J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

— Szép jobb horog volt, Nagy Dé — mondta Piers.

— Akkor holnap ugyanakkor? — kérdezte Dudley.

— Aha, nálunk — felelte Gordon. — Elmennek az őseim.

— Oké, akkor ott — intett búcsút Dudley.

— Heló, Dud!

— Szia, Nagy Dé!

Harry kivárta, amíg a banda lelépett, és csak akkor indult tovább.

Mikor elhaltak a hangok, befordult a Magnolia közbe, és némi sietség árán hamarosan hallótávolságra megközelítette Dudleyt. Unokatestvére ráérősen baktatott, és hamisan dudorászott.

— Heló, Nagy Dé!

Dudley megfordult.

— Ja — morogta — te vagy az?

— Mondd már el: mióta vagy Nagy Dé? — kérdezte Harry.

— Dugulj be! — horkant rá Dudley, és elfordult tőle.

— Tök jó név — folytatta vigyorogva Harry, miután felzárkózott unokatestvére mellé. — De nekem azért mindig Dudlimudli maradsz.

— Mondom, hogy dugulj be! — csattant fel Dudley, ökölbe szorítva sonkakezét.

— Nem tudják a srácok, hogy anyukád így szólít?

— Fogd be a szád!

— Érdekes, anyukádnak sose mondod, hogy fogja be a száját. A Dudluska vagy a Dudlicsek jobb? Azokat szívesebben hallod?

Dudley nem felelt. Szemlátomást minden önfegyelmét latba kellett vetnie, hogy ne üsse meg Harryt.

— Na mesélj, kit vertél meg ma este? — kérdezte Harry, most már vigyorgás nélkül. — Megint egy tízévest? Azt tudom, hogy tegnapelőtt Mark Evanst intézted el…

— Ő provokálta ki! — fortyant fel Dudley.

— Tényleg?

— Szemtelen volt.

— Igen? Azt mondta, hogy olyan vagy, mint egy disznó, ami megtanult a hátsó lábán járni? Ez nem szemtelenség, Dud, ez a szomorú igazság.

Dudley állkapcsán kidudorodtak az izmok. Harry leírhatatlan elégtétellel nyugtázta unokatestvére fokozódó dühét; olyan érzés volt ez számára, mintha átpumpálná saját elkeseredettségét Dudleyba, az egyetlen emberbe, aki kéznél volt erre a célra.

Befordultak a sikátorba, ahol Harry először látta Siriust, s ami a legrövidebb út volt a Magnolia közből a Wisteria sétányra. A néptelen kis utca sokkal sötétebb volt, mint azok, amelyeket összekötött, mivel itt nem szereltek fel utcai lámpákat. Dudley és Harry garázsfalak és egy magas kerítés között haladtak el.

— Erősnek érzed magad, mert nálad van az az izé, mi? — szólalt meg néhány másodperc hallgatás után Dudley.

— Milyen izé?

— Hát az izé, amit rejtegetsz.

Harry megint elvigyorodott.

— Nem is vagy olyan buta, amilyennek látszol, Dud! Persze az is igaz, hogy ha olyan buta lennél, nem tudnál egyszerre járni és beszélni.

Harry előhúzta a pálcáját. Látta, hogy unokatestvére riadt pillantást vet rá a szeme sarkából.

— Nem szabad használnod — sietett leszögezni Dudley. — Tudom, hogy nem szabad. Különben kirúgnak abból az őrültképzőből, ahova jársz.

— Honnan tudod, hogy nem törölték el ezt a szabályt, Nagy Dé?

— Nem törölték el — felelte Dudley, de úgy, mintha saját magát győzködné.

Harry halkan nevetett.

— Anélkül az izé nélkül nem mersz kiállni ellenem, mi? — förmedt rá Dudley.

— Neked viszont csak négy gorilla kell, hogy ki merj állni egy tízéves ellen. Hogy szerezted a bokszbajnoki címet, amire olyan büszke vagy? Hány éves volt az ellenfeled? Hét? Nyolc?

— Tizenhat éves volt, ha épp tudni akarod — felelte bosszúsan Dudley. — Húsz percig nem tért magához, miután kiütöttem, pedig kétszer akkora volt, mint te. De majd megmondom apának, hogy elővetted azt az izét…

— Aha, már szaladsz is apucihoz, mi? A bokszbajnok Dudlici megijedt a csúnya Harry pálcájától?

— Éjjel nem vagy ilyen nagy legény — vágott vissza Dudley.

— Most is éjjel van, Dudlicsek. Tudod, úgy hívjuk azt, amikor ilyen sötét minden…

— Úgy értem, akkor, mikor alszol! — csattant fel Dudley, és megállt.

Harry is megállt, és ránézett unokatestvérére. A sötétben is látta, hogy Dudley palacsintaarcán diadalmas kifejezés ül.

— Hogy érted azt, hogy nem vagyok nagy legény, amikor alszom? — kérdezte őszinte értetlenséggel. — Mitől kellene félnem az ágyban? A párnától?

— Hallottalak tegnap éjjel — hadarta Dudley. — Beszéltél álmodban. Nyöszörögtél.

— Hogy érted…? — ismételte Harry, de a gyomra mintha egyszerre megtelt volna hullámzó, jeges vízzel. Előző éjjel megint megjárta álmában a temetőt.

Dudley erőltetetten felkacagott, aztán gúnyos, cincogó jajveszékelésbe kezdett:

— „Ne öld meg Cedricet! Ne öld meg Cedricet!” Ki az a Cedric? Vele jársz?

— Nem… hazudsz — felelte gépiesen Harry. Egyszerre kiszáradt a szája. Nagyon jól tudta, hogy Dudley nem hazudik, hiszen máshonnan nem tudhatott Cedricről.

— „Apa! Apa, segíts! Meg akar ölni, apa! Oá! Oá!”

— Hagyd abba! — szólt fenyegetően Harry. — Fogd be a szád, ha jót akarsz.

— „Gyere, apa, segíts rajtam! Anya, gyere, segíts! Megölte Cedricet! Ments meg, apa! Engem is meg akar…” Te, te… ne szegezd rám azt az izét!

Dudley a garázsfalhoz hátrált. Harry pontosan a szívének szegezte varázspálcáját. Tizennégy év összes gyűlölete ott lángolt a vérében. Meg akarta átkozni Dudleyt, de olyan csúnyán, hogy ronda bogár képében döcögjön haza, süketen, némán, a csápjait lengetve…

— Erről soha többet ne beszélj — szólt vészjóslóan. — Megértetted?

— Fordítsd el az izédet!

— Azt kérdeztem: megértetted?

— Fordítsd el!

— Megértetted?

— Ne szegezd rám azt az izét… !

Dudley összerándult, és elakadt a lélegzete, mintha jeges vizet öntöttek volna a nyakába.

Valami történt az éjszakával. A csillagokkal megszórt indigókék ég egyszerre koromfekete és vak lett — eltűntek a csillagok, a Hold, a távoli, ködös fényű utcai lámpák. Elnémult a tompa motorzúgás és a fák susogása. A balzsamos levegő hirtelen csípősen hideg lett. Tökéletes, áthatolhatatlan, néma sötétség vette körül a két fiút, mintha egy óriási kéz vastag, jeges köpönyeget borított volna az egész sikátorra.

Harry egy pillanatig azt hitte, akaratlanul valamilyen varázslatot hajtott végre, aztán rádöbbent, hogy erről nem lehet szó, hiszen a csillagokat nem tudja kioltani. Körülnézett, hátha meglátja a jelenség okát, de a sötétség súlytalan fátyolként tapadt a szemére.

Aztán megütötte a fülét Dudley rémült hangja.

— Mi-mit csinálsz? Ha-hagyd abba!

— Nem csinálok semmit! Hallgass, és ne mozdulj!

— Nem látok! Megvakultam! A…

— Fogd már be!

Harry mozdulatlanná dermedt, de a szemét tágra nyitotta, és erőlködve meredt a sötét semmibe. Az agresszív hideg az egész testét átjárta. Karja libabőrös lett, felállt a szőr a hátán.

Képtelenség, gondolta. Nem jöhettek ide, Little Whingingbe…

Most a zajokra összpontosított. Előbb hallani fogja őket, csak azután bukkannak fel:…

— Megmondom apának! — nyafogott Dudley. — Hol vagy? Mit csinálsz?

— Befognád a szád? — sziszegte Harry. — Hallgatni próbá…

A torkán akadt a szó, mert ekkor meghallotta a zajt, amitől rettegett.

Rajtuk kívül volt még valami a sikátorban; valami, ami elnyújtott, rekedt hörgéssel szívta be a levegőt. Harry reszketve állt a lélekölő hidegben, s a félelem jeges szorítását érezte a torkán.

— Hagyd abba! Ne csináld már! Különben leütlek, esküszöm!

— Dudley, fogd már be…

Bamm!

Harry jókora ütést érzett a füle fölött, akkorát, hogy megtántorodott tőle. Szeme előtt apró, fehér pöttyök táncoltak. Két órán belül másodszor érezte úgy, hogy kettéhasadt a feje. A következő pillanatban a földre zuhant, s a pálcája kiesett a kezéből.