Terry Pratchett - Mort, a Halál kisinasa

— Állítsd le! — sziszegte. — Nincs elég időnk!

— Az istenek neheztelni fognak…

— Nem annyira, mint én, és én itt vagyok.

A ministráns egy pillanatig rámeredt Meccetüzes arckifejezésére, s elhatározta, hogy jobb lesz, ha inkább később magyarázkodik az isteneknek. Megkocogtatta a Főpap vállát, és valamit sugdosott a fülébe.

— …Ó Steikhegel, istene a mmm, az elszigetelt tehénistállóknak; hallgass meg, Ó… szia, mi van?

Mormogás, mormogás.

— Ez nagyon, mmm, szokatlan. Nos, jól van, akkor egyenesen a mmm, Leszármazás Recitálásával folytatjuk.

Mormogás, mormogás.

A Főpap szúrós tekintetet vetett Meccetüzesre, vagy legalábbis arrafelé, ahol hite szerint Meccetüzes tartózkodott.

— Ó, rendben van. Mm, készítsd elő a füstölőt és az illatszereket a Négyszeres Ösvény Meggyóntatásához!

Mormogás, mormogás.

A Főpap arca elkomorult.

— Föltételezem, mm, egy rövidke ima, mm, esetleg szóba jöhet? — kérdezte élesen.

— Ha egyesek nem igyekeznek — mondta Kelli higgadtan —, akkor baj lesz.

Mormogás.

— Biztos, hogy nem tudom — nyilatkozta a Főpap. — Ilyen alapon egyeseknek kár is egy vallásos, mmm, ceremóniával bajlódni. Hát akkor hozd a kurva elefántot!

Az akolitus őrjöngő pillantást vetett Meccetüzesre, s intett az őröknek. Ahogy azok kiáltásokkal és szúrós botokkal előrébb ösztökélték a lágyan imbolygó őrizetest, a fiatal pap Meccetüzes felé oldalgott, s valamit a kezébe nyomott.

A varázsló lenézett. Vízhatlan kalap volt.

— Szükséges ez?

— A Főpap nagyon istenfélő — felelte az akolitus. — Lehet, hogy szükségünk lesz egy könnyűbúvár-légzőpipára is.

Az elefánt elért az oltárhoz, ahol különösebb erőfeszítés nélkül térdre kényszerítették. Az állat csuklott.

— Nos, hát akkor hol van már? — csattant föl a Főpap. — Fejezzük be ezt a, mmm, bohózatot minél hamarabb!

Mormogásba kezdett újfent a ministráns. A Főpap meghallgatta, gyászosan bólintott, fölvette fehérnyelű áldozókését, s két kézzel feje fölé emelte. Az egész csarnok lélegzetvisszafojtva figyelte. Aztán a Főpap leeresztette a kést.

— Hol előttem?

Mormogás.

— Semmi szükségem a segítségedre, te kölök! Én már gyermekkortól fogva áldozok férfiakat… és, mmm, asszonyokat és állatokat… hetven éve, s csak akkor nem leszek képes használni a, mmm, kést, amikor már lapáttal tesztek engem nyugovóra!

És széles ívben lecsapott a pengével, ami puszta véletlenségből egy kis sebet ejtett az elefánt ormányán.

A teremtmény fölébredt kellemes, emlékezgető bódulatából, s nagyot visított. Az akolitus rettegve fordult meg, hogy belenézzen az apró, vérben forgó szembe, ami egy felbőszült ormány mentén kancsított lefelé, s egy helyből ugrással eltisztult az oltár mellől.

Az elefánt dühbe jött. Halvány, zavaros emlékképek özönlötték el fájó fejét tüzekről, kiabálásról, s emberekről hálókkal meg ketrecekkel, meg lándzsákkal, és túlontúl sok, nehéz farönkök szállításával töltött esztendőről. Lecsapott ormányával az oltárkőre, és némiképp meglepve saját magát is kettétörte, a két darabot agyaraival a levegőbe emelte, sikertelenül próbált meg egy kőoszlopot gyökerestül kidönteni, aztán hirtelen szükségét érezve egy korty friss levegőnek, ízületi gyulladásosan rohamozni kezdett végig a csarnokon.

Teljes sebességgel vágódott a kapunak — vére a csorda hívásától zengett és alkoholtól pezsgett —, s letépte zsanérjairól. Még mindig vállán viselve a keretet keresztülszáguldott az udvaron, betörte a külső kapukat, böfögött, átviharzott az alvó városon, és még mindig kissé gyorsult, amikor megszimatolta Klaccs távoli, sötét kontinensét az éjszakai szellőben, és fölvágott farokkal követte az ősi otthon hívó szavát.

A csarnokban por volt, kiabálás és zűrzavar. Meccetüzes kilökte szeméből a kalapját, s négykézlábra állt.

— Köszönöm — mondta Kelli, aki előzőleg alatta feküdt. — És mégis, miért ugrottál rám?

— Első ösztönöm Felséged védelmezése volt, Felség.

— Igen, minden kétségkívül ösztön volt, de hogy… — Azt kezdte volna mondani, hogy talán az elefánt kevesebbet nyomott volna, de a varázsló nagy, komoly, s meglehetősen kivörösödött képének látványa megakasztotta benne a szót. — Majd később beszélünk erről — jelentette ki a királykisasszony, aztán fölült, s lesöpörte magáról a port. — Időközben, azt hiszem, képesek leszünk nélkülözni az áldozatot. Egyébként még nem vagyok a Felséged, csak a Fenséged, és most, ha valaki idehozná a koronát…

Mögöttük egy biztosítózár kattant.

— A varázsló tegye oda a kezét, ahol láthatom — szólt a herceg.

Meccetüzes lassan fölállt, s megfordult. A hercegnek fél tucat nagydarab, komoly férfi szolgált hátteréül, az a férfitípus, amelynek egyetlen funkciója az életben, hogy olyan emberek, mint például a herceg mögött tűnjenek föl fenyegetően. Volt nekik egy tucatnyi nagydarab, komoly íjpuskájuk, amik fő célja szemlátomást az volt, hogy az elsülés szélén álljanak.

A királylány talpra ugrott, és nagybátyjára akarta vetni magát, de Meccetüzes elkapta.

— Nem — mondta csöndesen. — Ez nem az a fajta fickó, aki összekötözve tárol téged a pincében annyi időre, hogy az egerek épp akkorra rágják el a kötelet, amikor az áradó víz emelkedni kezd. Ez az a fajta pasas, aki megöl téged itt és most.

A herceg bólintott.

— Azt hiszem, igazán elmondható, hogy ez az istenek akarata — kézölte. — Na persze, a királykisasszonyt tragikusan széttiporja egy kivert elefánt. A nép egészen odáig lesz miatta. Én magam fogok egy egész heti gyászt elrendelni.

— Azt nem teheted, az összes vendég látja!… — kezdte a királylány csaknem könnyek közt.

Meccetüzes fejét rázta. Látta, ahogy az őrök a megzavarodott vendégek tömegei kőzött járnak.

— Nem látják — szögezte le a varázsló. — Megdöbbennél azon, mi mindent nem látnak. Különösen, ha értesülnek arról, hogy a kivert elefántok általi széttiportatás ragályos is lehet. Még ágyban is belehalhatsz.

A herceg kedélyesen kacarászott.

— Egész intelligens vagy varázsló létedre — ismerte el. — Na már most én csupán száműzetést indítványozok…

— Ezt nem fogod szárazon megúszni — mondta Meccetüzes. Kicsit gondolkodott, aztán hozzátette: — Nos, valószínűleg szárazon fogod megúszni, de rosszul fogod érezni magad miatta a halálos ágyadon, és azt fogod kívánni…

Elhallgatott. Leesett az álla.

A herceg félig megfordult, hogy kövesse pillantását.

— Na mi van, varázsló? Mit láttál?

— Nem fogod megúszni — kiáltotta Meccetüzes hisztérikusan. — Még csak nem is leszel itt. Ez az egész mindjárt sohasem történt meg, tudsz erről?

— Figyeljétek a kezét! — parancsolta a herceg. — Ha csak megmozdítja az ujjait, lőjétek le őket!

Újra körbenézett, értetlenül. A varázsló őszintének hangzott. Persze, azt mondják, a varázslók képesek olyasmiket látni, amik nincsenek is ott…

— Nem számít, ha meggyilkolsz — zagyválta Meccetüzes —, mert holnap a saját ágyamban fogok fölébredni, és ez az egész meg se történt. Már átjött a falon!

Az éjszaka gördült előre a Korongon. Mindig ott volt persze, bujkálva az árnyékokban, a gödrökben és a pincékben, de ahogy a lassú nappali fény a nap után szállingózott, az éj tavai és medencéi elterpeszkedtek, összeértek, s egybefolytak. A fény a Korongon lassan mozog a hatalmas mágikus erőtér miatt.