J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

— Ha még éjfél előtt vacsorázni akartok, segítsetek egy kicsit. — Mrs. Weasley az összes jelenlévőhöz intézte szavait. — Nem, te maradj csak ülve, Harry. Fárasztó napod volt.

Tonks felpattant, és már indult is a tálalószekrény felé.

— Mit segítsek, Molly? — kérdezte szolgálatkészen.

Mrs. Weasley bizonytalanul nézett rá.

— Öhm… köszönöm, Tonks, de te is pihenj inkább. Neked is nehéz napod volt.

— Nem, nem, szívesen segítek! — bizonygatta a fiatal boszorkány, és nagy buzgalmában felborított egy széket.

Két perc se telt bele, és már javában folyt a munka: a nehéz kések húst és zöldséget szeleteltek Mr. Weasley mágikus irányítása alatt, Mrs. Weasley a tűz fölött lógó kondér tartalmát kevergette, míg a többiek további tányérokat, kupákat vettek elő, és hideg ételeket hordtak ki a kamrából. Harry az asztalnál maradt Siriusszal és Mundungusszal. Ez utóbbi még mindig bűnbánóan pislogott rá.

— Találkoztál azóta az öreg Figgyvel? — kérdezte.

— Nem — felelte Harry. — Nem találkoztam senkivel.

Mundungus közelebb hajolt hozzá.

— Nem léptem vóna én le — dörmögte — de épp egy ritka jó üzlet vót kilátásba…

Harry érezte, hogy valami súrolja a térdét. Összerezzent, de aztán látta, hogy csak Csámpás az, Hermione karikalábú, vörös macskája. Az állat körbedörgölőzött Harry lábán, aztán felugrott Sirius ölébe, és összegömbölyödött. Sirius, aki azóta se derült jobb kedvre, gépiesen vakargatni kezdte a macska füle tövét, és közben Harryhez fordult:

— Milyen volt a nyarad? — kérdezte. — Kellemes?

— Borzalmas — felelte Harry.

Sirius arcán, most először, mosolyféle suhant át.

— Igazán nem értem, mi okod van panaszkodni.

Harry azt hitte, rosszul hall.

— Micsoda…?

— Én kimondottan örültem volna neki, ha megtámad néhány dementor. Kellemes változatosságot jelentett volna megküzdeni a lelkemért. Neked volt rossz nyarad? Te legalább elmehettél ide-oda, megmozgathattad néha a tagjaidat, még egy kis kalandod is volt… Én viszont egy hónapja be vagyok zárva.

— Hogyhogy? — csodálkozott Harry.

— Úgy, hogy még mindig köröznek, Voldemort pedig már tudja, hogy animágus vagyok — Féregfark biztos elmondta neki — úgyhogy a másik alakomban is felismerne. Nemigen tudok hasznára lenni a Főnix Rendjének… Legalábbis Dumbledore szerint.

A furcsa hangsúlyból, amellyel kimondta az igazgató nevét, Harry arra következtetett, hogy Sirius szintén nincs túlzottan elragadtatva Dumbledore viselkedésétől. Egyszerre felbuzgott benne a szeretet keresztapja iránt.

— De te legalább mindig hallod a híreket… — mondta, mintegy vigasztalás gyanánt.

— Na peersze! — felelte epésen Sirius. — Végighallgatom Piton jelentéseit, és nyelhetem az állandó célozgatását, hogy amíg ő az életét kockáztatja, én itt ücsörgök kényelemben és biztonságban… Csak arról számolhatok be, hogy megy a takarítás…

— Milyen takarítás?

— Igyekszünk lakhatóvá tenni ezt a házat. — Sirius körbemutatott a konyhában. — Az én drága jó anyám tíz éve halt meg, és azóta nem lakott itt senki — leszámítva az öreg házimanót, de az teljesen becsavarodott, úgyhogy már rég nem takarít.

— Sirius — szólalt meg Mundungus, akit a beszélgetés szemlátomást cseppet se érdekelt, az egyik kehely viszont annál inkább. — Ez tömör ezüst, igaz?

— Az — felelte Sirius, undorodó pillantást vetve az edényre. — Tizenötödik századi kobold ötvösök remekműve. A Black család címere díszíti.

— Nem baj, azt le lehet szedni — dörmögte Mundungus, és megdörzsölte a kelyhet a kabátja ujjával.

— Fred, George… Ne! Kézben vigyétek! — sikoltott fel Mrs. Weasley.

Harry, Sirius és Mundungus megfordultak — majd villámgyorsan elugrottak az asztaltól. A Fred-George páros ugyanis bűbáj segítségével feléjük röptetett egy gőzölgő raguval teli kondért, egy kancsó vajsört meg egy súlyos vágódeszkát, késsel együtt. A ragu végigszánkázott az asztalon, és épp hogy csak megállt a túlsó végén, szenes égésnyomot hagyva maga után; a kancsó felborult, és kiömlött belőle az összes vajsör; a kés lecsúszott a vágódeszkáról, s hegyével beleállt az asztallapba, épp azon a helyen, ahol két másodperce még Sirius keze volt.

— Az ég szerelmére! — csattant fel Mrs. Weasley. — Mondjátok meg, mi szükség volt erre! Elegem van belőletek! Csak azért, mert varázsolhattok, nem kell minden apróság miatt pálcát rántani!

— Időt akartunk spórolni — magyarázkodott Fred, és gyorsan kirántotta a kést az asztallapból. — Ne haragudj, Sirius, nem volt szándékos…

Harry és Sirius nevettek. Mundungus, aki székestül hanyatt esett, szitkozódva igyekezett feltápászkodni. Csámpás dühösen sziszegett egyet, majd bemenekült a tálalószekrény alá, és onnan meresztgette nagy, sárga szemét.

— Fiúk — szólt Mr. Weasley, miközben visszahúzta a ragus kondért az asztal közepére — édesanyátoknak teljesen igaza van. Most, hogy nagykorúak lettetek, felelősségteljesebb viselkedést várunk el tőletek…

— Egyik bátyátok se volt ilyen kelekótya! — folytatta a sopánkodást Mrs. Weasley. Egy új kancsó vajsört csapott le az asztalra, de olyan heves mozdulattal, hogy annak is kiloccsant a fele. — Nem emlékszem, hogy Bill félpercenként hoppanált volna! Charlie se varázsolt el mindent, ami a keze ügyébe került! Percy…

Gyorsan elharapta a mondatot, és ijedten pillantott a férjére.

Mr. Weasley arcvonásai megfeszültek.

— Együnk! — szólt gyorsan Bill.

— Megint ínycsiklandozó vacsorát főztél, Molly — szólt Lupin.

Szedett egy tányér ragut, és az asszony felé nyújtotta.

A társaság elhelyezkedett az asztalnál, és néhány percig csak az evőeszközök csörömpölése meg a székek csikorgása törte meg a csendet. Azután Mrs. Weasley Siriushoz fordult:

— Jut eszembe, szólni akartam neked, hogy a szalonban valami befészkelte magát a szekreterbe. Szüntelenül zörög és rázkódik. Lehet, hogy csak egy mumus, de a biztonság kedvéért meg kellene nézetni Alastorral, mielőtt kiengedjük.

— Ahogy gondolod — felelte közönyösen Sirius.

— A függöny pedig tele van doxikkal — folytatta Mrs. Weasley. — Holnap meg kellene próbálnunk kifüstölni őket.

— Izgalmas lesz — morogta Sirius. Harry érezte a megjegyzés epés élét, amit a többiek furcsamód mintha nem vették volna észre.

Tonks, aki Harryvel szemközt ült az asztalnál, evés közben azzal szórakoztatta Ginnyt és Hermionét, hogy valahányszor lenyelt egy falatot, utána megváltoztatta az orra alakját. Ehhez mindig összehúzta a szemét és fájdalmas arcot vágott, ahogy korábban Harry szobájában is. Az orra egyszer Pitonéhoz hasonló sascsőrré vált, máskor apró gombává zsugorodott, majd lyukaiból szőrerdő burjánzott elő. A jelek szerint ez a játék az étkezések szokásos velejárója volt, Ginny és Hermione ugyanis hamarosan kérni kezdték kedvenc orraikat.

— Csináld a malacorrot, Tonks!

Tonks eleget tett a kérésnek, és a felpillantó Harry hirtelen azt hitte, hogy egy női Dudley ül vele szemben.

Mr. Weasley, Bill és Lupin élénk beszélgetésbe merültek a koboldokról.

— Még mindig nem nyilatkoznak — mondta Bill. — Nem tudok rájönni, elhiszik-e, hogy visszatért, vagy sem. Persze lehet, hogy egyszerűen kivárásra játszanak, nem akarnak állást foglalni.

— Biztos vagyok benne, hogy a koboldok nem állnak Tudjátokki oldalára — rázta a fejét Mr. Weasley. — Őket is megtizedelték. Gondoljatok csak arra a Nottingham környéki koboldcsaládra…