J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

— A varangy rúgja meg! — szitkozódott Fred, és gyorsan felhúzta a telefület.

Odalent kinyílt, majd becsukódott a bejárati ajtó.

— Piton soha nem eszik itt — magyarázta Ron. — Hála az égnek. Na gyerünk!

— Ne feledd, Harry, az előszobában nem beszélünk hangosan — suttogta Hermione.

A falra akasztott manófejek előtt elhaladva megpillantották Lupint, Mrs. Weasleyt és Tonksot, akik a bejárati ajtó temérdek mágikus zárát és reteszét bűvölték, hogy bezárjanak a távozók után.

— A konyhában eszünk — suttogta Mrs. Weasley a gyerekek elé sietve. — Ott az ajtó, Harry drágám, de kérlek, próbálj minél kevesebb zajt…

Bumm!

— Tonks! — csattant fel Mrs. Weasley, mielőtt még hátranézett volna.

Az említett boszorkány a szőnyegen feküdt.

— Bocsánat! — szabadkozott. — Az az átkozott esernyőtartó az oka! Már másodszor esem hasra…

A mondat végét rettenetes, velőtrázó ordítás nyomta el.

A molyette bársonyfüggöny, ami előtt Harry korábban elsétált, most magától szétnyílt. Kiderült, hogy nem ajtót rejt: Harry egy pillanatig azt hitte, ablak van ott, s a mögött egy fekete kalapos öregasszony — egy öregasszony, aki úgy ordít, mintha nyúznák.

Aztán rádöbbent, hogy csupán egy életnagyságú portrét lát — de a legvalósághűbbet és legborzasztóbbat, ami életében a szeme elé került. Az öregasszony vadul forgatta a szemét, szájából fröcskölt a nyál, s festett bőre megfeszült az arcán az ordítástól. Hangja felébresztette az előszobafalon lógó többi portrét, s azok is ordítani kezdtek. Harry végül kénytelen volt befogni a fülét, mert belefájdult a feje a pokoli lármába.

Lupin és Mrs. Weasley nyomban odasiettek a függönyhöz, és megpróbálták összehúzni. Az azonban ellenállt, a vénasszony pedig még tovább fokozta a hangerőt, s hozzá fenyegetően hadonászott karmos kezeivel.

— Gaz bitangok! Csőcselék! Mocskos hitszegők, becstelen banda! Hitvány korcsok, takarodjatok innen! Hogy merészelitek beszennyezni atyáim házát…

Tonks szapora bocsánatkérések közepette a helyére vonszolta a súlyos troll-lábat; Mrs. Weasley feladta a függönnyel vívott harcot, és képtől képig rohanva kábító átokkal sújtott minden egyes hangoskodó festményt. Közben feltárult az ajtó, amivel szemben Harry állt, s egy hosszú, fekete hajú férfi sietett ki rajta.

— Fogd be a szád, undok vén banya! — rivallt rá a nagy portréra, majd a kép elé érve megragadta a függönynek azt a szárnyát, ami kifogott Mrs. Weasleyn.

Az öregasszony elsápadt a dühtől.

— Tee! — bömbölte kidülledő szemmel. — Véred árulója, banditák csatlósa, családunk elfajzott szégyene!

— Azt mondtam, fogd be a szád! — ordította a férfi, majd Lupinnal együtt nagy nehezen összehúzták a függönyt.

Az öregasszony ordítása elhalkult majd elhalt, és már csak a fülekben visszhangzott tovább.

Sirius Black hátrasimította arcába hullott fekete fürtjeit, és keresztfiához fordult:

— Szervusz, Harry — szólt kissé feldúltan. — Látom, megismerkedtél anyámmal.

— Ő a te…

— Igen, a drága jó anyám — bólintott Sirius. — Egy hónapja próbáljuk leszedni a falról, de valószínűleg Eternifix ragasztóbűbájjal rögzítette a vásznat, mert nem boldogulunk vele. Gyertek, menjünk le, mielőtt megint felébred.

— De hát mit keres itt az édesanyád portréja? — kérdezte Harry, miután beléptek az előszobából nyíló ajtón, és a többiekkel a nyomukban elindultak lefelé egy keskeny kőlépcsőn.

— Hát még nem tudod? — csodálkozott Sirius. — Ez a ház a szüleimé volt. Én vagyok a Black család utolsó sarja, úgyhogy most az én tulajdonom. Mivel más hasznát nem veszem, felajánlottam Dumbledore-nak, hogy rendezze be itt a főhadiszállást.

Harrynek, aki valahogy melegebb üdvözlésre számított, nem kerülte el a figyelmét a Sirius szavainak keserű felhangja. Szótlanul követte keresztapját, aki a lépcsőn leérve bevezette őt az alagsori konyhába nyíló ajtón.

A tágas, kőfalú helyiség ugyanolyan nyomasztó hangulatot árasztott, mint a fenti előszoba. A távolabbi végében nagy tűz lobogott — annak a fénye szolgált világítás gyanánt — s a levegőt betöltő pipafüst ködében elmosódott árnyakként rajzolódtak ki a mennyezetről lelógó súlyos vasfazekak és -serpenyők körvonalai.

A tanácskozáshoz rengeteg széket hordtak a helyiségbe; azok egy hosszú faasztal körül álltak, amelyen kupákon és üres borosüvegeken kívül megannyi pergamentekercs és egy rongykupacnak tűnő valami hevert. Az asztal végénél ott ült a sovány, kopaszodó, vörös hajú Mr. Weasley, fojtott hangú beszélgetésbe merülve legidősebb fiával, Bill-lel.

Mrs. Weasley megköszörülte a torkát. Férje felkapta a fejét, s miután csontkeretes szemüvegén át az érkezőkre nézett, nyomban felpattant, és a kis csapat elé sietett.

— Harry! — Lelkesen kezet rázott a fiúval. — De örülök, hogy megérkeztél!

Harry átpillantott Mr. Weasley válla fölött, és látta, hogy Bill, aki még mindig copfba kötve hordta hosszú haját, sietve összeszedi az asztalon maradt pergameneket.

— Jól utaztál, Harry? — kérdezte Bill, miközben vagy tucatnyi tekercset próbált egyszerre felmarkolni az asztalról. — Ezek szerint Rémszem mégse Grönland érintésével hozott ide.

— Nem rajta múlt — jegyezte meg Tonks. Bill felé sietett, hogy segítsen neki, de rögtön az első mozdulatával rádöntött egy égő gyertyát az utolsó pergamenlapra. — Jaj, istenem… bocsánat…

— Semmi baj — motyogta fáradtan Mrs. Weasley, és egy egyszerű bűbájjal eltüntette a lapról a ráömlött viaszt. A varázspálca felvillanó fényénél Harry egy épület alaprajzát vélte kivenni.

Mrs. Weasley elkapta Harry pillantását. Gyorsan összecsavarta a pergament, és a tekercstömkeleggel viaskodó Bill karjai közé dugta.

— Az efféle holmikat a tanácskozás után rögtön össze kell szedni! — mondta szigorúan, majd egy ősrégi tálalószekrényhez lépett, és tányérokat vett elő belőle.

Bill felemelte pálcáját.

— Evapores! — morogta, mire a tekercsek mind egy szálig eltűntek.

— Ülj le, Harry! — szólt Sirius. — Mundungust már ismered, igaz?

A kupac, amit Harry rongycsomónak vélt, nyöszörgős morgással felemelkedett.

— Szólt valaki? — dörmögte álomittasan Mundungus, és résnyire kinyitotta bevérzett szemét. — Egyetértek Siriusszal…

Azzal a magasba emelte piszoktól feketéllő kezét, mintha szavazna.

Ginny kuncogott.

— A tanácskozás már véget ért, Dung — mondta Sirius, miközben a többiekkel együtt helyet foglalt az asztalnál. — Megjött Harry.

— He? — Mundungus sötéten rásandított Harryre vörös hajcsimbókjai mögül. — Nocsak, ténleg…! Jól vagy, Herri?

— Jól.

Mundungus zavartan kotorászni kezdett a zsebében. Végül előhúzott egy kormos, fekete pipát, amit pálcájával nyomban meg is gyújtott. Nagyokat szívott belőle, és másodpercek alatt zölden gomolygó füstfelhőt gyártott maga köré.

— Az elnézésedet kő kérnem — hallatszott a dörmögése a bűzös felhőből.

— Utoljára szólok, Mundungus! — szólt rá mérgesen Mrs. Weasley. — Légy szíves, és ne dohányozz a konyhában, főleg ne akkor, mikor enni készülünk!

— Persze… — morogta a varázsló. — Bocsáss meg, Molly.

A füstfelhő eltűnt ugyan, ahogy Mundungus zsebre dugta a pipáját, de az égő zoknit idéző csípős bűz továbbra is ott terjengett az asztalnál.