Terry Pratchett - Mort, a Halál kisinasa

A fény a Korongon nem olyan, mint a fény másutt. Egy kissé már felnőtt, egy ideje már létezik, s nem érzi úgy, mindenhová rohanni kell. Tudja, hogy akármilyen gyorsan megy valahova, a sötétség hamarabb ér oda, így hát nem görcsöl vele.

Az éjfél úgy vitorlázott a táj fölött, mint egy bársonyos bőregér. És sebesebben, mint az éjfél, egy apró szikraként a Korongvilág sötét háttere előtt Muci dübörgött utána. Lángok csaptak föl a patáiból. Csillogó bőre alatt úgy mozogtak az izmok, mint kígyók az olajban.

Csöndben haladtak. Yzabell elvette egyik karját Mort derekáról, és nézte, ahogy sziporkák ragyogtak az ujjai körül a szivárvány mind a nyolc színében. Kis, sistergő fénykígyók hömpölyögtek le a karján, s villantak föl hajszálai végén.

Mort lejjebb vitette magukat a lóval, hátuk mögött mérföldekre nyúló, forró felhő-nyomdokvonal maradt.

— Most már tudom, hogy meg fogok bolondulni — motyogta a fiú.

— Miért?

— Épp most láttam odalenn egy elefántot. Hőhe, paci! Nézd, már láthatod Sto Latot ott elöl.

Yzabell átbámult a távoli fénycsillámlásra a fiú válla fölött.

— Mennyi időnk van még? — kérdezte idegesen.

— Nem tudom. Talán pár perc.

— Mort, nem kérdeztem korábban…

— Igen?

— Mit fogsz csinálni , amikor odaérünk?

— Nem tudom — válaszolta a fiú. — Abban reménykedtem, hogy valami majd fölmerül bennem.

— És merült?

— Nem. De még nincs itt az ideje. Albert varázsigéje segíthet. És én…

A valóság kupolája rálapulta palotára, mint egy összecsukló medúza. Mort hangja elborzadt, csöndbe halkult.

— Nos — szólalt meg valamivel később Yzabell —, azt hiszem, már majdnem itt az idő. Mit fogunk csinálni?

— Kapaszkodj!

Muci átlebegett a külső udvar betört kapuján, szikracsíkot húzva végigsiklott a kockaköveken, és átugrott a csarnok tönkretett ajtaján. A határfelület gyöngyfényű fala föltűnt, majd tovatűnt, mint a hideg zuhany sokkja.

Mortot Kelli, Meccetüzes és az életben maradásukért félreugró nagydarab férfiak zavaros látványa fogadta. Fölismerte a herceg arcvonásait, és kardot rántott, azonnal kivetődve a nyeregből, amint a párolgó ló megfarolva megállt.

— Egy ujjal se nyúlj hozzá! — sikoltotta a fiú. — Fejed veszem!

— Ez igazán roppant imponáló — jegyezte meg a herceg, miközben kardot húzott. — Szintúgy roppant ostoba. Én…

Elhallgatott. Szeme megüvegesedett. Előrezuhant. Meccetüzes letette a nagy, ezüst gyertyatartót, amit oly ügyesen forgatott, s bocsánatkérően Mortra mosolygott.

Mort az őrök felé fordult, a Halál kardjának kék lángja átsüvített a levegőn.

— Van még valaki, aki kér ebből? — acsarkodta. Az őrök elhátráltak, aztán megfordultak, és elinaltak. Ahogy átszáguldottak a határfelületen, eltűntek. A falon túl nem voltak vendégek sem. A valóságos valóságban a csarnok sötét volt és üres.

Ők négyen benn maradtak egy félgömbben, ami rohamosan zsugorodott.

Mort Meccetüzes mellé oldalgott.

— Van ötleted? — firtatta. — Van nálam valahol egy varázsige…

— Felejtsd el! Ha megpróbálkoznék valami mágiával most itt benn, az tutira letépné a fejünket. Ez a csöpp valóság túl kicsi ahhoz, hogy tartalmazni tudja.

Mort az oltár maradványaira rogyott. Üresnek, kimerültnek érezte magát. Egy pillanatig csak nézte, ahogy a határfelület sercegő fala közelebb lebegett. Túl fogja élni, remélte, szintúgy Yzabell. Meccetüzes nem, de egy Meccetüzes igen. Csak Kelli…

— Most meg leszek koronázva vagy sem? — kérdezte a királykisasszony jeges hangon. — Királynőként kell meghalnom! Borzasztó lenne, ha halott lennék és közember!

Mort összpontosítás nélkül pillantott rá, megpróbálva visszaemlékezni, mi a francról beszél egyáltalán. Yzabell kotorászott az oltár mögötti törmelékben, és előhalászott egy eléggé ütöttkopott, kis gyémántokkal díszített aranydiadémot.

— Ez az? — kérdezte.

— Ez a korona — ismerte el Kelli csaknem könnyek közt. — De nincs itt egy pap vagy valami.

Mort mélyet sóhajtott.

— Meccetüzes, ha ez a saját valóságunk, akkor úgy rendezzük át, ahogy akarjuk, nem igaz?

— Mit akarsz tenni?

— Te mostantól pap vagy. Nevezd meg az istened!

Meccetüzes bókolt, s átvette a koronát Yzabelltől.

— Ti mind gúnyt űztök belőlem! — csattant föl Kelli.

— Sajnálom — mondta Mort fáradtan. — Hosszú volt a mai nap.

— Remélem, jól fogom csinálni — jegyezte meg ünnepélyesen Meccetüzes. — Még sosem koronáztam meg senkit.

— Engem sem koronáztak még meg!

— Jó — nyugtatta Meccetüzes. — Majd együtt belejövünk. — Elkezdett néhány imponáló szót mormogni valami különös nyelven. Valójában egy egyszerű kis varázsige volt a ruházat bolhátlanítására, de azt gondolta, egye fene. És aztán azt gondolta, hű, ebben a valóságban én vagyok a leghatalmasabb varázsló, aki valaha is létezett, ezt érdemes lesz majd elmesélni az unokái… Fogát csikorgatta. Lesz egynéhány szabály, amit megváltoztat ebben a valóságban, az tuti.

Yzabell leült Mort mellett, és kezét a fiúéba csúsztatta.

— Nos? — kérdezte halkan. — Itt az idő. Fölmerült valami?

— Nem.

A határfelület már több mint félúton járt a csarnokban, kissé lelassulva, ahogy engesztelhetetlenül ledarálta a befurakodott valóság nyomását.

Valami nedves és meleg fújt Mort fülébe. A fiú fölnyúlt, s megérintette Muci pofáját.

— Édes lovacskám! — mondta. — És éppen kifogytam a kockacukrokból. Meg fogod találni az utat haza egyedül is…

A keze megállt veregetés közben.

— Mind haza tudunk menni — jelentette be.

— Nem hinném, hogy apus annak túlzottan örülne — vetette közbe Yzabell, de Mort nem figyelt rá.

— Meccetüzes!

— Igen?

— Mi most megyünk. Velünk jössz? Te akkor is létezni fogsz, amikor a felület összehúzódik.

— Egy részem fog csak létezni — válaszolta a varázsló.

— Pontosan úgy értettem — mondta Mort, föllendítve magát Muci hátára.

— De annak a résznek nevében beszélve, amelyik nem fog, szeretnék csatlakozni hozzátok — tette hozzá gyorsan Meccetüzes.

— Én itt szándékozom maradni, hogy saját királyságomban haljak meg — közölte Kelli.

— Ami szándékodban áll, az nem számít — közölte Mort. — Átkeltem az egész Korongon, hogy megmentselek, tudod, és ha tetszik, ha nem, meg leszel mentve.

— De én vagyok a királynő! — tiltakozott Kelli. Bizonytalanság áradt a szemében, s Meccetüzes felé pördült, aki bűntudatosan engedte le a gyertyatartóját. — Hallottam, ahogy kiejtetted a szavakat! Királynő vagyok, igaz?

— Ó, igen — vágta rá azonnal Meccetüzes, és aztán, mert egy varázsló szava elvileg szilárdabb, mint az öntöttvas, erényesen hozzátette: — Szintúgy teljességgel parazitamentes.

— Meccetüzes! — csattant föl Mort.

A varázsló bólintott, derékon ragadta Kellit, és fölsegítette Muci hátára. Dereka köré emelve köntösét fölkapaszkodott Mort mögé, majd lenyúlt, és föllendítette Yzabellt maga mögé. A ló átugrándozott a padlón, panaszolva a túlterhelést, de Mort a betört ajtó felé irányította, és előre ösztökélte.

A határfelület követte őket, ahogy kicsattogtak a csarnokból az udvarra, lassan emelkedve. A gyöngyfényű köd csak yardokra volt tőlük, folyamatosan hüvelykekkel szűkülve össze.