogy Sirius tanácsolta.

Ellenállt például a kísértésnek, hogy rákösse a seprűjére a ládáját, és egyedül útnak induljon az Odúba. Úgy vélte, erős önfegyelemről tett tanúbizonyságot ahhoz képest, hogy mennyire kínozta és bosszantotta a hosszú száműzetés — a Privet Drive-i fogság, ami arra kárhoztatta, hogy virágágyásokban bujkáljon és hallgatózzon, hátha megtud valamit Voldemort nagyúr mesterkedéseiről. Mindenesetre elég dühítő volt egy olyan embertől hallani, hogy ne legyen meggondolatlan, aki tizenkét évig ült az Azkabanban, a varázslók börtönében, aztán megszökött, megpróbálta elkövetni a gyilkosságot, amiért eredetileg elítélték, majd elmenekült egy lopott hippogriffen…

Harry átmászott a park bezárt kapuján, és elindult a kiégett füvön. A játszótér ugyanolyan néptelen volt, mint a környező utcák.

A hintákhoz érve leült az utolsóra, amit Dudley és barátai még nem tettek tönkre, fél karját ráfűzte a láncra, és gondolataiba merülve bámulta a földet. A virágágyásban többet nem bújhat el. Holnap ki kell találnia egy újabb trükköt, hogy meghallgathassa a híreket.

Addig pedig vár rá egy újabb zaklatott éjszaka — ugyanis ha épp megúszta a cedrices rémlátomást, akkor egy másik torokszorító álom gyötörte: hosszú, sötét folyosókon kóborolt, amelyek mindegyike falban vagy zárt ajtóban végződött. Az álom valószínűleg arra a kiúttalanságra utalt, ami a nappalait is jellemezte. A régi sebhely a homlokán sokszor kellemetlenül sajgott, de ő már nem ringatta magát abba a hitbe, hogy Ron, Hermione vagy akár Sirius különösebben érdekesnek találná ezt a tünetet. Régebben, ha fájt a sebhely, az arra figyelmeztetett, hogy Voldemort ismét erősebb lett, de most, hogy a nagyúr már visszatért, biztos mindenki azt mondaná: várható volt, hogy sokat fog fájni… nem kell törődni vele… volt már ilyen…

Sorsának igazságtalansága egyszerre annyira gyötörni kezdte Harryt, hogy dühében legszívesebben felordított volna. Ha ő nincs, nem is tudná senki, hogy Voldemort visszatért! És mi a jutalma?

Négy hosszú hétre bedugják lehetetlen nagybátyjáékhoz, Little Whingingbe, teljesen elzárják a varázsvilágtól, és arra kényszerítik, hogy fonnyadt begóniák között kuporogva hallgassa, hogyan tanult meg vízisízni egy törpepapagáj! Hogy is felejthette el őt ilyen könnyen Dumbledore? Ha Ron és Hermione találkoztak, őt miért nem hívták meg? Meddig kell még eltűrnie az olyan tanácsokat, hogy üljön a fenekén, és legyen jó kisfiú? És mikor írhatja meg végre az ostoba Reggeli Prófétá nak, hogy képzeljék, Voldemort visszatért?

A dühös gondolatok vadul kavarogtak Harry fejében; még a gyomra is kavargott a felindultságtól. Közben leszállt körülötte a meleg, bársonyos éj, a levegő megtelt a forró, száraz fű illatával, és nem hallatszott más zaj, csak a park kerítésén túl elhaladó autók tompa zúgása.

Fogalma sem volt, mennyi ideje üldögélt már a hintán, mikor hangok ütötték meg a fülét, kizökkentve őt mélázásából. Felnézett, és a távoli utcalámpák ködös derengésében a parkon áthaladó emberek körvonalait pillantotta meg. Az egyik alak valami trágár nótát harsogott, a többiek nevettek. Mindezt halk, szapora ketyegés kísérte: drága versenybiciklik csapágyainak zaja.

Harry tudta, kik ezek az emberek. Az elöl haladó alakban felismerte Dudley Dursleyt — unokatestvére hazafelé tartott, hűséges bandája kíséretében.

Dudley terjedelmesebb volt, mint bármikor, de egy év szigorú diéta és egy új tehetség felfedezése jelentősen megváltoztatta testfelépítését. Ahogy azt Vernon bácsi fűnek-fának büszkén újságolta, Dudley nemrég nehézsúlyú bajnoki címet szerzett a délkeleti megyék iskoláinak ökölvívó tornáján. A „nemes sport”, ahogy Vernon bácsi nevezte, még nagyobb behemótot csinált Dudleyból, mint amekkorának Harry elemi iskolás korukban látta, mikor ő maga szolgált Dudley első bokszzsákja gyanánt. Harry persze már rég nem félt unokatestvérétől, mégse tartotta különösebben örvendetes dolognak, hogy Dudley megtanult még nagyobbat és még pontosabban ütni. A környékbeli gyerekek mind rettegtek tőle — egyenesen veszélyesebbnek tartották, mint „azt a Potter fiút”, aki gátlástalan huligán, nyilván nem véletlenül a Szent Brútusz Szigorított Javítóintézet bentlakója.

Harry tekintetével kísérte a parkon átkerekező, sötét alakokat.

Arra gondolt, vajon kit vertek meg a fiúk aznap este. Forduljatok erre, gondolta. Na, gyerünk… nézzetek ide… itt ülök egyedül… gyertek, kössetek belém…

Ha Dudley barátai észrevennék, rögtön megcéloznák őt — no de mit tenne akkor Dudley? Nem akarná lejáratni magát a banda előtt, viszont provokálni se merné őt… Vicces lenne nézni, hogyan tépelődik; jó lenne cikizni, és látni, hogy nem mer visszavágni… És ha valamelyik másik támadna, akkor ott van kéznél a varázspálca.

Próbálják csak meg… Örömmel vezette volna le dühe egy részét azokon a fiúkon, akik egykor pokollá tették az életét.

A fiúk azonban nem fordultak felé, nem vették észre őt, és már-már elérték a kerítést. Harry legyőzte vágyát, hogy utánuk kiáltson. Nem volna okos dolog összetűzést kezdeményeznie. Nem varázsolhat. Megint azt kockáztatná, hogy kicsapják az iskolából.

Dudley és a banda hangjai lassan elhaltak a távolban; már el is tűntek a szeme elől a Magnolia úton.

Tessék, Sirius, gondolta fásultan Harry. Nem voltam meggondolatlan. Nem kerestem a bajt. Épp az ellenkezőjét csináltam annak, amit te tettél volna.

Felállt, és kinyújtóztatta tagjait. Petunia néni és Vernon szemében Dudley hazatérésének mindenkori időpontja volt a mérce: addig tartott a „normális időben”, és azután kezdődött a „későn”.

Vernon bácsi már megfenyegette Harryt, hogy bezárja őt a sufniba, ha még egyszer Dudley után mer hazaérni, így hát Harry elfojtott egy ásítást, és mogorván elindult a park kapuja felé.

A Magnolia út a Privet Drive-hoz hasonlóan tele volt kövér kockaházakkal — azokhoz kövér, kockafejű tulajdonosok és jól fésült pázsitok tartoztak. A lakók Vernon bácsiéhoz hasonló, szép, tiszta kocsikkal jártak. Harry jobban szerette Little Whinginget éjszaka, mikor a lefüggönyözött ablakok csak fényesen ragyogó foltok voltak, és az emberek nem tettek csípős megjegyzéseket az ő „bűnöző” külsejére. Megszaporázta lépteit, így aztán a Magnolia út feléhez érve ismét megpillantotta Dudleyt és bandáját: azok éppen búcsúzkodtak a Magnolia köz sarkánál. Harry behúzódott egy nagy orgonabokor árnyékába, és várt.

— …visított, mint egy malac, mi? — röhögött Malcolm, és a többiek is vele vihogtak.