Terry Pratchett - Mort, a Halál kisinasa

— Az azt jelenti, hogy már elkéstünk? — érdeklődött a lány.

— Igen.

— Sajnálom. Bárcsak volna valami, amit tehetnék.

— Nincsen.

— Legalább az Albertnek tett ígéreted megtartottad.

— Igen — felelte Mort keserűen. — Legalább annyit megtettem.

Csaknem végig az úton, a Korong egyik oldaláról a másikra…

Kellene legyen egy szó a mikroszkopikus reményszikrára, amit nem mersz szítani attól tartva, hogy a tudomásulvétel puszta tényétől el fog enyészni éppen úgy, mint amikor megpróbálsz ránézni egy fotonra. Csak a közelébe lopakodhatsz, elnézve mellette, el sétálva mellette, arra várva, hogy elég nagyra nőjön ahhoz, hogy szembenézhessen a világgal.

A fiú fölemelte csöpögő fejét, s az alkonyati láthatár felé nézett, megpróbálva visszaidézni a Korong nagy modelljét a Halál dolgozószobájában anélkül, hogy megengedné a világegyetemnek, hogy rájöjjön arra, miben is mesterkedik.

Ilyen esetekben úgy tűnhet, hogy az eshetőség olyannyira borotvaélen táncol, hogy már a puszta túl hangosan gondolkodás mindent tönkretehet.

Betájolta magát a csillag háttér előtt táncoló Tengelyfény vékony pászmái alapján, s ihletetten találgatta, merre lehet Sto Lat… arra messze…

— Éjfél — mondta hangosan.

— Már elmúlt — közölte Yzabell.

Mort fölállt, megkísérelve elrejteni örömét, hogy ne sugározzon róla úgy, mint egy világítótorony, és megragadta Muci kantárát.

— Gyere! — hívta a lányt. — Nincs sok időnk.

— Miről beszélsz?

Mort lenyúlt, hogy föllendítse Yzabellt maga mögé. Az ötlet jó volt, de csak azt eredményezte, hogy majdnem ő esett le a nyeregből. A lány finoman visszalökte a fiút, és saját hatáskörben fölmászott. Muci oldalvást cikcakkozott, érezvén Mort izgatottságát, horkantott és a homokot kalapálta.

— Azt kérdeztem, miről beszélsz?

Mort szembefordította lovát az alkony távoli izzásával.

— Az éjszaka sebességéről — felelte.

Meccetüzes kidugta fejét a palota pártázatos oromzatán, és fölnyögött. A határfelület már csak egy utcányira volt, tisztán látható az oktarinban, és már nem kellett elképzelje a sercegést. Hallotta — egy ocsmány, fűrészfogú zümmögést —, ahogy a lehetőségek véletlenszerű részecskéi beleütköztek a határfelületbe, és zajként adták ki energiájukat. Ahogy gördült a maga útján föl az utcán, elnyelte a zászlódíszt, a fáklyákat, a várakozó tömeget, s csak sötét utcák maradtak. Valahol odakünn, gondolta Meccetüzes, mélyen alszom az ágyamban, és ebből semmi se történt meg. De jó nekem!

Lehorgasztotta fejét, lecsúszott a létrán a macskakövekre, s visszaiszkolt a nagy csarnokba, köntöse szárnyai csakúgy csapkodtak a bokája körül. Becsusszant a főkapuba vágott kiskapun, megparancsolta az őröknek, hogy zárják be, majd fölmarkolva köntöse alját dübörgő lépésekkel elvonult egy oldalfolyosón, hogy a vendégek ne vegyék észre.

A csarnokot sok ezer gyertya világította ki, és zsúfolásig megtömték a Sto Lat-i előkelőségek, akik közül csaknem mindegyik kissé bizonytalan volt ottléte okát illetőleg. És, persze, ott volt az elefánt.

Az elefánt volt az, ami végül meggyőzte Meccetüzest, hogy kisiklott az épelméjűség vágányáról. De pár órával korábban még jó ötletnek tűnt, amikor a Főpap gyönge látóképessége okozta elkeseredése az emlékezetébe idézte, hogy egy fűrészmalom a város peremén mondott bestiát birtokában tartja avégett, hogy súlyos rakományokat vonszoljon. Az elefánt idősecske volt, ízületi gyulladásban és kétes temperamentumban szenvedett, ám egy nagyon fontos előnnyel rendelkezett, mint áldozati áldozat. Még a Főpap is képes lesz meglátni.

Fél tucat őr próbálta nagy óvatossággal megzabolázni a teremtményt, amelynek lassú agyában földerengett a ráeszmélés, mely szerint ismerős istállójában kellene legyen, bőségesen ellátva szénával és vízzel meg idővel, hogy álmodozzon a forró napokról Klaccs nagy khaki síkságain. Kezdett nyugtalankodni.

Rövidesen nyilvánvalóvá fog válni, hogy arrébb fokozódó ficánkolásának másik oka az a tény, hogy a szertartás előtti zűrzavarban ormánya megtalálta a szertartásos kelyhet, amely egy gallon [12] Űrmérték, Angliában 4,54 liter, Amerikában 3,78 liter — a ford. erős bort tartalmazott, és kiürítette. Különös, forró képzetek kezdtek csipás szeme előtt délibábot járni, gyökerestől kitépett majomkenyérfákról, viadalokról más bikákkal párzásidőben, és — az volt csak a móka! — bennszülött falvak ripityára gázolásáról, meg egyéb, félig elfeledett gyönyörűségekről. Hamarosan rózsaszín embereket fog látni.

Szerencsére minderről Meccetüzes nem bírt tudomással, és elkapta a Főpap segédjének tekintetét — egy előrenéző fiatalemberét, akiben volt annyi előrelátás, hogy fölszerelkezzen hosszú gumiköténnyel és derékig érő gumicsizmával —, s jelezte, hogy ideje megkezdeni a ceremóniát.

Visszanyargalt a pap öltözőszobájába, s beleszuszakolta magát a különleges díszruhába, amit a palota varrónője készített számára, mélyen belenyúlva varrókosarába csipkemaradékért, flitterekért és aranyszálért, hogy olyan szemkápráztató ízléstelenség öltözékét fabrikálja, amit még maga a Láthatatlan Egyetem Rektora sem szégyellt volna magára ölteni. Meccetüzes adott magának öt másodpercet, hogy megcsodálja magát a tükörben, mielőtt fejébe csapta a csúcsos kalapot, s visszaszáguldott az ajtóhoz, épp időben lassítva ahhoz, hogy megfontolt lépésben emelkedjék elő, ahogy az illik egy rangbéli férfihoz.

Akkor ért a Főpap mellé, amikor Kelli megkezdte vonulását a padsorok közti középső folyosón, mindkét oldalán szobalányokkal, akik úgy sürgölődtek körülötte, mint kikötői vontatóhajók az óceánjáró körül.

Az öröklődő ruha árnyoldalai ellenére Meccetüzes azt gondolta, hogy a lány gyönyörű. Volt benne valami, amitől ő…

Összeszorította fogát, s megpróbált a biztonsági intézkedésekre koncentrálni. A csarnok több jó kilátást nyújtó pontjára őröket helyezett, arra az esette, ha Sto Helit Hercege az utolsó pillanatban megkísérelné újrarendezni a királyi trónörökösödési rangsort, s emlékeztette magát, hogy szemét magán a hercegen tartsa, aki az első sorban ült, egy különös, csöndes mosollyal arcán. A herceg elkapta Meccetüzes pillantását, és a varázsló sietve másfelé nézett.

A Főpap fölemelt kézzel kért csöndet. Meccetüzes felé oldalgott, miközben az öreg a Tengely irányába fordult, s recsegő hangon megkezdte a könyörgést az istenekhez.

Meccetüzes hagyta, hogy a szeme visszacsússzon a hercegre.

— Hallgassatok meg, mmm, Ó Istenek…

Vajon tényleg fölfelé nézett Sto Helit a szarufák denevérkísértette sötétségébe?

— …hallgass meg, Százszemű Vak Ió; hallgass meg, Ó Madarak-kísértette Szájú Nagy Offler; hallgass meg, Ó Könyörületes Végzet; hallgass meg, Ó Hideg, mmm, Sors; hallgass meg, Ó Hétkezű Sekh; hallgass meg, Ó Erdők Ura Hoki; hallgass meg, Ó…

Tompa rémülettel ébredt rá Meccetüzes, hogy a vén marhának, minden utasítás ellenére, szándékában áll fölsorolni az egész bandát. Több mint kilencszáz ismert isten akadt a Korongon, és kutató teológusok egyre többet fedeztek föl minden évben. Órákig is eltarthat. A gyülekezet máris elkezdett csoszogni a lábával.

Kelli az oltár előtt állt, szenvedélyes kifejezéssel arcán. Meccetüzes a Főpap bordái közé bökött, aminek nem lett semmiféle észrevehető hatása, aztán bőszen csóválta szemöldökét a fiatal ministráns felé.